Zenés színház

A színház maga a politika – Beszélgetés Szinetár Miklóssal

2022.02.08. 09:25
Ajánlom
Februárban tölti be kilencvenedik életévét Szinetár Miklós, a magyar színházi és operaélet doyenje, rendező, tanár, számos nagynevű kulturális intézmény egykori vezetője. A jeles alkalomból a művészet fontosságáról, a közönség elvárásairól és egy roppant tehetséges, új énekesgenerációról beszélgettünk.

Az elmúlt időszakban is nagyon aktívan részt vett a művészeti életben, a közelmúltban újabb könyve jelent meg változatos témákkal kapcsolatban, 88 és fél címmel.

Valóban változatos, hiszen írtam benne operáról, a járványról, de még egy olyan kérdés kapcsán is, ami biztos sokakat elborzasztott. A címe: Demokráciák rákfenéje az általános választójog. Azt a dilemmát boncolgattam, hogy ha KRESZ-ből le kell vizsgázni, akkor állampolgári ismeretekből miért nem. Például ilyen témákból: mi tartozik a városra, és mi az államra? Mi a Parlament hatásköre? Mi az a költségvetés? Mi a GDP, az államadósság, az alkotmánybíróság, meg az Európai Unió? Aki pedig tudná a választ, az kapna egy igazolást, és szavazhatna. Mert hát miért értene mindenki mindenhez? Van, aki az egyik dologban bölcs, más a másikban. Én sok mindenhez értek, de egy húslevest nem tudok megfőzni. Ahhoz pedig mindenki nagyszerűen ért, hogy milyennek kell lennie az államnak?

És mi a helyzet a színházi közönséggel? Tőlük elvárható valamilyen előzetes tudás, amikor beülnek az előadásra?

Az más! A színházi közönségnek szíve joga, hogy előzetes ismeretek nélkül szeressen vagy utáljon egy előadást. Nekik nem az a dolguk, hogy értsenek a színházművészethez. Arról nem is beszélve, hogy míg

szavazni ingyen szoktak, a színházban fizetnek a jegyért.

Tehát a néző cserében elvárhatja, hogy örömet okozzon neki a produkció, hiszen ez a színház fő célja. Öröm alatt azt értem, ha valamilyen élményben van részem. Nevetek vagy sírok. Amikor valamire rádöbbenek, izgulok, csodálkozom. Vagyis sokféle lehet egy előadás, de untatnia semmiképpen nem szabad.

SzinetarMiklos_0062-134907.jpg

Szinetár Miklós (Fotó/Forrás: Fábián Évi)

De azért a közönségtől is elvárható egyfajta konstruktív hozzáállás, nem igaz?

Az megvan bennük, méghozzá többféleképpen. Van, amikor egy darabért vagy színészért veszik meg a jegyet, de olyan is, hogy nem műélvezni járnak színházba, hanem tüntetni. Hűségnyilatkozatot tesznek egy intézmény, egy irányzat mellett. A színháznak mindig is voltak táborai, és sokszor töltött be politikai szerepet.

A Nabucco kórusával indult az olasz forradalom, a Meghalt a cselszövőt énekelték az utcán 1848-ban.

De szeretném hangsúlyozni, hogy ez a színháznak csak az egyik arca. Én nem sokra becsülöm, ha egy intézmény csak a saját tábora számára játszik, mint egy rockzenekar vagy egy futballcsapat. Mostanában ráadásul egy új jelenség is feltűnt: a színház nyilatkozatokban, a médiában meghirdet egy ideológiát, majd a konkrét előadások köszönőviszonyban sincsenek azzal.

Lehetséges egyáltalán egy szűk ideológiára építeni a művészeti produktumot?

Sok minden lehetséges. Michelangelo úgy alkotta meg a Sixtus-kápolnát, hogy VI. Gyula pápa dirigált neki, mit hova fessen. Bach a remekműveit megrendelésre írta. Mozart darabjait II. József felülvizsgálta. Ez az uralkodói kontroll azután a 20. században végképp eltorzult.

Ha jól tudom, öntől ered a „zenenéni” kifejezés, ami azokra a konzervatív operalátogatókra vonatkozik, akik csak a zenét akarják élvezni, és roppantul zavarja őket, ha bármi magára vonja a figyelmüket a színpadon.

