Az opera a Coopera gondozásában valósul meg. Hogy kerültél kapcsolatba a csapattal, és mit gondolsz arról a hagyományőrző és kultúraközvetítő munkáról, amit végeznek?
A készülő mű művészeti vezetőjének, Molnár Levente operaénekes barátomnak köszönhetően, aki egyben a szomszédom is a Szentendrei-szigeten. Ez a társulat olyan, mint egy nagy család, Nánai Eszter, Bocskor Lóránt és Vadász Dániel nemcsak munkatársaim, hanem barátaim is. Nem ez az első közös munkánk: a Szentendrei-szigeten szervezték meg a Schubertiáda elnevezésű programsorozatot, amire irodalmárokat hívtam fellépni. Ezt a közös munkát követi a most készülő ifjúsági opera. Együtt törekedtünk és törekszünk a Földön nemlétező Tökéletesre. Ugyanazzal az elvvel dolgozunk:
a jobb a jónak ellenfele, a magas minőség ezért mind a hagyományőrzés, mind a kultúraközvetítés szempontjából elengedhetetlen.
Nem túlzok, amikor azt állítom: a Coopera mára a minőség brandjévé vált.
Említetted, hogy Molnár Leventének köszönhetően ismerted meg ezt a nagyszerű művészi és baráti közösséget. Vele hogy kezdődött a barátságotok?
A testvérét, Molnár Szabolcs prímást – aki egyébként szintén részt vett az opera megalkotásában – még egyetemista koromban ismertem meg. Ő húzta a talpalávalót a kalotaszegi legényeshez, amit táncoltam. Amikor a Szentendrei-szigetre költöztem, egyik éjszaka elindultam harcsára horgászni. Éjfél körül járt az idő, amikor hargitai rendszámú autómmal megálltam egy megfelelőnek tűnő helyen. Egyszer csak hallom, amint a sötétben valaki felkiált: „Murányi, mit keresel te itt?” A Molnár-testvérek ültek ott a sörüket iszogatva. Milyen kicsi a világ! Ők is nagyon meglepődtek, amikor az éjszaka közepén hirtelen megállt mellettük egy autó, ráadásul hargitai rendszámmal. (nevet) Addig nem tudtuk, hogy egy helyen lakunk. Így alakult ki a barátságunk Levivel, aki a kétéves Dániel fiamnak a keresztapja, így ma már rokonság is összeköt minket.
Melyik korosztályt szólítja majd meg a készülő mű?
A világirodalom nagy alkotásai egyszerre szólítják meg a gyerekeket és a felnőtteket. Gondoljunk A kis hercegre, Don Quijotéra vagy A Pál utcai fiúkra. Nagyjából mindig ugyanaz a toposz ismétlődik: a szerző kitalál egy főszereplőt, akit a normalitás és az őrület határán lebegtet. Hol kikacagjuk, hol megsiratjuk. Az elesett kis teremtés hirtelen hőssé válik. Csipike is ilyen karakter, márpedig ezeket a történeteket felnőtt és gyerek is élvezettel olvassa, fenn tudják tartani az érdeklődést.
Az volt a cél, hogy színpadravitel után is kortól függetlenül meg lehessen érteni, és minden generáció igazi műélvezettel nézhesse.
Mennyire őríztétek meg az eredeti mű cselekményét, szereplőit?
Figyeltünk, hogy a Fodor Sándor által megírt történet alapjaiban véve ne csorbuljon, hűek maradjunk hozzá. A fő cselekményszálat egyrészt próbáltuk mai nyelvre átalakítani, hogy a XXI. század emberét is megszólítsa, másrészt kiegészíteni verses, rímes szövegekkel.
Igazán különleges életutat jártál be. Mielőtt író lettél, sokáig ferences szerzetesnek készültél.
Gyulafehérváron jártam kisszemináriumba 18 éves koromig. Két hétig szerzetes is voltam, de egy csíksomlyói búcsún nyakon csípett a szerelem, és végül úgy döntöttem, mindenkivel szemben korrektebb, ha nem pap, hanem papa leszek. De mai napig szívügyem az egyház, és szerzőként világi tanító és ferences pap is lehetek, attól függően, kinek a bőrébe bújok éppen, amikor a novellákat írom.
