A Ring színreállításában – a tetralógia hossza és összetettsége mellett – alighanem az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy
a négy rész merőben különböző rendezői megközelítést igényel.
A Rajna kincse jól viseli, ha társadalmi szatíraként kezelik, a hatalmi játszmákra és az értékrendek manipulálására helyezve a hangsúlyt. A walkür viszont kizárólag lélektani drámaként állja meg a helyét. A Siegfried elsősorban felnövéstörténet, míg Az istenek alkonyában ismét visszatérünk a társadalomba, amely azonban még hidegebb és kegyetlenebb, mint korábban, képes felőrölni az egyént. Ugyanakkor kell valamilyen összekötő erő, ami mégis egyben tartja a ciklust. Bár érdekes kísérlet volt, amikor a kétezres évek elején Stuttgartban négy különböző rendező vitte színre a Ringet, általában létezik egyfajta igény arra, hogy egyetlen, kerek történetet kísérhessünk figyelemmel tizenöt órán át.
A nemrég egy korábbi Fidelio-produkciójával Budapesten is bemutatkozó rendező, Tobias Kratzer másfél éve kezdett bele a Ring-tetralógiába a Bajor Állami Operaházban, a főzeneigazgató, Vlagyimir Jurovszkij vezényletével (a karmester erősen színházi gondolkodású muzsikus, akivel a rendezők aktív együttműködésben alakítják ki koncepciójukat). A Rajna kincse lenyűgöző erejű, a mű mélyére hatoló, azt a modern világ történéseivel párbeszédbe állító produkció volt, a technikai lehetőségeket ügyesen kiaknázó, igényes kivitelezés és mindamellett az elsősorban Wagner-újoncokra építő, ragyogó zenei megvalósítás alapján úgy tűnt,
igazi 21. századi, meghatározó jelentőségű interpretációba fogtak az alkotók.
Ilyenkor azonban mindig felmerül a kérdés, hogy ami az első részben működött, vajon kitart-e a tetralógia végéig.
Az előző rész tartalmából
Kratzer koncepciójában A Rajna kincse teljesen kibillent, értékvesztett világban játszódott. A társadalom elvesztette a viszonyítási pontjait, anarchia dúl, ráadásul az Alberich vezette incel-terroristamozgalom támadásai is súlyosbítják a helyzetet. Wotan és az általa vezetett, közelebbről meg nem határozható misztikus lények azonban a régi egyház alapjain új vallást teremtenek, magukat helyezik a szárnyasoltárra, így megszilárdul a világrend.
Kapcsolódó
Wotan a szárnyasoltáron – lenyűgöző új Ring-ciklusba kezdett a Bajor Állami Opera
A neves müncheni operaház is bemutatta a maga Rajna kincse-produkcióját, amelyet a tervek szerint minden évadban követ majd A nibelung gyűrűje-tetralógia egy-egy újabb epizódja.
Ahogy A Rajna kincsében is láthattuk, a rendező a tetralógiát elsősorban társadalmi-filozófiai vetülete felől ragadta meg, ám nem maradt adós az egyéni sorsok bemutatásával, amelyeket a rá különösen jellemző, gazdag történetmesélő fantáziával dolgozott ki. A walkürben fordult a kocka, a magánéleti viszonyok kerültek előtérbe, a nagy egész pedig csak a háttérből tereli sorsukat egyik vagy másik irányba.
A produkcióban Wotan és ikergyermekeinek háttértörténete áll a középpontban,
már a színház falán láthattunk képeket azokból a rövid filmbejátszásokból, amelyek a szereplők visszaemlékezéseit kísérik (érdekesség, hogy a névtelen földi asszony néma szerepét, akivel a főisten családot alapít, a kiváló mezzoszoprán, Avery Amereau alakítja).
