Ha valaki ellátogatott már Pármába, tudja, hogy valóságos kultusz övezi ott a régió egyik leghíresebb szülöttjét, Giuseppe Verdit. A központban hatalmas emlékmű tiszteleg munkássága előtt, a helyi Zene Házánál leülhetünk a Mester mellé egy padra, és még a játszótér is operatematikára épül. De a legfontosabb alighanem a város hagyományos fesztiválja, amely során idén a komponista három művét szcenírozva, egyet pedig koncertszerűen mutattak be, természetesen számos kísérőprogram mellett.
A szeptember végén színre kerülő, új produkció nagyrészt olasz erőkre épített, sőt az egyik legkiválóbb énekes éppen pármai születésű volt. Olasz karmester is dirigálta az előadást, a nemzetközi színpadokon keresett Francesco Ivan Ciampi, sőt még a rendező is Itália szülötte. Davide Livermore nevét alighanem minden operakedvelő hallotta már, sokat foglalkoztatott, termékeny alkotóról van szó, aki a milánói Scalában is rendezett szezonnyitó produkciót – ezt már az előadás színpadmestere magyarázta igen büszkén, az előadás előtti backstage-túrán.
Izgalmas élménynek ígérkezett, hogy valamiféle képet kaphatunk a műfaj bölcsőjének jelenlegi operakultúrájáról – nemcsak azért, mert én magam még mindössze egyszer láttam Olaszországban olasz szerző művét színpadon (akkor is egy német és egy osztrák főszereplővel), hanem mert miközben
egyesek úgy tartják, a jelenkor sokat kárhoztatott tendenciáival szemben az országban megmaradt a darab- és énekes-központúság,
sokszor éppen az olasz művészek kritizálják azokat a finanszírozási, szervezési és egyéb problémákat, amelyek miatt az ország operaélete nemzetközi viszonylatban művészi és piaci szempontból is hátrányba kerül.
Természetesen joggal jegyzi meg bárki, hogy egy előadásból a teljes jelenlegi olasz operajátszásra vonatkozó következtetéseket kissé korai volna levonni, ugyanakkor mégis informatív lehet egy ilyen tapasztalat, különösen, ha a közönség reakcióit is figyelembe vesszük: ők hogyan fogadják az előadást, mi tetszik, mi nem tetszik nekik. Párma nem olyan központi helyszín, mint Milánó, Róma vagy Firenze, a közönség sokkal jobban megőrizte az olasz színházi életnek a köztudatban élő, hagyományos jellemzőit.
Lelkesek, jó fülük van, no meg határozott véleményük.
Az ideálisnál némiképp gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy érdekes vagy szép énektechnikai megoldásnál izgatott moraj fut végig a nézőtéren. Az sem mondható tipikusnak, hogy a tapshoz a szokásos tetszés-/nemtetszés-nyilvánításon kívül egyéb bekiabálások is elhangozzanak. „Viva Maestro!” – hallhattuk a harmadik felvonás végén, némi helyeslő taps után azonban jött is a válasz: „Viva Verdi!”, amely szintén egyetértésre talált.
Francesca Dotto mint Leonora és Riccardo Massi mint Manrico (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)
Bár Olaszországban is gyakran látni úgynevezett modern előadásokat, tehát olyanokat, amelyek nem felelnek meg a pszichológiai realizmus követelményeinek, ezek általában nem értelmezik át radikálisan a darabot, az aktualizáló színrevitel pedig annál is ritkább. Davide Livermore produkciójára is inkább azt mondanánk, hogy hagyományos rendezés modern eszköztárral, hiszen
a zárójelenet csattanójától eltekintve egyetlen ponton se mond mást vagy újat ahhoz képest, amit eddig is tudtunk a darabról.
Mert az igazából lényegtelen, hogy a katonák karddal vagy gépfegyverrel gyilkolnak, kastélyt vagy toronyházat gyújtanak fel, Leonora elegáns hosszú ruhája melyik század stílusjegyeit viseli, de még az is, hogy a társadalom peremén található cigánytáborban kovácsok vagy cirkuszi mutatványosok élnek.
Ezzel pedig el is érkeztünk Livermore rendezésének alighanem legragyogóbb megoldásához. Az alkotó a vándorcirkusz társulatához mindazokat a pozitív és negatív vonásokat társította, amelyek a közhiedelemben a bohócokhoz kapcsolódnak. Vannak, akik a naivitást képviselik, a külvilág agressziójával szembeni gyermeki értetlenséget. Ugyanakkor a horrorfilmek gyilkos rémalakjai is köztük élnek, azok a groteszk figurák, akik pusztító hajlamaikat a nevetségesség látszatával teszik megfoghatatlanná.