Az operában még fokozottabban igaz, amit a színházról mondtam. Van két szörnyű szélsőség. Az egyik szerint mindennek úgy kell lennie, mint régen. Ahogy egy klasszikus mondta: „az volt az igazi opera, amikor én még a harmadik emeletről is láttam, hogy a százkilós szerelmes szakálla ragasztva van.” Gyerekkoromban egy kritika soha nem azt írta egy énekesről, hogy „alakította” a szerepet, hanem így fogalmazott: „Cso-cso-szán jelmezét ezen az estén magára vette” vagy „Cso-cso-szán szólamát énekelte”. A másik véglet legalább ennyire szörnyű, ennek képviselői mindig valami botrányosat akarnak látni. Egyszer egy kritikus örvendezett, hogy a milánói Scalába végre beengedték az avantgárdot. Megnéztem az előadást, egy Carment, az volt benne a modern megoldás, hogy a harmadik felvonásban, mikor Micaëla elmondja Don Josénak, hogy az anyja haldoklik, egy ágyon betolták a mamát, ott a hegyek között. Kérdeztem az illetőt: ennek kell annyira örülni? Azt mondta, mindegy, csak valami új legyen.

A legrémesebb pedig a keverék: bejönnek a kétszáz évvel ezelőtti történetben modern ruhákban, de úgy játszanak, mint kétszáz évvel ezelőtt.

Megvan a botrányt keltő külsőség, a játék pedig teljesen konzervatív. Én mindig azt képviseltem, hogy kellenek új megoldások, amikkel gazdagítjuk az előadást, de a lényeg maradjon meg. Mármint az operaházakban, realista igényű remekművek esetében! Alternatív játszóhelyeken szabad a gazda, de a Turandot vagy A varázsfuvola típusú műveknél is kell az új megfogalmazás, csak nem a banális, az éppen uralkodó divat által diktált. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy míg a modernizálások 80 százaléka ócska blöff, 15 százaléka elmegy, 5 százaléka ugyanakkor zseniális. Mint nemrég az Eiffel Műhelyházban Calixto Bieito Carmenje – a konzervatív közönség persze pofákat vágott rá!

Túl az operán

Kapcsolódó

Túl az operán

Európa sok operaszínpadát megjárt produkciót láthatott a közönség a Margitszigeti Színház és a Magyar Állami Operaház koprodukciójában. A radikális megközelítéseiről ismert katalán rendező, Calixto Bieito Bizet Carmen című operáját vitte színre.

Ebben minden olyan külsőség benne van, amit utálok – mégis remek!

Mert a lényegről szól. Az első felvonásban egy félmeztelen katona alsónadrágban, de fegyverrel a kezében megállás nélkül fut, és majd’ meghal. Ha ezt nekem elmondják, azt mondom, rémes. De ott megéreztem, hogy arról szól: milyen kemény, kegyetlen világ az a katonaság. A harmadik felvonásban, a csempészképben bejött öt-hat autó. Az ilyesmit is utálom, de egy olyan vizuális megoldás jött létre, ami zseniálisan jellemezte a helyzetet. Tehát így is meg lehet közelíteni a darabokat, csak akkor a rendező legyen nagyon tehetséges!

A klasszikus színrevitelekben milyen arányban fordulnak elő jók és rosszak?

Ugyan nem ennyire, de hasonló a helyzet: 40 százalék elviselhetetlenül ócska, 30 százalék rendben van, és 20 százalék nagyon jó.

SzinetarMiklos_0008-134906.jpg

Szinetár Miklós (Fotó/Forrás: Fábián Évi)

Néha úgy érzem, a klasszikus rendezések eszköztára is elcsépelt, mintha minden gesztusra túl sok minden rakódott volna már.

Ez is igaz. Csak abból kell kiindulni, kinek szól az előadás! Annak, aki ott látja életében először, vagy annak, aki már harmincszor látta, és valami újat akar? Életem nagy élménye volt, mikor egy elég realista előadásban elvittük a Traviatát Japánba. Néztem a közönséget:

tátott szájjal figyelték a színpadot, és a végén többen zokogtak. Életükben először találkoztak a darabbal.

Aki harmincadszor látja, nyilvánvalóan nem fog zokogni – hacsak nem olyan zseniális az énekes. Ezzel szemben láttam a darabot Drezdában is, amikor megnyitották a Semperopert. Az opera elején van egy nagyon finom, halk bevezető, az előadásban ez alatt Violetta– aki elvileg úri prostituált –nőgyógyászati havi vizsgálaton vett éppen részt. Japánban meghatódtam, Drezdában felháborodtam.