A film műfajának örök kérdése, vajon versenyre szállhat-e a fantáziánkkal. Ebben az esetben a válasz egyértelműen igen, hiszen olyan komplex részletekkel gazdagítja az előtörténetről alkotott elképzeléseinket, amelyeket az operában elhangzottak alapján legfeljebb sejthetünk. Ráadásul különösen erős hatást tesz, amikor a saját szemünkkel láthatjuk az erdőben lakó kis család idilljét, a gyerekek meghitt kapcsolatát, a főisten gondoskodását az ikrekről, és azt is, hogy amikor gondok gyötrik, hogyan talál enyhülést párjánál. Egy középkorú férfi végre révbe ért, a karriertörekvések helyett a családi boldogságot részesíti előnyben, és nincs is más vágya, mint hogy az övéiről gondoskodjon. Megérthető érzések, valószínűleg bőségesen akadnak hasonló emberek a környezetünkben is, épp ezért különösen fájdalmas látni, amikor mindez semmivé foszlik, és Wotan elveszíti társát, és elszakad gyermekeitől.
Jelenet A walkürből (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Bayerische Staatsoper)
Nagyon szép momentumai az előadásnak, mikor a testvérpár felnőtt kapcsolatában visszaköszönnek a gyermekkori jelenetek, például ahogyan elalvás előtt fogták egymás kezét. Később más módon is felbukkannak a filmben látott motívumok, miközben a menekülő Siegmund és Sieglinde az erdőben bolyong, egyszer csak kísérteties módon rálelnek gyerekkori házuk üszkös romjaira, és benne emeletes ágyuk vázára. Ez az a hely, ahol a férfit balsorsa utoléri, halála előtt azonban a régi helyszínen egy pillanatra újra összetalálkozik a család, vagy legalábbis apa és gyermekei.
Hármójuk kapcsolata annyira komplex módon jelenik meg az előadásban, hogy igazából sokkal fontosabbá válik, mint a Wotan-Brünnhilde viszony,
amit persze lehet kritizálni, másfelől viszont még sosem láttam, hogy a Wälsung-szálat bárki is ilyen szépen kibontotta volna.
A történések nem követik szigorúan a zenei motívumokat, de nem is mennek velük szembe, például Hundingot már előbb meglátjuk a színen, mintsem a zene jelezné, de Sieglinde csak akkor veszi észre, amikor felcsendül a vezérmotívuma. A Rajna kincséhez hasonlóan itt is akad egy-két talányos részlet, amire nem is biztos, hogy a tetralógia egészében választ kaphatunk, például hogy Fricka miért maga dolgozza fel a neki áldozatul szentelt kost, és miért távolítja el a belső szerveit, azonkívül, hogy nagyon hatásos, amikor az állat szívét Wotan kezébe nyomja. Később az itt használt tőr fontos motívummá is válik.
Ám ezzel (és a testvérpár nevetségesen rövid szexjelenetével) tényleg elsoroltuk a rendezés összes hibáit,
a produkció máskülönben olyan szorosan képezi le az eredeti cselekményt, hogy már-már hagyományos színrevitelként is nézhető. Bár Siegmund az első felvonás elején Hunding házán kívül tartózkodik, a rendező még arra is figyelt, hogy ez ne menjen szembe a szöveggel, amikor később Sieglinde arról számol be férjének, hogy a tűzhelye mellett találta az ismeretlent – a ház mellett található ugyanis egy grillsütő. A mézsör pedig sebkenőcs lesz, amivel az asszony ellátja a titokzatos vendég sérüléseit – ugyancsak szép pillanat, hogy miközben a kötszert annak dereka köré csavarja, minden mozdulatnál egy kicsit át kell ölelnie.
