Milyen fontos pontokat emelt ki a pályázatában, amelyekben változás szükséges az Operában?
A pályázatom címe: Változást! – Akcióterv egy emberarcú Operaházért. Szinte lehetetlen konkrét választ adnom erre a kérdésre, mert annyi mindenben lenne szükség változásra, viszont minden mindennel összefügg. Ha csak kiragadok néhány dolgot, üres szavakkal való dobálózásnak tűnhet, az pedig nagyon nem az én műfajom. Persze vannak alapszavak: műsorpolitika, szereposztások, életpályamodell, társ- és oktatási intézményekkel való kapcsolat, köznevelési misszió stb. Ez egy igazi pókháló, egyik gondolat nélkül nem érdemes a másikról beszélni.
Arról sokkal inkább, hogy ha Ókovács Szilveszter letett egy alapot, ha sokáig jól kormányozta az Operaház hajóját, akkor most miért kell változás. Az az érzésem, hogy az Operaház most megrekedt. Ez a világ és az emberi természet rendje: a folyamatok egy ideig felfelé tartanak, aztán hanyatlani kezdenek, és szükséges a változás, így van ez a vezetői ciklusokkal is. Az Opera esetében a mostani vezetés elért a csúcsra, innen csak lefelé vezet az út. Ezért is van most ennyi pályázó – túl azon, hogy a miniszter úrnak is ez volt az igénye –, sok ember gondolkodik azon, hogy valami jót tegyen. Mert erről kell szólnia a vezetői munkának,
felelősséget kell érezni az opera műfajáért, az Operaházért, de legfőképpen az ott dolgozó emberekért.
Ezen a területen én annyi előnyben vagyok a többi pályázóval szemben, hogy harminchárom éve bent vagyok a Házban, és a hierarchiában valahol középen helyezkedem el. Van kapcsolatom a vezetőséggel, de a társulattal is – ezt a szót most természetesen tág értelemben használom, ide sorolom a nem alkalmazotti viszonyban dolgozó művészeket is. Nemcsak a felszínt látom, mint a sztárénekesek, hanem az emberek munkáját is, tudom, kinek mi a feladata, látom, hogyan látja el azt, ki alkalmas és méltó arra, hogy az Operaház munkatársa legyen.
Az Operaházban dolgozni ugyanis nem munka, hanem hivatás.
Sem a munkarendje, sem a szellemisége nem alkalmas arra, hogy valaki csak letudni való feladatot lásson benne. Hit és áldozatvállalás szükséges az operai munkához, bármilyen szinten, munkakörben dolgozik is valaki. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy mire van szükségük a dolgozóknak, mi a véleményük, mert velem őszintén beszélnek, maguk közül valónak tartanak. A jövőben is szükséges meghallgatni az embereket, a színház ne egy szűk elité legyen, hanem közös játéktér. Az utóbbi években elfelejtettük, hogy az Operaházban mindenki egymásra van utalva. Egy operaénekes énekelhet bármilyen szépen, ha nincs öltöztető, fodrász, díszítő, kellékes, műhely, akkor csak koncerténekes marad.
Melyek azok az elmúlt években létrejött alapok, amelyekre építeni kell?
Ókovács Szilveszter egészen egyedülálló műsorpolitikát alakított ki, aminek köszönhetően mostanra óriási repertoárunk jött létre. Sok betanult produkció, amihez díszlet, jelmez készült, néhány előadás után évekre vagy véglegesen lekerült a műsorról. Ezeket elő kell venni, jó szereposztással műsorra tűzni (amit nem valakinek a személyes érdekei, hanem az előadók képességei határoznak meg), rendesen bepróbálni, és újra játszani. Pozitív fejlemény volt ugyan a végrehajtott repertoárfrissítés, sikerült értékeket is létrehozni, de ez közel sem mondható el minden új produkcióról. Ugyanakkor
nem a játszott darabok nagy számától tesz szert nemzetközi elismertségre az Opera, hanem attól, ha híre megy, hogy itt színvonalas előadások születnek.
A magyar közönséget sem a színes repertoár vonzza, hanem egyelőre a felújított Ybl-palota, de ez ki fog fulladni, már csak azért is, mert a legtöbben megfizetni sem tudják túl gyakran az Operaház jegyeit. És nem is a külföldi sztárokra fognak bejönni, mert a hétköznapi emberek Jonas Kaufmannon és Anna Netrebkón kívül senkit nem ismernek.
Nincs olyan közönségréteg, akiket be lehet hozni a színházba akár a hazai, akár a külföldi nagy énekesek nevével?
Hogyne volna. Egyetlen előadást meg lehet tölteni velük. A nagy sztárok esetében hármat is. A viccet félretéve
inkább fel kellene építeni a magyar művészeket annyira, hogy ne az operák címére, hanem az előadók nevére akarjon jegyet váltani a nagyérdemű.
