Robert Ward 1961-ben adaptálta operaszínpadra Arthur Miller darabját, ami körülbelül annyira túlírt és buján szétágazó, mint amennyire tombolnak a boszorkány (mások szemében szent) Abigail Williams ösztrogénjei. A librettista Bernard Stambler csak látszólag csillapította a szenvedélyeket azzal, hogy négy rövid, zárt jelenetre, már-már kamaradarabra redukálta az alapanyagot, a hangsúlyok – különösen Alföldi rendezésében – az egykori McCarthy-kritikus hangvételről a férfi-nő kapcsolatra és a határoktól, államformáktól függetlenül bárhol táptalajt találó szélsőségek ábrázolására kerültek át.

A szerkezet feszessége szinte követeli a minimalista, ám nem túlegyszerűsítő színpadi megvalósítást. John Farrell díszlete egy négyszög alakú fekete medence (mint Alföldi Szentivánéji álom rendezésében a Bárkán), a sarkain négy oszlop, amik idézik a keresztet, utalva az angol cím – The Crucible – szótövére és Proctor végzetére, és tesznek jó szolgálatot, hiszen remekül lehet rájuk szárítóköteleket kötni. A medencét ugyanis a második felvonásra lefedik, és lepedők vakító fehérje kerül kontrasztba a feketével. A harmadik és negyedik felvonásokban, a bírósági tárgyaláson, illetve a börtönben két, illetve négy „kismedencét” alakítanak ki, ahonnan van, hogy a szereplők a puritánok hajat-homlokot elfedő, csak a fület szabadon hagyó egyensapkájában, fehérre festett arccal kar nélküli hidraként bukkannak fel, de mondhatnánk őket halottak baljós árnyainak, vagy sorsszövő párkáknak – egyformán veszélyt keltőek. Az egyértelműen kijelölt (díszlet)határok,valamint Daróczi Sándor a kortalanságot apró, de látható jelzésekkel finoman mégis inkább a 17. század felé vivő jelmezei szó szerint és átvitt értelemben is erősen korlátozzák a szereplők mozgását és mozgásterét, csakúgy, mint Salem (vagy épp az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság) bíráinak szélsőségig értelmezett puritán elvei.

Ha nem is folyamatosan vibrál a feszültség, de végig, különösen a Proctor házaspár (Zeffin Quinn Hollis és Lisa Chavez) jeleneteiben a felfokozott és az elfojtott érzelmek hullámzása uralja a színpadot. Tituba kivételével csupán az ő arcuk festetlen – a hazugság álarca nélkül, akár megaláztatást vállalva állnak szemben egymással és Salemmel. A testi szerelem elmúlásában az asszony is hibásnak érzi magát, s ennyiben bűnösnek is abban, hogy a férj megcsalta őt. A második felvonás duettjében őszinte kitárulkozásuk egymás előtt a szerelem újra fellobbanásának ígéretét hordozza, s ezt a rendező meleg, puha fehér fényben hosszan kitartatott csókkal pecsételteti meg.

Alföldinek az ilyenféle, a hatásvadászatig exponáló, a hőskor némafilmjeinek egyértelműen magyarázó jeleivel operáló gesztusai azonban annyira széttörik a varázst, hogy hiába a pontos és komponált világítás magasiskolája, az egykori és mai hús-vér emberek története, a házasság tragédiája és a társadalmi példázat is szinte pszichologizáló Disney-rajzfilmként elevenedik meg. Visszabillenti azonban a hidegen érzéki világba a Szegeden jelen levő, 1917-ben született komponista, Robert Ward meglepetésekkel teli, eklektikus, inkább illusztratív és dallamos, mint elvont zenéje, valamint az operaénekesek színészi játéka.

Zeffin Quinn Hollis ideális John Proctor. Fizikumra egy tömbből faragott, a szó nemes értelmében földszagú, egyenes férfi, hangra nem átütő erejű, de korrekt bariton. Egyetlen kisiklott pillanatáért bűnhődik, hiszen valószínűleg nem tett egyetlen célzást sem Abigailnek, tehetetlennek bizonyult a nőiségére ráébredő lány vonzásában. Az Abbyt alakító mahagóniszín hajú, a zárt ruhát viselő közösségben (meglepő módon feltűnést nem okozva) meztelen karral és nyakkal megjelenő Mary-Adeline Henry azonban nem csábító, nem számító, nem manipulatív, nem sodródó és nem gonosz. Abban, bevallom, bizonytalan vagyok, hogy az előző mondat melléknevei elé nem kellene-e az „eléggé” mértékhatározó, a jelenlegi esetben ugyanis – szigorú puritán elvek ide, hiszékeny falusi nép oda – a drámai tét csak sötét színű hangjában van jelen a színpadon. Elizabeth Proctorként (az év eleji workshopon csak második helyen választott, ám a győztes visszalépése után beugró) Lisa Chavez fájdalmasan kitárulkozó férje előtt, és épp az ő védelmében, nem pedig saját szégyenét féltve, fájdalmasan titkot tartó a bíróságon. Hite, nyugalma rendíthetetlen, s ez mind sűrűsödik finom mezzójában. A negyedik versenyszereplő, a Danforth bíró szerepében Michael Bracegirdle betegsége miatt csak a gonosz eljátszására alkalmas színészi képességeit mutathatta meg miközben coverje, Stan Lacy énekelt. Az együttesből kiemelkedett Lynne Abeles (Mary Warren) és szívesen hallgattam volna még Nicole Farbes-Lyonst (Tituba) is. A társulat többi tagja a Dicapo Opera kétszáz fős terméhez arányos kis hang.

A Pulitzer-díj statútumában annyi áll a zenei kategóriáról, hogy egy olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtó amerikai komponista kapja (1943 óta), akinek a művét a díj kiadásának évében mutatták be vagy vették fel első alkalommal. Robert Ward A salemi boszorkányok című operáért 1962-ben nyerte el a kitüntetést. Hogy Alföldi Róbert ezért a rendezéséért mit kap vagy nem kap különb-különb fórumokon, a jóég tudja, fenntartásaim ellenére is azt gondolom, volt keresnivalója New Yorkban.

(2008. november 10. 19:00 – Szegedi Nemzeti Színház
Robert Ward: A salemi boszorkányok – a New York-i Dicapo Opera Theatre előadása
Km.: Zeffin Quinn Hollis – John Proctor, Lisa Chavez – Elisabeth Proctor, Marie-Adeline Henry – Abigail, Michael Bracegirdle – Danforth bíró, Cecilia Whitney – Betty, David Gagnon – Samuel Parris tiszteletes, Nicole Farbes-Lyons – Tituba, Jennifer Valle – Ann Putnam, Gary Giardina – Thomas Putnam, Katherine Keyes – Rebecca Nurse, Steven Fredericks – Francis Nurse, Giles Corey – Willy Falk, Matthew Lau – John Hale tiszteletes, Lynne Abeles – Mary Warren, Michael Boley – Ezekiel Cheever, Jessica Tivens – Sarah Good, Allison Leaheey – Ruth Putnam, Sara Petrocelli – Susanna Walcott, Shannon Capogreco – Mercy Lewis, Molly Mustonen – Martha Sheldon, Bethany Argiro – Bridget Booth; Pannon Filharmonikusok, vez,: Pacien Mazzagatti
r.: Alföldi Róbert; d.: John Farrell; j.: Daróczi Sándor; fény: Susan Roth; kor.: Francine Harman; mozgás: Robert Westley)