Nicholas Brownlee mint Wotan és Miina-Liisa Värelä mint Brünnhilde (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Bayerische Staatsoper)
A díszlet és a jelmezek (Rainer Sellmaier munkái) egyszerre korhűek és modernek, leképezik a produkciónak azt a kettősségét, hogy a mai világban jelenik meg egy középkori szemléletű világrend. Az első felvonásban Hunding házában ott láthatjuk annak a szárnyasoltárnak a kicsinyített mását, amellyel A Rajna kincse véget ért. A Wotan-kultusz elterjedt, a férfi gyakran imádkozik (egy különböző vallások tipikus mozdulatait ötvöző szertartás keretében), és feleségét is erre kényszeríti.
Milyen érdekes, hogy a Ring során az istenek által felállított világ törvényeit kizárólag a negatív szereplők követik kérdés nélkül: Hunding, később pedig a Gibichung-testvérek
– a hősök valamilyen formában mindig lázadnak a főisten szabályai ellen. Sieglinde ruhája leginkább az amerikai tradwife mozgalom jellemzőit idézi, A walkür tehát nemcsak ember és természetfeletti, de férfi és nő viszonyát is központi motívumként viszi tovább. Végtelenül nyomasztó ez a közeg, olyan, mintha egy Szorokin-regényben járnánk, hiszen itt is egy világégés utáni neokonzervativizmus és szélsőséges vallásosság természetellenességével szembesülünk. Az est egyik legmegrázóbb jelenete, amikor Siegmund megölése után Hunding az oltárképről ráismer Wotanra és a megjelenő többi istenre, fanatikusan hajlongani kezd előttük, azokat azonban a legkevésbé sem érdekli igaz hívük: a főisten ledöfi a férfit, Fricka pedig csak a vállát vonja meg.
A Wotanék által képviselt vallásról is megtudunk új részleteket, egyfelől azt, hogy egyes anarchista erők még mindig mesterkednek ellene, templomát kifosztják, és csak a főisten közbelépése akadályozza meg, hogy a rablók elvigyék a kegytárgyakat. Mivel A Rajna kincsében nem derült ki egyértelműen, a darabbeli istenek vajon rendelkeznek-e természetfeletti képességekkel, vagy csak szemfényvesztők, érdekes adalék, hogy Wotan A walkürben döbben rá: nem képes megölni magát, sebezhetetlen. Brünnhilde viszont, miután elveszti isteni létét, már meg tudja vágni a kezét, és vérnyomokat hagy fehér ruháján. Olyan, mintha ezek a csodás vonások az istenné válás következményei, nem pedig feltételei lennének, mintha az istenlét olyasvalami lenne, amit el lehet érni, létre lehet hozni. Erre utalnak az előadás elején és végén kivetített, talányos tartalmú idézetek, amelyek mind arról szólnak, hogy az isteneket az emberek alkotják meg.
A Rajna kincséhez és Wotan repülőútjához hasonlóan a rendező itt is beillesztett egy olyan kisfilmet, amely ironikus módon állítja szembe a darab középkori vonásait a mai világgal. Ezt pedig a walkürök lovaglása alatt láthatjuk, és a videó – amelyben a harcos lányok a mai München utcáin vonulnak, az operaházba hordják az elesett hősöket, ahol aztán a harmadik felvonás is játszódik –
akkora sikert aratott, hogy az általam látott előadáson a közönség beletapsolt az emblematikus zenei részletbe.
Ez a pont és az előzőekben említett, nem realista, hanem szimbolikus olvasatot lehetővé tevő vonások is azt mutatják, habár a produkció úgy szippantja magába a nézőt, mintha egy manapság annyira divatos misztikus sorozatot néznénk, ahol tűkön ülve várjuk, mi történik a folytatásban, azért mégsem kellene mindent teljesen komolyan vennünk.