De gondolom, jelentős hatással volt az életedre az az időszak.
Mai napig nagyon sok barátom van az egyházban. Többek között Böjte Csaba testvér, vagy a kolozsvári főesperes úr, László Attila, akivel már harminc éve barátok vagyunk, és akit most Ferenc pápa csíksomlyói látogatása alkalmával a pápai oltár elrendezésével is megbíztak. László Attila főesperes mondta nekem egyszer a megszívlelendő gondolatot, hogy mindent elmondanak Istenről – hatalmas, mindenható, örök – de az egyik legfontosabb tulajdonságát többnyire kihagyják: Isten, a Szép. És ez az isteni szép benne van a virágokban, az erdőben, minden teremtményben. Ott van Csipikében és a barátaiban is, és nekünk, alkotóknak – függetlenül attól, hogy ennek az operának a születésében szövegíróként, zeneszerzőként, előadóként vagy szervezőként veszünk részt – az a közös feladatunk, hogy ebből a Szépből, Istenből lehozzunk egy részletet a befogadóknak, a közönségnek. Számomra ez a művészet lényege, ez az én ars poeticám. A természet, Isten teremtményei a legcsodásabb műalkotások.
Számtalan ember által alkotott mű lehet szép, de például egy tigris vagy egy medve mozdulata felülírja mindet.
Az emberi művészet is ezt a csodálatos isteni művet, a természetet másolja. Nagyon fontos volna, hogy Csipikéhez hasonlóan mi is megtanuljunk szeretettel és tisztelettel fordulni az élővilág felé.
A Hargitán hosszú ideig te magad is szoros közelségben éltél a természettel, azon belül pedig a medvékkel, két kötetedet is ez az életre szóló tapasztalat ihlette. A velük való békés kapcsolatnak is a kölcsönös elfogadás és a tisztelet volt a titka?
A medvékre gondolva érthető, ha eltölti az embereket egyfajta borzongás, hiszen akár 400 kilósra is megnőhetnek. De évszázadok óta együtt élünk velük, és az ember-medve közötti konfliktusok szinte mindig abból adódnak, hogy a településeinkkel behatolunk az ő területeikre. Elvesszük tőlük az erdőt, mert azt hisszük, minden értünk van, minket szolgál. Szomorú látni, ahogy eltűnik a környezetünkből a természetes nagyvadpopuláció, már szinte csak az állatkertben találkozhatunk velük. A mai nagyvárosi gyerekek jelentős részének az „állat” szóról a papagáj, a tengerimalac és az aranyhörcsög jut először ezébe. Azok, akikkel a boltokban találkoznak, nem pedig azok, akik szabadon, a környezetünk részeként köztünk élnek. Ebben tud segíteni Csipike: visszahozni a köztudatba az erdő, a vadon élőlényeit, és megtanítani az embereknek, hogy tisztelettel és szeretettel nézzenek az állatokra.
Az irodalom, a néptánc és a természet mellett a karate is egész fiatal korod óta fontos része az életednek. Most is így van ez?
Olyannyira, hogy ma este is megyek edzeni. Lassan négy évtizede karatézom, de egyszer sem kellett még élesben használnom, és erre büszke vagyok, mert az a jó harcművész, aki elkerüli a bajt. Nagyon sokat segített engem a karate abban, hogy az önfegyelemnek köszönhetően ne ragadjanak rám káros szenvedélyek. Igaz, hogy a néptánc és a karate is hosszú évtizedek óta jelen vannak életemben, de nem ez a lényeg. Nem az számít igazán, hogy mennyi ideje gyakorlunk valamit, hanem az, hogy mikor folytattuk utoljára az adott tevékenységet. Az írással kapcsolatban sem szoktam megkérdezni valakitől, hogy mióta ír, vagy hány kötetet írt eddig, hanem hogy mikor írt utoljára. Ugyanígy van ez a karatéval is: a tegnapi dicsőség nem dicsőség, a sikert mindennap újra kell tudni alkotni.
A mű megírásához az Emberi Erőforrások Minisztériuma nyújtott támogatást a Petőfi Kulturális Ügynökségen keresztül.
További információ ide kattintva! >>>
Fejléckép: Murányi Sándor Olivér (forrás: Coopera)
Támogatott tartalom.