Az előadás végéig bizonytalanok lehettünk, vajon reális síkon is léteznek-e ezek a furcsa figurák, vagy csak a szereplők tudatalattijának egyfajta kivetülései.
Ezzel együtt remekül erősítették a darab hátborzongatóan misztikus voltát. Abban is szerepet játszottak, hogy ez volt A trubadúr első olyan előadása, ahol nem éreztem elsietettnek a befejezést. Hatalmas elismerés illeti a rendezőt, és természetesen a közreműködőket is, hogy az utolsó néhány percben képesek voltak olyan mértékben fokozni a feszültséget, hogy a lezárás igazán nagyot tudott ütni.
A vándorcirkusz társulata (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)
Pedig Livermore elsősorban azt mutatta meg, amit amúgy is tudunk. Nem kezdett pszichoanalitikai elemzésbe, hogy feltárja a szereplők mozgatórugóit, mindössze egyetlen karakter volt, akit kissé összetettebben ábrázolt, azontúl csak a bosszú és a háború szörnyűségeire fókuszált (amire sajnos a mai napig nem lehet azt mondani, hogy elcsépelt téma lenne). A nyomasztó hangulatban nagy szerepet játszott a színpad teljes hátsó falát betöltő vetítés, amelyet sokszor még a két oldalon található, forgatható tükrös elemek is kitágítottak. Az illúzió olyan jól működött, hogy egy-egy pillanatra valóban elbizonytalanodhattunk, vajon ez a disztópikus szürke építmény nem jelent-e meg fizikai valójában is a színen. Az említett backstage túrán a Teatro Regio színpadmestere azt is elmondta, hogy
az alkotócsapat az animációkhoz a mesterséges intelligenciával generáltatott képeket, amelyeket aztán saját grafikusaik finomítottak tovább,
a rendezői szándéknak megfelelően (a díszlet a Giò Forma, a vetítés a D-Wok társaság munkája volt). Ám a technikai kuriózumon és a hatásos hangulati elemen túl a vetítésnek jelentésképző szerepe is volt, erre a legjobb példa, amikor az első felvonás végén a szürke elemek között egyszer csak megláttuk a cirkuszi sátor csíkos ponyváját. Bár a cigánytábor a cselekmény szintjén még csak Ferrando elbeszélésében jelent meg, a közönség már érezhette: hamarosan nagyobb jelentőségük lesz.
A második felvonásban aztán közelebbről is megláthattuk a vándorcirkusz világát, akrobatákkal, tűzzsonglőrökkel, és mikor az egyik mutatványos ellobbantott egy lángcsóvát – a semmiből hirtelen Azucena tűnt fel a színen. Elképesztően hatásos, horrorfilmbe illő pillanat volt, nem csupán a váratlansága miatt, hanem mert a nőn az első pillanattól jól látszott: teljesen őrült. A karakter megformálásáért óriási elismerés illeti mind a rendezőt, mind Clémentine Margaine-t, nagyon ritka, hogy operaszínpadon ennyire kidolgozott színészi alakítást láthatunk. Azucena világa a tragikus események óta teljesen beszűkült, szinte soha nem néz rá a többi szereplőre, csak valahova a távolba, egy homályos pont felé, a nézőtér irányába. Ha valakire mégis egyenesen rápillantott – legyen az akár a közönség –,
mindig leszegett fejjel, fölfelé irányuló tekintettel tette, sarokba szorított, sebzett állatként, amelynek teljesen kiszámíthatatlan a viselkedése, így bármelyik pillanatban támadhat.
És a legszebb az egészben, hogy az őrülete semmilyen ennél direktebb vagy harsányabb módon nem nyilvánult meg, ám így is a székhez szegezte a nézőt, és egyértelművé tette számára, milyen veszedelmes figurával áll szemben.
A trubadúr első felvonása. Középen Ferrando: Roberto Tagliavini (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)
Mindez persze csak részben lett volna hatásos, ha az utóbbi időben a zenei életbe berobbant, még mindig a harmincas éveiben járó mezzoszoprán nem tudott volna hangban is hasonlóan impozáns teljesítményt nyújtani. Az énekesnő stabil, átütő erejű magasságaihoz meglepően sötét, sűrű mély hangok társultak, zárósora („Sei vendicata, o madre!” – „Anyám, megbosszultalak!”) pedig egyenesen hátborzongató volt – melyre válaszként aztán a vándorcirkusz talán valós, talán fiktív tagjai lemészárolták Luna embereit. Egyértelmű, hogy hangilag is Margaine volt az est legjobbja, akinek a produkciójában legfeljebb a legkritikusabbak találhattak apró hibákat.