Jelenet Manuel Braun, Jonas Dahl és Janic Bebi kisfilmjéből, Tobias Kratzer Walkür-rendezésében (Fotó/Forrás: Bayerische Staatsoper)
Nagy öröm lenne ezúttal is kifogástalan zenei megvalósításról beszámolni, ám a széria második előadásán (amely a közhiedelem szerint mindig a legrosszabbul sikerül) ehhez egyáltalán nem volt minden adott. Vlagyimir Jurovszkij, aki előző nap egy igen bonyolult kortárs operát vezényelt ragyogóan (amennyire az ember meg tudja ítélni egy olyan mű esetében, amelyet életében először hall), ezen az estén feltűnően indiszponáltnak tűnt, és talán a muzsikusok is azok voltak. A szólamok – egy vizuális metaforát használva – folyton megbotlottak a saját lábukban, sok kis pontatlanság, bizonytalan továbbmenetel jellemezte a zenekari produkciót, főleg az első két felvonásban. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Münchenben is napok óta harmincöt fok fölötti napi csúcshőmérsékletet mértek, ami valószínűleg a sokkal kisebb koncentrációt igénylő tevékenységek során is próbára teszi az ember teherbírását. Azért is feltételezem, hogy
a hibák inkább a pillanatnyi állapotról, semmint a felkészülés hiányáról tanúskodtak,
mert azok a részek, amelyekben semmi probléma nem adódott, nagyon szépen, kidolgozottan szóltak, és a darab mély megértéséről tettek tanúbizonyságot.
A szereposztásra továbbra is jellemző volt, hogy elsősorban nem a Wagner-művek nemzetközi színpadon bejáratott előadói énekelték a főbb szerepeket, hanem olyanok, akik pár éve kezdték csak megszólaltatni a zeneszerző műveit, sőt még szerepdebütre is sor került. Wotant ismét a fiatal amerikai basszbariton, Nicholas Brownlee formálta meg, akiről tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy úgy énekel, mint egy isten. Karrierje az utóbbi időben üstökösként ívelt fölfelé, tavaly beugrott Hans Sachs szerepébe is a Bayreuthi Ünnepi Játékokon. Ennél már tényleg csak az lenne nagyobb presztízs, ha eredetileg is őt írták volna ki a szerepre, miközben még mindig nincs negyvenéves! Ezen az estén, miután a legszebb, puha, telt, meleg, bársonyos hangon végigénekelt két felvonást, a harmadik előtt a színház képviselője a függöny elé lépett, és bejelentette, a művész nem érzi jól magát, mire az egész nézőtér felhördült. Ám ennek ellenére is folytatja az előadást, és reméljük, hogy a Brünnhildétől elvett isteni lét elegendő lesz számára – folytatódott szellemesen a tájékoztatás. Ezután pedig Nicholas Brownlee
ugyanolyan parádésan énekelt tovább, mint akinek semmi baja nincs, legfeljebb egy-két, ilyen hosszú szerepnél bőven tolerálható hibával,
néhány feszes magassággal és nem tökéletes pianóval. Reméljük, neki is csak a hőség ártott meg, mert ritka kincs a mai zenei életben, szinte bel canto-szerűen plasztikus, a szöveget mégis pontosan értelmező énekével. Jó lenne minél többször hallani.
Wotan (Nicholas Brownlee) és a walkürök (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Bayerische Staatsoper)
A produkció másik kiemelkedő közreműködője a Sieglindeként a három nappal korábbi premieren debütáló Irene Roberts volt. Újabb amerikai énekes, ráadásul mezzoszoprán, ami nem magától értetődő a szerep esetében. Mégsem csupán a gazdag, telt mélységeiért illeti dicséret, hangja minden lágéban remekül szólt. Ráadásul a harmadik felvonásban, amikor először hangzik el a Megváltás névvel is illetett motívum, amellyel csak a tetralógia végén találkozunk legközelebb,
hosszú idő óta ő volt az első általam hallott énekesnő, akinél minden hang tisztán kivehető volt.
És még remek színésznő is, az első felvonás komplexusos, a vallási fanatizmus által elnyomott asszonyától érzékiségének kibontakozásán és a poszttraumás tüneteken át a végső extázisig járta be a karakter minden magasságát és mélységét.