Nem tudja elképzelni, hogy a zene és a látvány közötti ellentét működőképes legyen?

Sok mindent lehetséges, de a színházban a legfontosabb a hic et nunc. Itt és most. Van, ami egy avantgárd színházban teljesen jó, de operában zavaró. Mindig figyelembe kell vennünk, hol, mikor, kinek a számára játszunk. Kedvenc példám: Koppenhágában fölépítettek egy vadonatúj, gyönyörű operaházat. A majdnem pontos mása pedig Ománban készült el. A kérdés: ugyanúgy kell-e játszani a Traviatát Koppenhágában, ahol tavasszal a lányok kiülnek a parkba, és félmeztelenül élvezik a napsütést, mint Ománban, ahol férfi kísérő nélkül a nők be se mehetnek az operába, és akkor is csak teljes testet elfedő öltözetben? Nyilvánvalóan nem. Változnak a hangsúlyok, figyelembe kell venni a közönséget. Mikor az Operában igazgató voltam, a páholyom a színpad mellett volt. Azt mondtam, ez remek hely, az egyik fülem a színpadon, a másik a nézőtéren van.

Egyszerre figyelhetek arra, milyen odafönn a produkció, illetve milyen a fogadtatása.

A kettő egyformán fontos. Aki csak az elsővel törődik, az életidegen, aki csak a másodikkal, az menjen az üzleti pályára!

Mi változott meg a legnagyobb mértékben az ön pályája során a művészeti életben?

Hangsúlyozom, ez az én véleményem, lehet, hogy kilencven évesen már nem látok mindent pontosan, nem tartok annyira lépést az eseményekkel. Múltkor a kezembe került egy Fidelio, megszámoltam, egy hónapban több mint négyszáz színházi előadást játszanak csak Budapesten. Ilyen számok mellett szinte lehetetlen olyat találni, ami az egész várost megmozgatja. Nem lehet lépést tartani, örülök, ha hármat látok közülük. De a legnagyobb különbség, amit felfedezek, hogy

a színház – és a művészetek általában – veszítettek a fontosságukból.

Az előző rendszerben a művészet politikapótlék volt, de ez már elmúlt!

Mi kellene ahhoz, hogy a kultúra visszanyerje a fontosságát?

Azt a fajta régit már nem fogja. És nem is volna kívánatos. Inkább az lenne hasznos, ha csökkenne a politikai szembenállás és gyűlölködés, ami megmérgezi a légkört. Nem aszerint kell osztályozni a művészeket, hogy politikailag hova tartoznak, hanem hogy tehetségesek vagy tehetségtelenek. Büszke vagyok rá, hogy operaigazgató-koromban végig ezt képviseltem.

Nem azt mondom, hogy a színház ne politizáljon, a színház maga a politika.

De ez abból álljon, hogy jól játsszák a Don Carlost! Mikor a főinkvizítor azt mondja Fülöp királynak: „Hosszú a póráz, de elszakíthatatlan!” – ha ekkor mindenkinek a hideg futkos a hátán, mert eszébe jutott valami a múltról és a jelenről, akkor jó az előadás, és jó értelemben politizált.

SzinetarMiklos_0059-134907.jpg

Szinetár Miklós (Fotó/Forrás: Fábián Évi)

A Zeneakadémián tanítja az operaénekes-növendékeket. Velük mik a tapasztalatai?

Négy éve tanítom őket, és nemrég Szegeden is tartottam egy mesterkurzust énekeseknek. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ennyi tehetség lett volna! Nyilván jó a képzésük, mert sokkal jobban megoldják a technikai nehézségeket, mint a korábbiak. És több érzékük van a színpadhoz. A zeneakadémiai osztályommal most meg tudtunk csinálni a Solti Teremben Szerelem – Szabadság címmel egy olyan estet, ahol a növendékek felváltva énekeltek Mozart-áriákat, és mondtak Petőfi-verseket. Ez harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, mert az énekesek csak szenvedtek, ha beszélniük kellett. Éneklés közben meg álltak, mint a szobor, miközben a mai fiatalok könnyedén mozognak. Vannak tehát pozitív változások is.

Milyen a fiatalok hozzáállása a művészeti munkához? Talán ezt szokták leggyakrabban kifogásolni bennük.

