A szabadság kettőssége – Szabó Máté a Stuart Máriáról

Sokrétű munkát végzel, de a zene, a zenés színház mindig is közel állt a szívedhez. Hogyan alakult ez így?

Tizenhárom éves voltam, amikor a gyakorlatban elkezdtem zenélni, egészen addig csak sóvárogtam. Úgy hozta a sors, hogy egy csodálatos zongoratanárnő mellé költöztünk, aki Kurtágon és Bartókon keresztül kezdett tanítani, kifejezetten személyre szabottan. Az évek alatt tulajdonképpen azt kellett visszafejtenem, mi az, ami bennem a zenével ennyire „enharmonikus” és hogyan lehet mindezt rendszerezni, majd értelmesen újrafogalmazni színházi értelemben. 

Jelenleg a prózai vagy a zenés színház van nagyobb arányban jelen az életedben?

Az egy adottság, hogy sokkal kevesebb operai játszóhely van itthon, ennek megfelelően nem feltétlenül csupán a döntéseim tükre, hogy mi az, ami végül túlsúlyban van. Alapvetően a szó és a zene mind a fogalmazás eszközei, és mivel a kettő egyszerre jellemzi az operát, a műfaj vonzereje kétségtelenül hatalmas. 

Tavasszal Donizetti Stuart Mária című operáját állítod színpadra, korábban pedig a másik Donizetti-operát, a Lammermoori Luciát vitted színre. Mi a kötődésed a szerzőhöz és a bel cantóhoz?

Annak ellenére, hogy a „szépéneklés” hagyományosan – némi ferdítéssel – néha mintha alibi lenne az énektechnika felmutatására, valójában

A zenei „rendszerben történő vergődés” rendkívül alkalmas az őrület, a szabadságvágy vagy akár a kitörési szenvedély kifejezésére, ahogyan például a Stuart esetében.

Mi annak a jelentősége, hogy a Stuart Mária most először kerül az Operaház színpadára?

Az, hogy a központban két szoprán van, és hogy a darab kellő – sőt, talán a várakozásokat is messze felülmúló – minőségben egyáltalán megszólalhat, önmagában különleges helyzetet teremt. Egy feszültséggel és szenvedéllyel teli univerzumot, amelyből kiordít az emberi szabadság kettőssége. A politikailag szabad karaktert belső konfliktusai és a döntéskényszer börtönzi be, míg a másik alak a fizikai rabsága ellenére a halálban kiteljesedő szabadságot éli meg.

Ezek a mai társadalmat is mélyen feszítő kérdések.

Jelenet a Stuart Máriából (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)

A rendezői elveket tekintve hogyan jelenik meg mindez?

Adott a férfiak által teremtett világ, ami tulajdonképpen egy olyan relatív rendszerré transzformálódik, amelyben a szabadságért, a megtisztulásért és a megbékélésért folyik a küzdelem, aminek során az önmagunkkal való szembenézés válik kulcsmomentummá. Stuart Mária esetében valójában egy kikényszerített önreflexióról van szó. Az egyén még a legnagyobb ellenségével szemben is elveszti támadhatóságát, ha felvállalja, illetve szembenéz az önmaga által elkövetett bűnnel. Ez a mű egyszerre nagyvonalú és részletgazdag, az elképzelés pedig az ismert attribútumok mellett él a helyzetek abszurditásának megfelelő absztrakt elemekkel.

Hogy látod, vannak rád jellemző rendezői sajátosságok?

Meglehetősen nehéz kívülről tekinteni a munkáimra, de talán jellemző az igyekezet, hogy valódi kapcsolatok és helyzetek jöjjenek létre a műfajra jellemző keretek dacára, és talán nem azok ellenére. Karinthy A cirkusz című novellájában leírtakhoz tudom hasonlítani, amelyben a pokoli kálvárián és különböző váratlan helyzetekben átvergődő gyermek végül egy végtelen létrán felmászva, annak tetején imbolyogva játszhatja el azt a művet, amiért eredetileg magával hozta a hegedűjét. 

Hogyan vállalsz felkérést? Mindenevő vagy, vagy kell az érzelmi kötődés?

A prózai előadások esetében mindenképpen az utóbbi, az opera ellenben vonz, mélyen megrázkódtat ennek a műfajnak a léte, és ha utólag azt kell megfogalmazni egy műről, hogy az esetleg nem szolgálta hasznosan a színház jelenben érvényes feltételeit, tanulságnak mindenképpen hasznos, és így sohasem értelmetlen. Nemrég egy olyan, Ari-Nagy Barbarával közös librettóból készült operának volt az ősbemutatója a Miskolci Nemzeti Színházban, amelynek Cser Ádám írta a zenéjét és amely éppen az opera műfajáról szól: egy Bajazzók-előadás elkészítésének a körülményeiről, egy próbafolyamatról. A címe Atelier. Rést kívántunk nyitni azon a falon, ami az alkotót elválasztja a közönségtől.

Egy kicsit visszakanyarodva a Stuart Máriához, talán mondhatjuk, hogy nem ez a legismertebb Donizetti-opera. Okoz ez valamifajta nehézséget?

Egy opera színpadra állítása minden esetben felelősség. Akkor is, ha nagyon komoly előadói hagyományokkal rendelkező közönségkedvenc darabról van szó, és akkor is, ha egy, a hallgatóság számára valamiért kevéssé ismert, de az életmű tekintetében fajsúlyos alkotásról beszélünk. Miután Donizetti művei okozhatnak olykor déjà vu élményt, ez felidézhet elvárási reflexeket, de ennek a mumusával szembe kell nézni. Rá kell lelni, milyen erő mozgatja az aktuális dramaturgiát. 

Lesz valamiféle kapcsolat az általad korábban színpadra álmodott Lammermoori Luciával?

Az mindenképpen, hogy abuzív autokráciára való reakciókat látunk, ugyanakkor a szerző által felvetett megoldandó kérdésekre adott válaszok remélhetőleg progresszivitást mutatnak.  

Hogyan zajlik a munka? Csapatjátékos vagy?

A tervezőkkel és persze a karmesterrel közös gondolkodás eredményeként született meg az előadás világa. Rajna Martin a karmester. Antal Csaba és Füzér Anni a két tervező. Ez talán már önmagában is egy állítás. 

Fejléckép: Szabó Máté (fotó/forrás: Emmer László / Magyar Állami Operaház)