A másik, hasonlóan színvonalas szólamformálást a „helyi” énekes, Párma szülötte, a Ferrandót éneklő Roberto Tagliavini nyújtotta,
akinek szép, telt, kiegyenlített basszusát jó volna még sokszor hallani. Bár a Leonorát alakító Francesca Dotto, ahogy neve is sugallja, szintén olasz művész, könnyebben el tudtam volna képzelni valamely más nemzet muzsikájában. Bár szopránja stabil, erős és rugalmas, hiányzik belőle az a melegség és puhaság, ami az olasz művek andalító dallamaihoz szükséges, inkább tudnám elképzelni egy megingathatatlan német heroinának.
Manricót Riccardo Massi énekelte, aki néhány hónappal korábban nagy sikerrel ugrott be a Bajor Állami Opera Aida-produkciójába, melyet az interneten is lehetett követni. Akkor, a technika jelentette korlátok közepette úgy éreztem, a fiatal tenor szép és stabil hanggal rendelkezik, még ha a drámai átélés helyett időnként fontosabb is neki a makulátlan ének, ami Radamès szerepében nem ideális fontossági sorrend. Élőben hallva tovább árnyalnám a véleményem, bár nincs kétség afelől, hogy Massi megbízható Verdi-interpretátor lehet a nemzetközi zenei életben, mivel lényegében minden hangot korrektül megszólaltatott (ráadásul nagyjából százkilencven centi magas, és jóképűnek is mondható), produkciójában egyértelmű hiányosságok is mutatkoztak. A hang sokszor kontúrtalan, nincs fénye, karaktere, ez pedig olyan sokat levon a teljesítményéből, hogy azt a jó helyett legfeljebb a kielégítő jelzővel illethetjük.
Bár beugróként engedékenyebbek lehetnénk a Lunát éneklő Giovanni Meonival, mivel a művész az utolsó előadáson normális körülmények között is színpadra lépett volna, talán nem igazságtalan kifogásolni, hogy baritonja igen távol esik a szerep kívánalmaitól. A hang kicsit durva, merev, helyenként éles, és bár elenyésző volt a tényleges hibák száma, a frázisformálásban sokkal több kivetnivalót találhattunk. Összességében ebben az énekprodukcióban nem sok örömét lelhette a hallgatóság. A kisebb szerepeket megformáló művészek viszont tisztességgel helytálltak, elsősorban az Inezt éneklő Carmela Lopezt kell kiemelni első felvonásbeli jelenete miatt.
Jelenet a második felvonásból, az előtérben Carmela Lopez mint Inez és Francesca Dotto mint Leonora (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)
Az olasz közönség ízlése kapcsán már szóba került a zene és a színpad viszonya, itt fontos megemlíteni, milyen örvendetes tendenciának gondolom, hogy megint olyan előadást hallhattam-láthattam, amelyben
a karmesteri és a rendezői munka érezhetően összhangban zajlott.
Francesco Ivan Ciampa pontosan úgy adagolta a feszültséget, úgy helyezte el a hangsúlyokat (és fokozta némelyiket egészen addig a pontig, hogy az ember összerezzent tőle), ahogyan az a színpadi történéseket is a legjobban támogatta. A dirigens talán egyes részekben nem volt kellőképpen precíz, ahogy az honfitársai körében gyakran megesik, ám csak kisebb pontatlanságok fordultak elő, és a feszes megszólalást igénylő, dramaturgiailag fontos pontokon sosem fordult elő hiba. Igényesen muzsikált a produkcióban vendégeskedő zenekar és kórus, a bolognai Teatro Comunale együttesei.
A pármai Trubadúr-előadás a technikai különlegességek ellenére sem elsősorban színpadi megoldásaival vagy a művet radikálisan átértelmező interpretációjával hívta fel magára a figyelmet. Inkább arra láthattunk példát, milyen egy tisztességesen összerakott produkció, amely nem nélkülözi a kreatív energiákat, de elsősorban az igényesség és a magas színvonalú kivitelezés járult hozzá az élményhez. A horrorfilmes elemek egy bizonyos pontig szükségszerűen következnek a darab cselekményéből, ám Davide Livermore megközelítése nem csupán a vadromantikus történet borzongató voltát emelte ki, hanem ennél jobban is alámerült a sérült emberi psziché mélységeibe.
Fejléckép: Clémentine Margaine mint Azucena és Riccardo Massi mint Manrico (fotó/forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)
hírlevél
