1. felvonás: Parasztbecsület

"Maffiózókat, három apácát, két papot kérek szépen, és a ledér lányok is jöjjenek" - szól az ügyelői hívás. Az említett karaktereket játszó csoportos szereplők pedig beállnak a körmenetbe. Van, aki lobogót fog, mások virágkoszorút, a fiúk szobrokat és egyéb ilyenkor szokásos attribútumokat kapnak. A végeredmény természetesen nagyszabású, elérése azonban nem egyszerű, hiszen az előbb említett kellékek csak úgy mutatnak, ha azonos magasságba tartják fel azokat, ha egy vonalban áll mindenki. Kerényi Miklós Gábor rendező pedig ügyel a részletekre. Látszólag semmi látványos nem történik, de nagyon pontosan beállít mindenkit, rendezi a tömeget, térformába állítja őket, s teszi mindezt aprólékosan, szinte egyenként. A kórus és a statisztéria az utasításokat rezzenéstelenül hajtja végre, ami már csak azért sem véletlen, mert tavalyhoz képest kevés új arccal találkozom: a gyerekek jó részére emlékszem a Valahol Európában-ból, többen egyértelműen azért jöttek újra, mert "tavaly jó buli volt", a felnőttek közül pedig aki egyszer bekerül a Szabadtérire, az menthetetlenül ittragad, állítják, varázsa van.

A nyár szerencsére még nem tombol, de nem szeretnék délután négykor Apáti Bence helyében lenni, aki balettcipőben próbál a színpadon. A Magyar Nemzeti Balett művésze nyilván rendkívül buta kérdésemre megerősíti, hogy igen, meleg a színpad - nem, nem török Miss Marple babérjaira -, de az Opera-pólós táncos sem újonc a Dóm téren, játszott ő csoportosan Az álarcosbálban és a West Side Storyban. Az egyértelműen kiderül, hogy a napközbeni termi próbák - nem is mindig a legideálisabb körülmények között, hiszen egy tornaterem azért mégsem balett-terem -, a délutáni-esti színpadi próba - szintén nem balettalapon, hanem a csupasz deszkákon, ami nyilván nem tesz jót sem a cipőnek, de talán a lábnak sem (és Miss Marple még mindig nem akarok lenni)  -, viszont az egyértelműen kiderül, Szegedben van valami plusz.

Az énekes szólisták számára sem idegen a közeg: Frankó Tünde, Mester Viktória többedik operaszerepüket játsszák, Dolhai Attila viszont ebben a műfajban debütál. (A Turiddu-alakítás kapcsán vele készült interjúnk ide kattintva olvasható.) Darabbeli ellenfelét, Alfiót Perencz Béla alakítja, aki maffiózóként vonul napszemüvegben, testőrei körében. Tökéletes eleganciával, lehengerlő tartással. "Értem én ezt a Lolát" - jegyzi meg az egyik kórustag hölgy. Velük, mármint a kórussal Kéringer László dolgozik, a karmester Kesselyák Gergely. Tőlük olyan csodálatos mondatokat lehet feljegyezni, hogy "Az árokkórus egy G-dúrra nagyon kéne" vagy hogy "Egy hangsúlyozottan olasz rebarbarát kellene megcsinálni úgy, hogy a crescendót szinte C-dúrig visszük, az énekelt Ah! pedig ennek a következménye legyen". Az avatatlan fül pedig lenyűgözve hallgatja a következményt.

Intermezzo: Divatbemutató

A Dóm téren egyelőre civilben, próbaruhában dolgoznak, a már jegytulajdonos és természetesen a potenciális nézők meggyőzése érdekében azonban az egyik bevásárlóközpontban bemutatták Gyarmathy Ágnes jelmeztervező ruháit. A kifutó körül, illetve az emeleteken is szép számban összegyűlt érdeklődők között végzett rögtönzött közvélemény-kutatásom eredményeként Dolhai Attila fekete farmer, fekete, mintás póló, fekete sapka, szürke kockás sál összeállítása, Boris Grappe kék farmer, szürke bőrdzseki kreációja, valamint Frankó Tünde a bordó és a burgundi különböző árnyalataiban pompázó, többféle anyagból készült kombinációja aratta a legnagyobb tetszést, a közönség középkorú hölgy tagjai mindkettőt "szép hordhatónak" minősítették. Hölgyeim - és persze uraim -, pedig a Bajazzók fantáziajelmezei...! S mivel ebben az operában lesznek artisták is, ők sem maradhattak ki kunsztjaikkal a szombat délutáni programból.

2. felvonás: Bajazzók

Az előző esti díszlet (tervezte: Khell Csörsz) maradt, tehát még mindig a szicíliai bányászfaluban vagyunk, a munkások azonban jól megérdemelt pihenőjükön az érkező komédiás truppot nézik. A begördülő Pagliacci feliratú kisteherautó platója pedig színpaddá alakul át, az utcai átjárók, hidak boltívei alá Artisti feliratú öltöző kerül, és a színházi környezet hirtelen megtöbbszöröződik. És megtöbbszöröződnek a nyelvek is, hiszen magyar, orosz, angol, német, olasz, francia szót egyaránt lehet hallani a nemzetközi szereplőgárdának - Asmik Grigorian, Avgust Amonov, Boris Grappe, Szegedi Csaba, Kerényi Miklós Máté - köszönhetően.

Ezen az összpróbán is a tökéletesítésen van a hangsúly: ki viszi a lámpát, padokat, azok hova kerülnek, hol van szükség még két emberre, ki melyik "lyukon" megy ki; hiszen valljuk be, kedves nézőtársak: egy ekkora méretű előadásnál nem azt várjuk, hogy ránk zuhanjon a látvány? Próbálják a jelenetet állva, térdelve, féltérdre ereszkedve, rádőlve a díszletre, jobb karral támaszkodva, bal kart lelógatva, két centivel lejjebb, hárommal följebb, kicsit erre vagy kicsit arra dőlve. A gyerekekre váró, nézőtéren ülő anyukák meglepődve  nézik mind a rendező, Kerényi Miklós Gábor képkomponálásának perfekcionizmusát, mind Szegedi Csaba készséges teljesítését. Kissé értetlenkednek, hogy hol itt az átélés, majd egy huszárvágással áttérnek arra, hogy a lányaiknak milyen és hány darab jelmeze lesz az előadásban.

A Dóm térnek furcsa a mikroklímája: van, hogy a nézőtéren fázik az ember, de amint oldalra ér, máris lekerülhet a kardigán. A nyár azonban tréfás évszak, könnyedén jöhet egy szél - és akkor a molinó meg a díszlet csilléi inkább vészjóslón, mint poétikusan lengenek -, ami néhány esőfelhőt is hoz, és az avatottak pillanatok alatt leterítik az elektronikát, hogy egy csepp se érje, mindenki leér a vízmentes helyre -, s ugyanazzal a lendülettel tovább is fújja azokat - hogy a jól bejáratott mechanizmusnak köszönhetően felszárítsák a színpadot -, a próba pedig folytatódhat. A hirtelen kitört szünetnek hamar vége, a munka pedig folytatódik. Mert profizmus van.