Az érettségi után ugyan tanárszakon szereztél diplomát, de a zene és a színpad mindig fontos része volt az életednek.

A családomban a zenének meghatározó szerepe volt, ugyanis az anyai nagyapám, akit sajnos nem ismerhettem, nótaénekes volt, édesanyám kisebbik húga pedig a ’70-es évekig táncdalénekesként dolgozott. Egy családi anekdota szerint már ötévesen kijelentettem, hogy én leszek Németh Sándor utódja. Erről, a koromból adódóan, már kicsit lekéstem, de az operett és a színház végigkísérte az életemet. Drámatagozatos osztályba jártam a középiskolában, és játszottam a diákszínpadon is, viszont a Színművészetire nem jelentkeztem, mert azt gondoltam, hogy nincs esélyem.

Miért adtad fel?

Ez nem feladás volt.

Akkoriban a belső harcaim mellett egy ilyen kudarcot nem biztos, hogy fel tudtam volna dolgozni. Ennek ellenére szerettem volna valamilyen módon kapcsolódni a színpadhoz és a zenéhez, ezért mentem ének-zene és magyartanári szakra, Szombathelyre. Akkor kezdtem magánéneket is tanulni, még Farkas Erzsébetnél, a diploma után pedig oratorikus művekben énekeltem. Nagyon megtisztelő és jóleső érzés volt, hogy hívtak, mert olyan művészekkel dolgozhattam együtt egy tematikus lemezsorozaton, mint Gulyás Dénes, Pitti Katalin, Kertesi Ingrid vagy Kovács István.

Altsach Gergely, Szolnoki Tibor, Dézsy Szabó Gábor és Bálint Ádám a Hegedűs a háztetőnben (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Mégsem operaénekesként helyezkedtél el.

Úgy éreztem, hogy az operettben jobban ki tudok teljesedni. Nagyon szeretem az operát nézni és hallgatni, de a személyiségemből adódóan inkább a humorosabb figurák állnak jól. Illetve nagyon fontosnak tartom a színpadi játék, a mozgás, a tánc, a próza és az ének összhangját, ez pedig szerintem leginkább az operettben valósul meg.

A kezdeti felkérésekből kiindulva nem állnak tőled távol a vallási vonatkozású dalok sem.

Valóban, tizennégy éves korom óta kántorkodom a lakóhelyemen, az egyik katolikus templomban, és immár 28 éve szolgálok vasárnaponként orgonán a misén.

A tanítástól teljesen elszakadtál?

A diploma után tizenegy évig tanítottam, és csodaszép eredményeket értem el. Kórusokat is vezettem, versenyekre jártunk, ahol nemzetközi szinten arany-, ezüst- és bronzminősítéseket szerezünk, én pedig karnagyi díjakkal lettem gazdagabb. Amikor 2015-ben bekerültem a Budapesti Operettszínházba, ezzel felhagytam, hogy a színpadi feladataimra koncentrálhassak. Az első évemben ugyan még felkészítettem az egyik kórust egy nemzetközi megmérettetésre, mert nem szerettem volna cserbenhagyni a gyerekeket, azonban később az időbeosztásom már nem engedte, hogy párhuzamosan csináljam a kettőt.

Altsach Gergely és Bálint Ádám a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Mahunka Balázs / Budapesti Operettszínház)

Azzal, hogy a társulat tagja lettél, régi vágyad vált valóra.

Mindig célként lebegett a szemem előtt, hogy az Operettszínház tagja legyek, amihez akkor kerültem igazán közel, amikor 2013-ban részt vettem egy musical-operett énekversenyen Várpalotán. Zábrádi Annamáriával duett kategóriában első helyezést értünk el, az ő javaslatára kerültem Imre Gabriella énektanárnőhöz. Ő a német „énekmorált” igyekezett belém ültetni, amit a mai napig alkalmazok, a legjobb tudásom szerint.

Vagy ahogy a mesterem szokta mondani: „ész, értelem, érzelem”.

Két évvel az énekverseny után pedig már az Operettszínház színpadán álltál az énekkarban.

2015-ben tartottak egy meghallgatást a karba, én pedig, mivel akkor már elnúltam harmincnégy éves, azt gondoltam, hogy merni kell nagyot álmodni. Jelentkeztem, és felvettek. Már az első évben debütáltam a Csárdáskirálynőben, a müncheni turnén, emellett számos más előadásban volt egy-egy apróbb szólisztikus megmozdulásom. Az Operettszínházban az a szokás alakult ki, hogy a kisebb, pár mondatos megszólalásokat az énekkari művészek között osztják ki, attitűdtől, rátermettségtől és karaktertől függően – például a János vitézben is számos ilyen lehetőség van.

Jelenet a János vitézből (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

A János vitézben viszont te nem az énekkart erősíted, hanem Bartolóként lépsz színpadra a francia udvar tagjaként.

Bartoló valóban önálló szerep, amit egy dubaji beugrásnak is köszönhetek. 2019-ben kevesebb mint négy óra alatt álltam be Zétaként A víg özvegybe német nyelven, azóta számítanak rám különböző karakterszerepekben, amiért nagyon hálás vagyok.

Említetted, hogy már a harmincas éveid közepén jártál, amikor az operetténekesi karriered elindult. Érezted úgy valaha, hogy elment melletted egy-egy szerep?