Persze erre egy külön szakma épült (a „sztárcsinálók”), mai, értékveszett és a talmiért rajongó világunkban ez szinte lehetetlen küldetés. De mi szeretjük a kihívásokat!
Aczél András (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Milyen repertoárral lehet akkor becsalogatni a közönséget?
A balettnál azért jobb a helyzet, mert a zeneművek bármelyik országban érdekesek, a produkció pedig attól válik izgalmassá, hogy ki a koreográfus, illetve kik táncolják. A Seregi- és a Harangozó-repertoár unikum a világban, miközben klasszikus balett, teljesen eltérő gondolkodásmódot tükröz. Az ő műveikkel és természetesen a nagy klasszikusokkal, illetve a különleges kortárs alkotók koreográfiáival már van mit keresnünk akár a nemzetközi színtéren is.
Mi a helyzet az operarepertoárral?
Játszhatjuk mi a Ruszalkát vagy Az eladott menyasszonyt, de valószínűleg Prágában érdekesebben adják elő, így senki nem fog miatta Budapestre jönni, ahogyan önmagában az alaprepertoár darabjaiért sem. Ha pedig a Bánk bánt külföldre visszük, egy szűk rétegen kívül senki nem tud vele mit kezdeni. Én is megnéztem a kazah nemzeti zeneszerző operáját, de azért nem utaznék érte Alma-Atába. A legjobb koncepció tehát az, ha színvonalasan játsszuk az alaprepertoárt, a Turandottól az Aidán és a Figaro házasságán át A sevillai borbélyig, a magyar közönség kedvéért is, és időnként melléteszünk egy-egy érdekességet. A szélesebb körű érdeklődés nem azon fog múlni, hogy mit játszunk, hanem hogy kikkel és hogyan. Az operában nem alakultak ki az említett koreográfusokhoz hasonló ikonok, talán csak Kovalik Balázst mondhatnám, de ahogy említettem, lehetne azon dolgozni, hogy az énekesek neve mondjon valamit a közönségnek. Egy másik fontos szempont, Ókovács Szilveszter nagy érdeme, hogy felépített egy „operabirodalmat”, ahogyan ő fogalmazott. Az Operaház, Erkel Színház és az Eiffel Műhelyház összessége tényleg egyedülálló a világon. A különböző típusú műveket eltérő adottságú helyszíneken, más-más méretű közönség előtt játszhatjuk, hiszen egy barokk vagy kortárs műre nem valószínű, hogy ezrek bejönnek, míg az törzsrepertoár klasszikus műveire özönlenek a nézők.
Nekem régi vágyam egy budapesti gyermekopera megteremtése is, mivel sokat foglalkoztam gyerekekkel, és rendeztem gyerekelőadásokat,
ehhez pedig az Eiffel tökéletes adottságokkal rendelkezik. Az Opera égisze alatt, de egy kicsit mégis függetlenül jöhetne létre.
Hogyan épülnének fel az évadok?
Nagyon szerettem a tematikus évadokat, már a Miskolci Operafesztiválon is, bár egy fesztiválon ezt könnyebb kivitelezni, mint egy repertoárszínház teljes évadát egyetlen vezérelvre felfűzni. Voltak jobb és kevésbé jó koncepciók, de nem attól lesz valamilyen egy évad, hogy két-három bemutató az adott témára, szerzőre épül, ha a meglévő repertoárból nem tudunk mellé több művet társítani. Akkor lehet tematikus évadot szervezni, ha rendelkezésre áll annyi pénz, hogy bemutassunk néhány különlegességet, de a repertoárban olyan mennyiségű, ahhoz illő darab található, amiből már kirajzolódik egy koncepció. Ilyen volt a Strauss- vagy a magyar évad. Most erre nincs elegendő forrás, ezért
a következő évadban legszívesebben nulla bemutatót tartanék.
Az említett, elfekvő repertoárból bőven elő lehetne venni közönségvonzó produkciókat, ami minden szempontból gazdaságosabb lenne. A pályázatomban nem is írtam évadterveket, csak negyven címet, amelyekről el tudom képzelni, hogy a lehetőségek függvényében játsszuk őket. Jelenleg évadonként négy opera és két balett bemutatása reális.
Az elmúlt időszakban előfordultak feszültségek a vidéki operajátszó intézményekkel, ezen a téren milyen tervei vannak?
Ez a pályázati kiírásnak szintén sarkalatos pontja. Veszélyes téma, mert amit mi jónak tartunk a centrális Budapestről, nem biztos, hogy a vidéki színházigazgatóknak tényleg megfelel. Éppen ezért velük még egyeztetés szükséges. Az biztos, hogy a jelenlegi rendszer nem jó, de ahogy az Opera előadásszáma lecsökkent, mindjárt kisebb lett a szembenállás. Természetesen fontos, hogy egy énekes ott legyen a próbákon, ha mi vagyunk az elsődleges munkahelye, akkor először itt teljesítse a feladatát. És ne csak fizikailag legyen jelen, hanem mentálisan is, megfelelő felkészültséggel. De lehet megoldást találni,
az Operának pedig kötelezettsége – benne van az alapító okiratában –, hogy erősítse a vidéki operajátszás helyzetét.