Most még teljesen rendben vannak, és remélem, egyre kevesebbszer mondják azt nekik: „Ne mutogasd magad!” Én mindig azt kérem, hogy csak mutogassák magukat! Ma kevesebb a nagy egyéniség, mert sokáig szólt a divatos parancs: „Be kell állni a sorba, csapatjátékosnak kell lenni!”.

Én mindig azt kérem, hogy találják ki, hogy milyennek szeretnének egy jelenetet. Gondolkodjanak, és kezdeményezzenek!

Ha lesz névjegykártyájuk, nem az lesz rajta, hogy „utasítás-végrehajtó”, hanem az, hogy Művész. Legyen saját gondolatuk, kezdeményezésük! Már ahogy bejönnek, annak legyen jelentősége, érezze a közönség, hogy egy jelentőségteljes személy érkezett meg. Ahogy Ady mondja: „Szeretném magam megmutatni,/ Hogy látva lássanak”. Ők is törekedjenek arra, hogy megmutassák magukat! Hiszen ezért jöttek erre a pályára.

Fejléckép: Szinetár Miklós (fotó: Fábián Évi)

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Zenés színház

Nyomokban Kovalikot tartalmaz – Széljegyzetek a Mefistofeléhez

Több mint tíz éve, 2010 őszén mutatta be a Magyar Állami Operaház Boito Mefistofele című operáját Kovalik Balázs rendezésében. A produkció a márciusi újranyitást követően, jelentősen megváltozott szereposztással újra műsorra került.
Klasszikus

Egy ukrán dallam, amit mindenki ismer

A háború kitörése óta az ukrán kultúra is egyre jobban a figyelem középpontjába kerül, ám létezik egy zenemű, amit eddig is világszerte ismertek. Csak épp azt nem tudják, hogy a dallam forrása egy ukrán zeneszerző népdalfeldolgozása.
Zenés színház

Elhunyt Teresa Berganza

A világhírű spanyol énekesnőt, számos mezzoszoprán szerep feledhetetlen alakítóját nyolcvankilenc éves korában érte a halál. A hírt a művész közösségi oldalán is közzétették.
Plusz

Kreativitás és környezetvédelem kapcsolódik össze az Eleven Tavasz fesztiválon

Megújult programözönnel várja a helyieket és a Bartók Béla Boulevard-ra látogatókat az Eleven Tavasz, ahol a workshopokon dolgozhatunk vadnövényekkel, készíthetünk skandináv fűzött szíveket, alkothatunk növényi tintákkal, elkészíthetjük első makettünket.
Vizuál

KÉP-regény: A klímakrízis madarai

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal arról mesél, jó-e vagy rossz kócsagot látni a Balatonnál.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Zenés színház lapszemle

Kritikaszemle Kurtág György párizsi operabemutatójáról

A Scalában tartott ősbemutató után április 30-án a Párizsi Nemzeti Operában is színre került Kurtág György egyetlen operája, a Beckett nyomán írt A játszma vége. A kritikák remekműként írták le az alkotást.
Zenés színház kritika

Nyomokban Kovalikot tartalmaz – Széljegyzetek a Mefistofeléhez

Több mint tíz éve, 2010 őszén mutatta be a Magyar Állami Operaház Boito Mefistofele című operáját Kovalik Balázs rendezésében. A produkció a márciusi újranyitást követően, jelentősen megváltozott szereposztással újra műsorra került.
Zenés színház gyász

Elhunyt Teresa Berganza

A világhírű spanyol énekesnőt, számos mezzoszoprán szerep feledhetetlen alakítóját nyolcvankilenc éves korában érte a halál. A hírt a művész közösségi oldalán is közzétették.
Zenés színház hír

Londonban és Helsinkiben is bemutatják a Madách Színház két film-szín-játékát

Az Ady Endre és Karinthy Frigyes szerelmi életét feldolgozó alkotásokat a külföldi magyar kulturális intézetek támogatásával láthatják a nézők.
Zenés színház interjú

„A kislányom a Winterreiséra aludt el” – beszélgetés Szemenyei Jánossal

Bár a nagyközönség inkább musical-előadásokból ismeri, Szemenyei János a nagy sikerű Winterreise-produkció után újabb klasszikus dalciklust szólaltat meg, Schumann Dichterliebéjét énekli a Danubia Zenekar összművészeti előadásában. A zeneszerzőként is dolgozó művész klasszikus zenei kötődéseiről mesélt.