Általában a komikaszerepek találnak meg, Aldonzában azonban erősen jelen van a drámai vonal. Mennyire tudsz azonosulni a figurával?
Nagyon, sőt vártam, hogy mikor talál meg egy ilyen feladat. Az első drámaibb jellegű szerepem az Operettszínházban A kaukázusi krétakör Gruséja volt. Imádok komika lenni, de jólesik néha mást is kipróbálni. Szerintem
mindenki, aki valamennyire be van skatulyázva, vágyik arra, hogy tágítsa a határait, és használja a többi színt is, ami még benne van.
Ezekben a figurákban egy másik oldalamat is megmutathatom.
Volt benned félelem, hogy a komikusabb szerepek miatt beskatulyáznak?
Soha, inkább vágytam rá, mert a komikaszerep áldás, ha az ember alkalmas rá és eljátszhatja. A karakterből adódóan ugyanis általában a szubrett és a táncoskomikus aratja le a babérokat az előadásokban, mert oldják a feszültséget és rajtuk nevet a közönség. Persze, az idővel egyre inkább szeretném, ha megtalálnának a komolyabb szerepek is.
Máshogy közelítesz egy drámai szerephez?
Mindig önmagamból építem fel a karaktert, ez részben ösztönös is. Emellett nyilvánvalóan van egy technikai része, tehát megtanulod a szöveget és tudod, hogy mikor hova mész a színpadon. Amikor ez már magabiztosan megy, akkor bele tudsz állni annyira a szerepbe, hogy az már szinte te magad vagy. Az a fajta színész vagyok, aki nagyon szeret belebújni annak a bőrébe, akit éppen játszik, ennélfogva
ugyanúgy viszonyulok mindegyik figurához: a saját magam fájdalmából, vagy éppen öniróniájából és kifigurázásából merítek. De persze sok minden függ a rendezői koncepciótól is.
Személyiségjegyek és a külső alapján hajlamosak vagyunk valakit egy adott szerepkörhöz kapcsolni. Te érzed ezt a fajta kategorizálást?
Persze, de ez régebben is nagyon jellemző volt – például ha a Rómeó és Júliát nézzük, mindig is szempont volt, hogy Júlia kizárólag vékony, fiatal lány lehet. A korral még egyet is értek – bár a színház egy csodálatos világ, könnyedén lehet valakit fiatalítani –, az alkat viszont már más kérdés. Hiszen miért ne lehetne Júlia duci? Ez a rendezőtől is függ, hogy mennyire bátran akar vagy mer átlépni a sémákon és konvenciókon. Emellett maximálisan megértem, hogy a néző, aki elmegy a színházba, egy „tökéletes” Júliát akar látni, de az is elképzelhető, hogy mások pedig egy eltérő megoldást látnának szívesen. Az a varázslatos a színházban, hogy mindenki megtalálhatja azt a változatot, ami neki tetszik.
Aldonza viszont más karakter, és a kategorizálásnál maradva: nemrég ismét megtalált egy prostituált-szerep, Sarraghinát játszod a Nine-ban.
Valóban más, de Aldonza és Sarraghina is az alkatom miatt talált meg. Nagyon örültem, mert már akkor felfigyeltem erre a szerepre, amikor Békéscsabán játszottam a Nine-ban Carlát – abban a változatban az Operettszínház előadásához hasonlóan szintén Szomor György játszotta Guidót. Nagyon tetszett a dal, amit Sarraghina énekel, és hálás vagyok, hogy tizenöt évvel később megadatott, hogy eljátszhassam. Ráadásul Balázs Zoli (az előadás rendezője – a szerk.) koncepciója szerint ő nem egy közönséges prostituált, hanem mély, érző szíve van, a jeleneteim lényege pedig sokkal inkább az, hogy megmutassuk, hogyan ismerkednek meg a szexualitással és a nőiességgel a darabban szereplő fiúk. Sarraghina tánca, a tarantella is egy nagyon erotikus, sejtelmes mozdulatsor, amit úgy gondolom, jó ízléssel sikerült kitalálni és megmutatni.
Látsz párhuzamot Sarraghina és Aldonza között?
Mindenképpen. Aldonza egy romlott nő, akit már mindenki a magáévá tett, és a testéből él. Amikor Don Quijote meglátja benne a szépséget, a nő is elkezdi értékelni magát, illetve máshogy viselkedni. Róla is kiderül, hogy helyén van a szíve – hogy egy párhuzamnál maradjak: Aldonzában is ott lakik Júlia –, és ez hasonlóan jelenik meg, mint a Nine-ban.
Pedig a közvetlen környezete egyik nőről sem feltételezi, hogy van lelke.
Gyakran a körülmények tesznek minket olyanná, amilyenek vagyunk, és nem feltétlenül van választásunk.
