A legutóbb streamelt rendezésedben, A Pendragon-legendában egy nagyon komplex művel dolgoztál, ráadásul kisszínpadon mutattátok be.

Egy hosszú alkotófolyamat eredménye A Pendragon-legenda, és boldog vagyok, hogy Kiss-B. Atillának fontos ezeknek az új magyar daraboknak a felkutatása és színpadra állítása. Hiszek az ilyen típusú előadásokban, mint ez is, vagy mint az Abigél, az Ördögölő Józsiás, vagy a Dunaújvárosban bemutatott Lúzer rádió, Budapest!, amik mind szép sikereket értek el, és öregbítették a magyar musicaljátszás hírnevét. A Pendragont Szerb Antal regényéből álmodtuk színpadra, és egy kis térben, a Kálmán Imre Teátrumban kellett elhelyezni, ahol limitált volt a szereplőszám is. Hála Galambos Attilának és Kovács Adriánnak, ez sikerült.

Jelenet a Pendragon-legendából (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Amikor színpadra adaptáltok egy művet, már a kezdetektől fogva tudjátok, hogy milyen típusú színpadon fog megjelenni?

A Pendragon-legenda esetében így volt. Aztán persze mindig merünk nagyot álmodni, és azt hiszem, hogy itt sikerült azt az arányt megtalálni, hogy ha szeretnénk, akkor nagyszínpadon is tudjuk játszani. De jelen pillanatban a darab nagyon jól érzi magát a Kálmán Imre Teátrumban.

A Virágot Algernonnak szintén kis térben fut, a Raktárszínház mégis más közeg.

A két tér között nincs sok különbség, a befogadók számát tekintve sem. Ami miatt mégis kicsit más a kettő az az, hogy

Olyannyira, hogy talán még azt is befolyásolja, hogy milyen lesz aznap az előadás. Sokkal jobban lehet így a közönség reakciójából építkezni, mint mondjuk nagyszínpadon vagy szabadtéren.

Ezt az intim közeget, amit a Raktárszínház ad, hogyan tudjátok átemelni a streambe?

Egyrészt nagyon örülök, hogy streamelünk, mert hála a szuperközeliknek, én magam is rengeteg olyan dolgot felfedezek közben, amit nem biztos, hogy észreveszek, miközben az előadást rendezem, vagy épp nézem. Másrészt a közvetítéseink szerintem valahol a tévéjáték és a film határán mozognak, a nézőnek pedig azért különösen izgalmas ez, mert olyan dolgokat is megmutat, amiket az előadáson nem feltétlenül látna, közben pedig nem vész el az a varázs, amit később élőben átélhet.

Jelenet a Budapesti Operettszínház Virágot Algernonnak című előadásából (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

A felvételeket egy adásrendező koordinálja. Neked mint az előadás rendezőjének, mi a feladatod egy közvetítés elkészítésénél?

Alapvetően az, hogy segítsem az adásrendezőt, megpróbáljak olyan helyzeteket, beállításokat teremteni, amivel a lehető legjobban meg tudjuk mutatni a történetet. Fontos például, hogy ne legyen sötét a kép – nem biztos, hogy az a fénymennyiség, amit egy néző a színházban lát, elég a kamerának –, ilyenkor úgy kell megcsinálni a fényeket, hogy ne vesszen el az előadás hangulata, és egyúttal megőrizzük a darab színvilágát is. Komlós Andrással, aki a mostani streamek adásrendezője, profi csapat jött össze, nagyon összehangoltan tudtunk dolgozni és szép felvételek születtek.

Magukon az előadásokon változtattatok a felvételre?

tehát egyik jelenetből azonnal kell átlépni a másikba. Az Abigélnél például éppen emiatt másfajta bejöveteleket kellett csinálnunk, hogy előbb érjenek be a szereplők a színpadra, hiszen az előadásban adott esetben még szólna a taps, amikor a matulás lányok bevonulnak. Ezeket a technikai helyzeteket kellett áthidalnunk. De vannak másfajta változások is: nemrég felvettük a Jövőre, veled, ittet, ez volt anno az első profi színházi rendezésem, és nagyon sokat változott 16 év alatt, amióta játsszuk. Főként a színészek élettapasztalatai miatt a hangsúlyok inkább a második felvonásra tolódtak át – 30 éves koruktól 60 éves korukig kísérjük végig a szereplők életét –, és már az első felvonás végére másféle színben tűnik fel a két ember kapcsolata. Sokkal mélyebb, egymásra hangolódó történet lett, ami azáltal változott meg, hogy öregszünk, mindannyian bölcsebbek leszünk, és más dolgokat tartunk fontosnak az életben. Közben pedig most is ugyanúgy mosolyt csal az arcunkra, sok szép emberi pillanattal.

Ha kinyitnak a színházak, életképes tud maradni a stream mint kultúraközvetítési forma?