Idősebb korban bekerülni egy színházi közegbe teljesen más, és máshogy is gondolkodik az ember a pályájáról. Természetesen én is látom, hogy sok szereplehetőség „másik vágányon” haladt abból kifolyólag, hogy későn kezdtem, mégis

A világ halad előre, és ha valaki színészileg, illetve hangilag is alkalmas egy karakter eljátszására, akkor a sztereotípiákat felül lehet, és talán felül is kell írni.

A karakterszereplők megmutatása egészen más jelenlétet kíván a színésztől, mint a főbb figurák ábrázolása, hiszen kevesebb idő alatt kell felvázolni a legjellemzőbb vonásokat.

Abból a szempontból viszont nagyon is hasonlítanak, hogy mindkét esetben magunkból építkezve áll össze a karakter. Mindig úgy közelítek az adott figurához, hogy igyekszem beletenni saját magam: a tapasztalataimat, vagy csak egy-egy testtartást, gesztust. Olykor a helyzet azt is megengedi, hogy a saját szájízemre formáljam a szöveget, illetve törekszem arra, hogy az alakítás emlékezetes maradjon. A Csárdáskirálynőben például az első felvonás végén, amikor megjelenek pityókás jegyzőként, akit éppen elrángattak egy kártyapartiról, úgy próbálom alakítani, hogy a néző számára is szeretetre méltónak tűnjön a szereplő, és magára ismerjen. Egyszer észrevettem, hogy az első sorokban ülőkkel ez megtörtént, még a hüvelykujjukat is felmutatták, hogy lássam, értik miről van szó, ami nagyon kedves gesztus volt, és fontos visszacsatolás.

Jelenet a Csárdáskirálynőből (Fotó/Forrás: Éder Vera / Budapesti Operettszínház)

A személyiségedből adódóan általában a humoros figurák találnak meg. Mennyire állnak hozzád közel a drámai karakterek?

Nagyon szeretnék egyszer egy ilyen szerepet is eljátszani, mert úgy érzem, hogy nagyon sok van még bennem, amit megmutatnék. Az elmúlt időszakban pedig számos olyan hatás ért az élet minden területén, ami beépíthető lenne egy drámai figurába, és jó lenne megfogalmazni azon keresztül.

Valójában a Jekyll és Hyde Poole-ja is drámai karakter, ráadásul a komornyikkal egy tisztán prózai szerepet kaptál.

Poole egyszerre hálás és kihívásokkal teli szerep.

Ebben Kiss-B. Atilla főigazgató úr és Vincze Balázs rendező nagyon sokat segített a próbaidőszak alatt. Miközben élveztem a munkát, tartottam is a feladattól, hiszen rendkívül tapasztalt, musicalekben jártas kollégákkal dolgoztam együtt, és olykor kicsit azt éreztem, hogy türelmetlenebbek, hiszen lassabban találtam meg magam a szerepben. Később viszont már nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam tőlük is, hiszen a türelmetlenség valójában nem a személyemnek szólt. Igazi csapatmunka volt az előadás megszületése, és rengeteget tanultam mindenkitől ez idő alatt.

Ráadásul a három Jekyll – Dolhai Attila, Homonnay Zsolt és Sándor Péter – nagyon különböző személyiségek.

Vannak ugyan olyan pontok a darabban, melyek mentén az ember kapcsolódni tud a másikhoz, de való igaz, hogy szükség van egy nagyfokú nyitottságra is, hogy át tudjuk venni a partner rezgését. Úgy érzem, hogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert könnyen megy. Valóban három nagyon eltérő színész- és embertípusról van szó a főszereplők esetében, ez pedig kiváló fejlődési lehetőséget kínál nekem is, emellett megvan a lehetőségem rá, hogy a szereposztások keveredése miatt a blokkok során mindegyikükkel találkozzak.

Földes Tamás, Altsach Gergely és Sándor Péter a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Mahunka Balázs / Budapesti Operettszínház)

Amellett, hogy tettél egy kirándulást a musicalek világába, a színházon kívül is megtalált egy új műfaj, a Forró csokoládé című zenés komédiával.

Tavasszal megkeresett a Teszter Nelli és Nógrádi Gergely szerzőpáros, hogy bemutatnának egy darabot, és van benne egy szerep – Archibald, a főhősnő titkára –, amiben szívesen látnának. Úgy éreztem, hogy a figura pontosan olyan, mint én: kicsit kimért, elegáns, nyugodt, mindenkivel szót értő, ugyanakkor időnként csipkelődve odaszúrogató, aki valójában nagyon is szereti a humort. Olyan művészekkel dolgozhattam együtt az előadásban, mint Klein Judit, Falusi Mariann, Kun Ágnes, Ács Bálint vagy Egri László és Bíró Eszter, akik bár mind különböző zenei műfajt képviselnek, mégis megtaláltuk a közös hangot.

Hogyan tudod ezeket a feladatokat összeegyeztetni az operettszínházi munkáddal?

Nem egyszerű, hiszen énekkari művészként és karakterszínészként is számítanak rám, én pedig úgy gondolom, hogy elsősorban az anyaszínházamban kell helytállnom. Az Operettszínház számomra egy olyan hely, ahová szinte hazajárok, és nagyon bízom benne, hogy a továbbiakban is megtalálnak ott a lehetőségek. Szeretnék szólistaként továbblépni, és bízom benne, hogy fejlődhetek ebben az irányban is a művészpályán.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Fischl Mónika és Altsach Gergely a János vitézben (fotó: Vass Antónia)