A jegyeket már az elmúlt évben elkezdték árusítani, ezért az előadás előtti hetekben gyakorlatilag nem is lehetett belépőhöz jutni - egy-két igen drága, „last minute" jegy kivételével. Az érdeklődés érthető: közönségnek sokat kellett várnia, hogy a Scalában ismét egyben tekinthesse meg a Ring-ciklust, hiszen legutóbb 1938-ban volt erre lehetősége.

„Mikor a Ringet színre visszük, a közönség valami újra, valami grandiózusra számít, és ezt meg is szeretnénk nekik adni. Mikor a négy darabot rövid időn belül nézzük meg, láthatjuk, ahogy egyfajta sajátos nyelv alakul ki a közönség és a darab közt" - magyarázta a rendező, Guy Cassiers.

Két fő szempontot tartott maga előtt a produkció stábja: egyrészt, hogy azok is teljes élményben részesüljenek, akik a ciklus egy-egy darabját nézik csak meg, másrészt pedig, hogy azok, akik mind a négy operát megtekintik (a szerencsés „elit" réteg), olyan különleges összekötő elemeket, fejlődő motívumokat fedezhessenek fel, mint a jelmezek szépsége a Rajna kincsében, amelyek elhitetik a nézővel, hogy az istenek gyönyörű világába csöppent. Ez a szépség azonban a következő művekben darabjaira hull, a jelmezek „formátlanabbá", majd egyenesen csúnyává válnak.

A karmaster, Daniel Barenboim kiemelte, hogy nem könnyű feladat a négy operát kis időintervallumon belül színre vinni, és a világon kevés olyan társulat van, amelyik képes erre. Majd hozzátette: mindemellett szükséges, hogy a négy darab együtt hangozzon el. A főbb szerepekben olyan neves énekesek lépnek színre, mint Michael Volle (Wotan), Jan Buchwald (Donner), Marius Vlad (Froh), Stephan Rügamer (Loge) és Johannes Martin Kränzle (Alberich ).

A Rajna kincse premierjét megelőző nyilvános főpróbán (június 14.) már csak apró pontosításokat eszközöltek, a néző csupán abból érezte, hogy nem előadáson ül, hogy Guy Cassiers időnként felállt, ezzel adva instrukciókat a szereplőknek a darab megállítása nélkül.

A karmester, Daniel Barenboim biztonsággal tartotta össze a hatalmas előadói gárdát, a nagy térbeli távolságok ellenére az összes belépés pontosan szólalt meg, és nagyszerű élményt nyújtott a hegedűk, fuvolák és kürtök különleges hangszínskálája is. Az énekes szólistákat is két kategóriába lehetett sorolni: akadtak nagyon jók és kiemelkedően jók. A Logét alakító Stephan Rügamer színészi játékával és énekesi teljesítményével hitelesen keltette életre a furfangos gondolkodású, minden problémát megoldó istenséget, mint a természetes tudás megtestesítőjét. Nagyszerűnek bizonyult a sellők együttes játéka, a Woglindét alakító Aga Mikolaj érzékeny dallamvezetése és magas szoprán legatói, Maria Gortsevskaya (Wellgunde) határozottabb stílusa és Anna Lapkovskaya (Flosshilde) kiegyenlített hangszíne; Lapkovskayának különösen jelentős szerep jutott a hármójuk közötti tökéletes harmónia megteremtésében.

Ahogy felemelkedett a függöny, a néző valóban úgy érezte, hogy a Rajna mélyére csöppent. A víz alatti világ látványát vetítés közvetítette (a színpad hátsó részén elhelyezett vászon mind a négy operában szerepet kapott egyfajta vezérmotívumként), a sellők lassú hullámmozgása viszont a padlóra helyzett alacsony, vízzel telt medencéknek köszönhetően valódi fröcsköléssel tette életszerűvé a színpadképet.

A rendezés számos kifejezőeszközt alkalmazott: táncosok, grafika, árnyjáték segítette az illúzió megteremtését. A modern technika, díszletek és jelmezek, valamint a hagyományos elemek közötti kontraszt ugyanakkor pozitívan hatott a kompozíció egészére. Az opera történetében sok természetfeletti, csodás elem akad, amelyeket különböző tradicionális és modern megoldásokkal jelenítenek meg. Milánóban az óriásokat egyszerű árnyjáték-technikával keltették életre a hátsó vásznon, míg a sellők és Alberich arckifejezéseit, csak közelről látható mozdulatait előre felvett mozgókép vetítéssel oldották meg, így ezek a galérián ülő nézők számára is élvezhetővé váltak, ugyanúgy, mint a gyűrűt szimbolizáló, arany színű csillogó kesztyű. A láthatatlanná tevő ködsüveg „varázslatát" a táncosok hozták létre, süveget formálva a szereplők köré. Testszínű ruhájuk láthatatlansága a láthatatlanná tévő ruhadarabot (süveget) szimbolizálta.

Külön figyelmet érdemelt a harmadik kép elején és végén megszólaló, hangnembe illően hangolt küllők játéka. Jelen esetben a színpad két szélén, takarásból szólaltatták meg őket, tökéletes dinamikával és pontossággal.

A színek is szimbolikus jelentéssel telítődtek. Halálesetkor mind a négy műben egy piros világító vonal jelent meg a színpadon, a történet előrehaladtával pedig az addig színes „mesebeli" világ, az Istenek világa fekete-fehérré változott: a színek eltűntek mind a jelmezekből, mind a fényekből, előrevetítve a baljós következményeket.

Aki szereti az operát, és még nem járt a Scalában, írja fel ezt a Ringet a kívánságlistájára!