Sokan gondolkodnak most hasonló újdonságokban, illetve hogy hogyan lehet valamit megőrizni a virtuális térből a színház számára, és fordítva: a színházat megőrizni a virtuális térben. Szeretem a technika vívmányait használni az előadásokban, és

Érdekes kísérletek születnek majd, ennek ellenére én az élő színházban hiszek.

Néhány éve beszélgettünk a Virágot Algernonnak kapcsán, és szóba került, hogy hol van annak az erkölcsi határa, ameddig egy ember még beleszólhat a másik életébe. Ennek a különböző járványügyi korlátozások miatt most van egyfajta aktualitása. Volt bennetek a mostani felvételnél ilyen aktualizálási szándék?

Nem, viszont ez a darab nekem egy fájdalmas aktualitással gazdagodott. Amikor 2015-ben rendeztem az előadást, az édesanyámat éppen daganattal operálták, akkor nagyon sokat olvastam az emberi agyról, és az ehhez kapcsolódó történetekről. És bár úgy éreztem, hogy néha őt is „kísérleti egérnek” használják, szerencsére az első műtét fantasztikusan sikerült. Öt és fél évet volt még velünk, idén karácsonykor, nem sokkal az előadás felvétele előtt ment el. Nagyon nehezen viseltem, és bizonyos helyzetekben egy az egyben a saját tapasztalataimat láttam Kerényi Miklós Mátén keresztül megelevenedni. Főleg azokban a pillanatokban, amikor az embernek elkezd megszűnni a külvilág. Szívszorító volt végignézni a felépülést és visszaépülést – a színpadon és a valóságban.

Jelenet a Budapesti Operettszínház Virágot Algernonnak című előadásából (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

A darab nagyon komoly témát feszeget. Hogyan lehet egy ilyen művet musicalben megragadni?

A zenés színház egyik legnagyobb varázsa, hogy olyan komoly műveket is, mint például a Virágot Algernonnak, formába tud úgy önteni, hogy a dolgok valóságát nem lebutítja vagy egyszerűsíti, hanem a zene által egy olyan átélhető közeget biztosít neki, amelyben fokozottabban ki tudnak jönni az érzelmek, gondolatok, és sokkal impulzívabban jutnak el a nézőkhöz. Ez jól látható az Algernonnál, aminek nagyon érdekes és izgalmas a zenei világa, szinte azt érzi az ember, mintha az agyhullámok zenéjéből lenne összetéve – hol összeforr, hol széttöredezik, a főhős lelkiállapotához igazodva zenedramaturgiailag. A darab nagy találmánya, hogy hogyan lehet zenedramaturgiát varázsolni egy ilyen komoly műnek.

Hogy kapcsolódik a komolysághoz a szórakoztatás?

Attól, mert egy téma komoly, még ugyanolyan lehetőségeket kínál, ezért nem is a szórakoztatás, inkább az elgondolkodtatás szót használnám.

Ebből a szempontból nem tudok különbséget tenni prózai és zenés színház között.

Az emberek többsége a filmet és a regényt ismeri. A zenés változatban egy kicsit eltértetek ezektől, hiszen Charlie például itt testileg is sérült. Mi az, amiben mást ad a musical-változat a regényhez és film-adaptációhoz képest?

A színházban az a csodálatos, hogy sok minden megtörténhet benne. Charlie Gordon személyében egyszerre próbáltuk ötvözni a különféle fogyatékosságokat, pontosan azért, hogy egy kiszélesített spektrumon tudjuk megmutatni a fogyatékkal élő emberek sorsát. Nem titok, hogy a darab készülésekor számos olyan iskolát meglátogattunk Mátéval, ahol ilyen emberekkel foglalkoznak. Találkoztunk Down-kóros, autista, vagy épp mozgáskorlátozott gyerekekkel, és mindenből beletettünk egy picit a figurába.

Charlie-hoz a darab szereplői – ahogyan a való életben is – különféleképpen viszonyulnak.

Igen, például a Vágó Zsuzsi által alakított tanárnő, Alice is furcsa utat jár be ebben a műben. Valójában nem lehet eldönteni, hogy azért szeret-e bele Charlie-ba, mert zsenivé válik, vagy pedig azt a gyermeki fiút is nagyon szerette, aki előtte volt. De érdekes a doktorok hozzáállása is magához a helyzethez, illetve a betegséghez. A műben nagyon szépen megjelenik a két ellenpólus – az orvosok két típusa. A Szabó P. Szilveszter által alakított Dr. Strauss az, aki kitalált valamit, amit sikeresnek gondol, de útközben valahol elveszíti az embert, míg a Gömöri András Máté által képviselt pszichoterapeuta éppen az események emberi oldalával és az érzelmekkel foglalkozik. Nemur nagyon fontosnak tartja, hogy a beteg értse, hogy mikor mi történik vele, illetve mit miért csinálnak az orvosok. Ez utóbbi a jelenben is egyre inkább fontossá válik.

Fejléckép: Somogyi Szilárd A Pendragon-legenda első olvasópróbáján (fotó: Vass Antónia)

Támogatott tartalom.