Két jelenet égett belém nagyon erősen a Magyar Állami Operaház új Fidelio-produkciója kapcsán: az egyik, amikor az első felvonásban Marzelline a címszereplő levetett férfiruháiból összegyűrt batyut dajkálja, mintegy elsiratva azt az elképzelt közös gyermeküket, aki már sosem születhet meg. A másikra a második felvonás eggyel messzebbről nézett realitásában került sor, mikor Leonora megitatja Florestant, de a kulacsában nincs elég víz, a kórus által megjelenített nézők egyike pedig épp az üvegéből iszik – vívódik, felajánlja-e a szereplőknek, ám végül csak feszeng, és nem mer cselekedni. Ezek a részletek is mutatják, mi Tobias Kratzer 2020-ban, Londonban bemutatott produkciójának nagy erénye: a rendező kimeríthetetlen történetmesélő fantáziája.
A mai világ véget nem érő sztorikra, önálló univerzumokra szomjazó közönségét szólítja meg azáltal, hogy a produkció szinte minden részletében kibontható és továbbgondolható cselekményszálak rejlenek.
Legyen szó Rocco elhunyt feleségének falon függő képmásáról, a börtönben dolgozó fiatalok hetyke bandájáról és bántalmazó attitűdjéről vagy a nyitóképről, a francia forradalom alatt végbemenő brutális kivégzésről, amely után kétségbeesett asszonyok próbálják visszaszerezni szeretteik levágott fejét.
Az előadás kidolgozottsága is jelzi, hogy nincs igazuk azoknak, akik szerint egy több színpadot megjárt, nemzetközi produkciónak csupán a külsőségeit lehet átvenni, ezúttal mély és gondolatébresztő színrevitel született.
A második felvonásban, amikor hatalmas kivetítőn nézhetjük egyes kórustagok arcát, ahogyan követik az eseményeket, a közönség önmagával szembesül
– bármilyen bizarrnak is tűnik, ahogy az emberek távol tartják magukat mások szenvedésétől, ha ott lennék, vajon én nem ugyanígy reagálnék? – kérdezhetjük magunkat.
Bár az első szereposztás második előadása drámai erővel hatott, a zenei megvalósítás lehetett volna még jobb. Mintha az énekesek idegennek érezték volna a beethoveni szólamokat – ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy a mű majdnem tizenhat éve volt utoljára szcenírozott formában műsoron. A szép dallamok kissé nehézkesen, szakadozottan szólaltak meg, ráadásul az első felvonás egyes részeiben a – Halász Péter karmester vezényletével minden más szempontból élvezetesen és igényesen játszó – zenekar is elnyomta az énekeseket.
Jelenet a Fidelióból (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
A címszerepet megformáló Sinéad Campbell Wallace nagy, telt hanggal rendelkezik, az első felvonásbeli ária egyes finom részeinek kivételével elégedettek lehettünk a szólamformálásával. Partnere, az amerikai tenor, Jamez McCorkle viszont nagyon furcsán énekelt, mintha valami baja lett volna, meglepő, hogy ezzel együtt is képes volt átadni a figura drámai küzdelmeit. A magyar énekesek közül megbízhatóan szerepelt Palerdi András Roccóként, a kissé szertelen első ária után Cser Krisztián is Pizzaróként, míg a rendezés által főszereplővé emelt Marzellinét megformáló Sáfár Orsolya az alakítás erényei ellenére is gyengébben énekelt, mint a közelmúlt néhány jól sikerült előadásában. Hatalmas elismerés jár ugyanakkor a Magyar Állami Operaház Énekkarának, akik a hosszas némajáték után a fináléban remekül helytálltak a szerzőre jellemző, igencsak hangnyűvő szólamokban. Elvégre a produkció igazi főszereplője mégiscsak az általuk megformált, tágabb emberi közösség volt.
Fejléckép: Sinéad Campbell Wallace és Jamez McCorkle (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