Nem úgy, hogy beleszól, hanem kompromisszumokat kell találni. Ez megint a saját érdekünk is: a marketing alapszabálya, hogy a hasonló dolgok erősítik egymást. Aki a lakóhelyén lát egy opera-előadást, és tetszik neki, lehet, hogy hozzánk is eljön utána.
Aczél András az Operaszigeten (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Mit gondol a társulati rendszerről, illetve milyen konkrét tervei lennének az Opera munkatársaival kapcsolatban?
Összeírtam hat hívószót, ami alapján az Opera vezetését tervezem, és amire a pályázatom is épül. Felelősség – az operakultúráért, a Házért és a benne dolgozó emberekért. Bizalom – az emberek képesek legyenek újra bízni a vezetőségben. Kiszámíthatóság – a munkatársak tudják, mire számíthatnak. Becsület – amit ígérünk, tartsuk is be. Az emberek kiszolgáltatottak nekünk, ezzel nem élhetünk vissza. Ugyanerre vonatkozik a következő szó: biztonság. A minőségről pedig már volt szó, hiszen mindenki erről beszél. Elegendő mennyiségű próbát kell biztosítani. Ebben egyéni különbségek vannak, egyik művészünknek huszonöt alkalom kell ugyanarra, amire a másiknak pedig másfél óra. A felkészülés igazi nagy ellensége ráadásul nem az idő, hanem az, hogy
a produkciók nagy részében ugyanazok énekelnek, miközben otthon ülnek mások, akik egyáltalán nem rosszabbak.
Ebből következik, hogy valaki esetleg azért nem tud próbálni, mert a párhuzamosan futó másik produkcióban vesz részt.
A minőség és a próbák kapcsán óhatatlanul felmerül a tehetségnevelés kérdése…
Nagyon fontos a fiatal énekesek továbbképzése, támogatása, tehát az operastúdió, illetve a Szilveszter által elkezdett OpeRajt program, amely a tehetségeknek már zeneakadémista koruktól megfogja a kezét. Az életpályamodell a balettművészek esetében sokkal könnyebb lesz, ha a Magyar Táncművészeti Egyetemmel helyreáll a rend, hiszen ott ugyanazok az emberek kísérik figyelemmel a táncosok fejlődését kisgyerek koruk óta.
De az énekesekkel sem lehet megtenni azt, hogy amikor egy fiatal kijön a Zeneakadémiáról, rögtön a nyakába akasztunk egy rakás főszerepet,
ráadásul többféle hangot, énektechnikát igénylő feladatokat, miközben az illető sem hangilag, sem mentálisan nem érett még rá. Az énekesi pálya építőkockákból áll. Egy városban sem egyforma minden ház, az egyes művészeknek különböző fajta és mennyiségű kő áll a rendelkezésére. És a házat sem a tetőnél kezdjük el építeni. Ezért kell az operastúdió, ami ki is egészítheti a zeneakadémiai képzést. Az együttműködés azt jelenti, hogy össze lehet ülni a vezetőkkel, és megbeszélni, mivel tudunk nekik segíteni, milyen funkciókat tudunk átvenni, amire nekik esetleg nincs forrásuk. A saját érdekünk is, hogy itthon tartsuk a tehetségeket.
Belőlük lenne a későbbi társulat?
Attól lesz a művészekből társulat, hogy az emberek együtt vannak, érzik a megbecsülést és a gazda kezét. Amikor egy énekes meglátja az igazgatót a páholyban, nem szorul össze a gyomra, hanem megnyugvás tölti el, amiért figyelnek rá. Ezért akarom visszahozni a szerződtetési tárgyalás hagyományát. Ne csak emailben kapják meg a művészek a felkéréseket, a vezetőség mindenkire szánjon évente fél órát.
Ahol az igazgató megkérdezi, hogy vagy, mivel vagy elégedett és mivel nem, elmondja, mit látott tőled, és ettől azt érzed, odafigyelnek rád.
Persze a 21. században a régi közalkalmazotti rendszer már nem alkalmas az énekesek foglalkoztatására, de erre ki kell dolgozni egy új szerződtetési formát. Ha valaki az életét ennek a Háznak a szolgálatában töltötte, akkor juttassuk el a nyugdíjig! Még ha nem is képes már a fiatalkori főszerepeit elénekelni, ki lehet találni, mire alkalmas még. Ez ismét a felelősség kérdése. Attól a naptól fogva, hogy egy művészt az intézmény kötelékében először a színpadra engedtünk, felelősek vagyunk érte. Ha az illető azt érzi, hogy hosszú távon gondolkodsz benne, a kezedbe teszi az életét. Azzal pedig neked kell sáfárkodnod.
Fejléckép: Aczél András (fotó/forrás: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