A másik két legfontosabb karaktert megformáló művészek egy hajszálnyival gyengébben teljesítettek. A címszereplő Miina-Liisa Väreläről igazából semmi rosszat nem lehet elmondani, szopránja ideális Brünnhilde-hang, telt, stabil, de egyszerűen hiányzott valami az összhatásból, ami egy ilyen jelentős figura megformálásánál szükséges. A Siegmundot éneklő Joachim Bäckström esetében eleinte úgy éreztem, erőlteti a hangját, bár aztán egészen jól elboldogult. Szerencsétlen módon azonban pont két kulcsfontosságú részben hibázott, a Wälse-monológban elrontott egy belépést, az első felvonást záró magas hangját pedig elgikszerezte. A közönség sokkal engedékenyebb volt, mint én, az énekes nagy sikert aratott, amiben alighanem hibátlan karakterformálása is szerepet játszott. Végig olyan érzésünk lehetett, mintha egy amerikai akciófilmből lépett volna elő (ezért persze újabb elismerés jár a jelmeztervezőnek is).
Jekatyerina Gubanova ismét szép hangú és külsejű, ám vérfagyasztóan gonosz Frickát alakított. A koncepció szerint az istennőben nincs semmi megérthető, nincs saját igazsága, nem egyenrangú ellenpólusa Wotannak, ehelyett hideg, kegyetlen és manipulatív – az énekes pedig ragyogóan mutatta meg mindezen vonásokat.
Ráadásul a rendezés az előadás végén egy váratlan fordulattal növelte meg Fricka szerepét,
ami a történet logikáját tekintve nem annyira meglepő, ám ismét csak azt kell mondani, hogy a vetítésben, a saját szemünkkel végignézni, mit tesz, elképesztően erős, egyenesen felzaklató hatást tesz. Mivel az előadást július 4-én élőben közvetítik, később pedig bizonyára ki is adják a belőle készült felvételt, ezt a részt nem szpojlerezném el, hasson csak olyan elementáris erővel mindenkire, ahogyan velem történt.
Irene Roberts mint Sieglinde és Joachim Bäckström mint Siegmund (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Bayerische Staatsoper)
A produkció leginkább régi motoros Wagner-énekese a Hunding szerepében színre lépő Ain Anger volt, aki nem olyan kormos, ősgonosz basszus hanggal rendelkezik, mint ideális lenne, de végig nagyon igényesen énekelt, a második felvonásbeli, már említett némajátékát pedig nem lehet elégszer dicsérni. A Wagner-rajongóknak repeshetett a szíve, hogy egyszer végre ugyanaz az énekesnő formálta meg Waltrautét A walkürben, aki Az istenek alkonyában fogja (ez még az egyes szerepeket következetesen végigvivő bayreuthi előadásokban is ritka). Bár Claudia Mahnkéra itt nem került annyira nagy fókusz, az egyezésnek később biztosan jelentősége lesz. Nagyszerűen énekelt a többi walkür is, és annak ellenére, hogy sok előadásban azt sem mindig lehet követni, épp ki énekel, annyira uniformizálják a harcos lányokat, itt a Rossweissét megformáló Christina Bock szép hangjára és erős karakterére felkaphattuk a fejünket.
Ízig-vérig 21. századi Ring-produkció készül Münchenben, a problémafelvetés, az eszközhasználat és a posztmodern (részben ugyan már meghaladott) vonásait is őrző előadások alighanem új alapokra fogják helyezni, amit a tetralógiáról gondolunk. Aki pedig látta az eddig bemutatott két operát, alighanem már vágja a centit a Siegfried október végi bemutatójáig. Mint egy jó sorozatnál, az ember már alig várja, hogy kiderüljön, mi fog történni a következő részben.
Fejléckép: Jelenet Manuel Braun, Jonas Dahl és Janic Bebi kisfilmjéből, Tobias Kratzer Walkür-rendezésében (forrás: Bayerische Staatsopr)
hírlevél
