Önfeledten terpeszkedik szét Kacsóh Pongrác (vagy mint a színlap historizáló kegyelete említi: Kacsoh Pongrácz) daljátéka a Nemzeti Színház színpadán. Bájosan gunyoros, s egyúttal igencsak szerethető előadást ígér már a nyitófelvonás is: enyelgő párokkal, a fél színpadot beterítő, a közepén kilyukasztott, majd befoltozott nemzeti zászlóval, elöl kis patakkal, hátul a vetésben gunnyasztó, bámész falubeliekkel, közbül pedig huszáros rendezői svádával. Alföldi Róbert csak úgy veti-hányja az écákat, melyek sorában harsányan nagy geg és kis finomság egyaránt akad. A birka-statisztériát terelgető Kukorica Jancsi mesterien csattogtatja a csikósok karikás ostorát (a címszereplő árnyának első felbukkanása a háttér kivetítőjén az előadás egyik leghatásosabb pillanata), szegény Iluskának megveszekedetten sötét ruhát kellene hófehérre mosnia, s a gonosz mostoha látható élvezettel témázgat Jancsi furulyája körül.

A teremtő és műfajbarát irónia a francia király udvarában játszódó második felvonást is megfrissíti. Daróczi Sándor díszletei itt bonbonhegyeket mutatnak, a háttérben a nagy evakuáció részeként kimenekítenek egy gigantikus Delacroix-t (A Szabadság a barikádra vezeti a népet), a királyi palást a szó szoros értelmében külön életet él, s a lepisszegett uralkodó (Lajos) indignálódva kérdi a közönségtől: "Monnyak le?" Ám megérkezik a derék Bagó a szomorú halálhírrel, meg a rózsaszállal (tudják, ami "szebben beszél"), s a második felvonásvég rögvest némi elbizonytalanodást sejtet, hisz a színpad előterébe csoportosuló elárvult huszárok visszahőkölése János vitéz földre hulló kardjától nem túl hatásos, s nem is különösebben mély értelmű pillanat.

Sajnos, a dicséretes rendezői önmérsékletből, vagy ha tetszik, a mű iránt tanúsított kreatív alázatból nem sok marad a harmadik felvonásra, mert Alföldi Róbertből e ponton előbújik a szokott kommersz forradalmár, az elvásott ötletek szalonlázadója. Egyszeriben kortárs metróaluljáróban találjuk magunkat, Jancsi és Bagó talán hajléktalanok, míg Iluska és Tündérország hölgyei egész bizonyosan könnyűvérű cafkák. De sem ez, sem a Nemzeti nyitóelőadását idéző számos pillanat, sem a formára gusztusos zárlat (Jancsi és Bagó perspektívával kicsinyítve, az első felvonás kisdobozos kiszerelésében álldogálnak) nem kelti a nézőben az aktualitás, az “itt és most” alkalmasint művészileg szándékolt érzetét.

A majdnem két szereposztásra való színészgárda nagyszerű munkát végzett. A két címszereplő közül ugyan Stohl András kezelte autentikusabban a karikás ostort, s kiállásában meg énekszavában egyaránt derekasnak bizonyult, ám az ifjú Mátyássy Bence játékából kiáradó üdeséget, figurájának megvesztegető tisztaságát az első szereposztás Jancsijától nem remélhettük, s nem is kaphattuk. Iluska szerepében is a második garnitúra keltett kedvezőbb benyomást: Tompos Kátya prózában és dalban egyként elragadó volt, míg Söptei Andrea teljesítménye - mégoly eufemisztikusan fogalmazva is - bántóan alatta maradt az énekszólam kívánalmainak. Radnay Csilla ezzel szemben mindkétszer remekül abszolválta a francia királykisasszony - egykor Gyurkovics Mária által csillogtatott - koloratúrás magándalait. Ugyancsak kétszer láthattuk Hevér Gábor vokálisan felettébb sérülékeny, de alapjában véve igen rokonszenves Bagóját. A gonosz mostoha vonzóbb és veszélyesebb változatát Udvaros Dorottya, míg sprődebb és tűzre valóbb variánsát Csoma Judit sederítette elénk.

A francia király ziccerszerepét az első szereposztásban Bodrogi Gyula, míg a másodikban Spindler Béla játszotta. Utóbbi első osztályú operett-komikusként vette az akadályokat, míg Bodrogi valami egészen különleges tettet vitt véghez. Egyszerre hozta ugyanis, a közszeretetben megérdemelten fürdőző önmagát, a valamikori könnyűléptű kópét, s egyszersmind Latabár Kálmán tündéri bohóctempóját: a poént követő kis sétakör, a közönséghez fordulás hamiskás bája, rekedtes éneklésének és mikrojátékainak széles jókedve valóságos ünneppé avatta a Heltai Jenő mesteri dalszövegeit és Bakonyi Károly jótékonyan felpaskolt szövegkönyvét megtisztelő előadás középső felvonását.

A Magyar Rádió Silló István által igazított szimfonikusai és kóristái professzionális alapot kínáltak a produkció számára, s hasonlóan jó szolgálatot tett közönségnek és fellépőknek egyaránt Gergye Krisztián élményszerű, felszabadítóan ironikus koreográfiája.

(2009. január 16. és 17. 19:00 Nemzeti Színház (Budapest) - Kacsóh Pongrácz: János vitéz I., II.)