Aldonza karakterén keresztül világosan látszik, mennyit számít, ki hova születik, mert a körülöttünk élők viselkedése és véleménye alapjaiban befolyásol minket. A nő életét is az változtatja meg, hogy találkozik Don Quijotéval.
Többször említetted a korábbi nyilatkozataidban, hogy gyerekkorodban rengeteg bántás ért. Ezeket be tudod építeni Aldonza karakterébe?
Ezek a régi sérelmek ott vannak minden szerepemben és a hétköznapok során, tudat alatt is működnek bennem. A bántások soha nem tűnnek el az emberből. Valójában hálás is vagyok értük, mert mind kellettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki vagyok, és úgy tudjam megformálni a karaktert, ahogyan a nézők most látják. Persze, amikor a tapasztalataimból merítek, sosem a konkrét esetekre gondolok, inkább csak érzések köszönnek vissza.
Aldonzából a darab során szép lassan Dulcinea lesz azáltal, hogy Don Quijote rávetíti az eszméit.
Ha egy ember elkezd téged valamilyennek látni, a külvilágtól érkező visszajelzések mindenképpen hatni fognak rád – ha többször megdicsérnek, hogy csinos vagy, még ha elsőre nem is gondolod így, egy idő után te is annak fogod látni magad. Aldonzával is ez történik: Don Quijote addig sulykolja belé, hogy ott van benne a jóság és a tisztaság, illetve a vágy, hogy ő is jó ember legyen, míg végül megmutatkozik, hogy valójában ez végig a személyisége része volt.
Don Quijote viszont alapvetően egy idealizált világot és nőt lát. Az általa képviselt eszmék működhetnek ma?
Ha csak egyetlen ilyen ember van egy társaságon belül, akkor ő mindig előrébb fogja vinni azokat, akik a környezetében vannak. Mindannyian hatunk egymásra, és úgy gondolom, hogy ez koroktól független, nem változik.
Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszem, hogy legyen bármilyen rossz, előbb-utóbb a jóság győzedelmeskedik.
Részben ez is a darab üzenete.
Amit Don Quijote történetéből az egész életre vonatkozóan fontosnak tartok, az az, hogy mindig legyen egy célod, amit el akarsz érni, amiért érdemes küzdened. És ez nem csak egyéni törekvés, hiszen közös is lehet a cél. Ez különösen megmutatkozott ennél a darabnál, ahol mindannyian azon dolgoztunk, hogy megszülethessen ez az előadás. A próbák közelebb hoztak minket egymáshoz, eggyé vált az egész csapat. Csodálatos dolog egy nagy családként létrehozni valamit. A másik fő üzenet, hogy figyeljünk oda egymásra, mert mindenki rohan, és kellenek olyan pillanatok, amikor megállunk. Nekem például iszonyatosan fontos a családom, és nincs olyan nap, hogy ne hívnám fel valamelyik rokonomat.
Jó érzés jót tenni valakivel. Többek között ettől is csodálatos Aldonza és Don Quijote utolsó jelenete, és ezért megrendítő, amikor a nő szembesül azzal, hogy ami odáig történt, talán nem is volt igaz. Ne vegyük el mások álmait!
Miközben Don Quijote és Aldonza párosában a drámai vonal dominál, a Sanchóval zajló jelenetekben rengeteg a humorlehetőség. A lovag levelének átadása pedig mintha egy operett jelenete lenne.
Az egy tipikusan táncoskomikus-szubrett jelenet. Azért is szeretik a nézők ezeket a részeket, mert a sok dráma mellett mindig jólesik, ha egy kicsit ki lehet ereszteni és nevetni. Aldonza egy olyan drámai szerep, amiben megcsillan a humor is.
De a humoros részek akkor működnek csak igazán jól, ha Aldonza mellett van egy jó Sancho is.
Igen, és most új Sanchót avatunk: Kerényi Miklós Máté áll be, akinek hihetetlenül jól állnak a komikus szerepek!
A drámai és humoros oldal mellett, ha Aldonzáról beszélünk, általában arról esik szó, hogy hogyan változik meg a Don Quijotéval való találkozás hatására. De vajon a nő mit ad a lovagnak?
Szép dolog, hogy végül Don Quijoténak sikerül elnyernie Aldonza szívét. A darab legvégén a nő Dulcineaként visszatér, és könyörög a férfinak, hogy ne adja fel. Fantasztikus, hogy ezt el is éri! Ha úgy vesszük, a halálos ágyán megvalósul a lovag álma, mert egyszer csak igazából is megérkezik a vágyott nő.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Peller Anna a La Mancha lovagjában (fotó: Petró Adrienn / Budapesti Operettszínház)