Van egy vadász, aki állítólag ügyes és becsületes, de mi csak a bénázását látjuk, meg azt, ahogy letér a helyes útról. Van egy tiszta szerelme, aki az áhítozáson túl nem sokat ad. A két szerelmes alig kommunikál egymással. Van a vadásznak egy gonosz ellenlábasa, aki az ördöggel rendszeresen cimborál (szemben a jó vadásszal, aki csak egyszer). Van a nép, mely épp azt gondolja, amit épp mondanak neki (láttunk már ilyet). És van egy szabály, mely kegyetlenségével a csalók malmára hajtja a vizet. Na, ez lesz az a szabály, amelyet - s ezáltal az összes addigi történés és cselekvés értelmét - megkérdőjelez és megsemmisít a remete, aki eladdig nem vett részt a darabban. Vagyis a végén jön valaki, és azt kiáltja: nem ér a nevem, vége az óvodás játszadozásnak. Ettől vadászunk nem lesz boldogabb, a hőn áhított esküvő elodázódik, és akár itt is kezdődhetne az opera.

És ehhez van egy nagyszerű zene. Lehet, hogy időnként hosszadalmas (számos tánc és még számosabb Weber-versenyműtétel váltja egymást, melyből dramaturgiailag és zeneileg tetszőlegesen sok kihagyható volna), de jó zene - időnként pedig fantasztikusan modern és izgalmas (különösen a Farkastorok-jelenetnél).

Aki először látja a művet, aligha jön rá, miről szól. Tehát meg kell rendezni amúgy istenigazából, hogy végre szóljon valamiről, érvényes színpadi tartalommal, drámával kell megtölteni a sehonnan sehová sem tartó üresjáratot.

Zsótér Sándor rendezése sok mindennel próbálkozott. A darabot maivá tette, de legalábbis kortalanná: a nép - amely a mű egyik főszereplője, zeneileg legalábbis egyértelműen - modern, de leginkább proli ruhában lejti ugyanazt a táncot, zenétől függetlenül, talán lakodalmas rocknak vagy mindenkori falusi körtáncnak nevezhetnénk ezt a vonaglást. A testhez simuló jelmezű férfiak inkább a csúnya kategóriába tartoznak; a lányok - akár csinosak, akár nem - tramplik, s a testiség áthatja az egész darabot, különösen a tömegjeleneteket. Amikor a tömeg nem vonaglik, akkor fetreng. Ez nem erotika, ez testszag. 

Zsótér beveti a fent-lent szimbolikáját, mintegy ellensúlyozva a testiséget. Agatha és Max ebben is a plebs fölé emelkedik. Következetesen végigvitt elem a Samielt játszó, kissé nácis kinézetű táncos (Ladányi Andrea). Agathát Zsótér megpróbálja aktívabbá varázsolni, mint a librettó szerinti szerepe, és itt - Szabóki Tünde „ariadnés" némajátékával - kap a darab egy kis ironikus eltávolítást, ami érdekes módon mégis a felülemelkedést szolgálja, egyszerűen azáltal, hogy Agatha más, mint a többiek.

Már a nyitány alatt sincs függöny, s szemünk elé tárul az a szépnek aligha mondható, viszont kevéssé meglepő módon (és nyilván igen szimbolikusan) kör alakú díszlet, mely lámpaként, időkerékként, a fent és a lent elválasztójaként is funkcionál mindvégig. Kétszer ereszkedik le: amikor a pokol, illetve amikor az ég érintkezik a földdel.

Ezen túl Zsótér nem nagyon boldogul a darabbal. Hiába a profi módon és következetesen végigvitt elemek, hiába a profin mozgatott színészek, hiába a (nem mindig érthető) magyar próza a német áriák között - ez A bűvös vadász esetében kevés, az előadás képeskönyv marad, nem értelmezi át a művet.

Mindeközben a zenei minőség igen magas. Az énekkar a földön fekve vagy törökülésben ülve is tiszta és pontos, egyedül a vadászkórusban szaladnak el a fiúk (kár érte, de ez a harmadik előadásra valószínűleg beáll). A héttagú, külsőre trampli nyoszolyólány-kar akárhányszor, akármilyen hangerővel is kórusként, kristálytisztán szól. A zenekar a nyitányt ugyan a tornasor szerint kezdi, később viszont hibátlanul játszik, s a kürtszólam több ízben él a megdicsőülés lehetőségével. Halász Péter tolmácsolása ha nem is meglepő, nem is újító, de kellően feszes, részletgazdag, az egész interpretációnak van íve, az arányok, hangszínek jók - a hangszeres szólók kidolgozása pedig példa értékű (az oboát is hadd emeljem ki).

Az énekesek átlagszínvonala is remek, még a kisebb szerepek közt is találunk emlékezetes alakításokat, Gábor Géza Kunóját vagy a puszta jelenlétével emelkedettséget sugárzó Kováts Kolos Remetéjét. Haja Zsolt Ottokarja korrekt, de feledhető. Egyedül Beöthy-Kiss László Kiliánja idegesítő, de ez is a szerepe. 

Tisztán az énekhang szempontjából a két vadász kiugróan jó: Palerdi András Kasparja és Kovácsházi István Maxa alighanem felvételről is meggyőző lenne. Színészi játékban viszont Palerdi sokkal meggyőzőbb. Persze az ő szerepe könnyebb is, Max hezitálós jelleméből nehéz többet kihozni, mint Kovácsházi alakítása, itt például jól jött volna valami rendezői lelemény, hogy Max is hús-vér embernek tűnjék.

Wierdl Eszter Anci szerepében kiválóan ellenpontozza Szabóki Tünde Ágotáját: a cserfes, józan, de kissé földhöz ragadt lány a földi, a kissé holdkóros pedig az égi szépséget tárja elénk. Wierdl Eszter remekül énekel, üdén fiatal hangját jó hallgatni. Szabóki Tünde viszont az egész produkcióban a legtöbbet nyújtja. Nem egyszerűen szépen énekel, nem pusztán megformázza - technikailag nem feltétlenül hálás - áriáit, de zeneiségével s a hozzá alkalmazkodó színjátékával megemeli a szerepet.  És kit érdekel, melyik énekes hány éves valójában, mert ez az Agatha naiv és mély, romlatlan és bölcs, ösztönös és tudatos. Szabóki így is énekel - mert az éneklésnek van egy ösztönös része, melyet nevezhetünk az egyszerűség kedvéért tehetségnek, és van egy tanulható, gyakorolható és szüntelenül csiszolható technikája. Hangjából sugárzik a tudás és az éneklés, a szereplés öröme.

S ha a darab végén nem csalódottan távozunk, az nagy részt alighanem annak köszönhető, hogy ez az öröm a többiekre is kisugárzik - a főszereplőktől az ének- és zenekari művészekig. A papírforma tehát ebben az előadásban is bejön: a zene arat győzelmet a darabon.