1776. február 25-én nagy csapás érte Milánót, a közkedvelt színház, a Teatro Regio Ducale, amely csaknem hatvan éve szolgálta a várost, és olyan híres operák bemutatója fűződött a nevéhez, mint Mozart Mithridate, Pontus királya vagy Lucio Silla című darabjai, egy karneváli ünnepséget követően tűzvész áldozata lett.
Az intézmény páholybérlői hamarosan összefogtak, hogy új színház épülhessen a régi helyett, melyre a császárnő, Mária Terézia meg is adta az engedélyt,
így készült el a neoklasszicista építész, Giuseppe Piermarini tervei alapján a mai Scala. Az új épület először a Nuovo Regio Ducale Teatro alla Scala nevet viselte, mivel a Santa Maria della Scala templom helyén épült, azt pedig a 14. századi milánói államférfi, Bernabò Visconti felesége, Beatrice Regina della Scala után nevezték el. A színház 1778. augusztus 3-án nyílt meg, Salieri Europa riconosciuta című operájával.
A 19. század során a Scala a város előkelőségeinek egyre fontosabb találkozóhelyévé vált, és számos jelentős olasz opera itt került színre (a legtöbb zenekedvelő alighanem ma is ezt a repertoárt kapcsolja a Scalához, miközben jelenleg igen színes a műsor, idén például Muszorgszkij Borisz Godunovjával indult az évad, de itt mutatták be Kurtág György A játszma vége című operáját is). Ehhez képest talán meglepő, hogy akkoriban az épületet számos más funkcióra használták, működött benne kaszinó,
Mary Shelley naplójában pedig arra panaszkodott, hogy annyiféle üzletelés zajlik a színházban, hogy az ember alig hall valamit a zenéből.
Az évek során aztán a legnagyobb operaszerzők emblematikus darabjait mutatták be a Scalában, így itt láthatta először a közönség Rossini A török Itáliában, Bellini A kalóz és Norma, Donizetti Lucrezia Borgia és Stuart Mária, Verdi Nabucco és A lombardok című operáit, hasonlóképpen a szerző két nagy, időskori művét, az Otellót és a Falstaffot. A Scalában került sor Boito Mefistofele és Ponchielli Gioconda című darabjainak premierjére, és természetesen több nagy Puccini-opera, így a Pillangókisasszony és a Turandot bemutatójára. Azért néhány meglepő műcímet is felfedezhetünk a premierek sorában,
a már említett Kurtág-opus mellett Francis Poulenc A kármeliták dialógusai című alkotását, illetve Karlheinz Stockhausen Licht című operaciklusának három részét is itt mutatták be.
Az évek során azonban a Scala a közönség kérlelhetetlenségéről is elhíresült, nemcsak az új művekkel szemben voltak roppant kritikusak, de a mai napig igen szigorúan ítélik meg a nem olasz operaénekeseket – akadt is olyan neves tenorista, aki úgy döntött, nem lép fel többé Milánóban, miután a közönség feltűnően ellenségesebb volt vele, mint amihez hozzászokott. Fontos kiemelni mindazokat a neves karmestereket is, akik a 20. században tovább formálták a Scala arculatát, és növelték hírét,
elsősorban Arturo Toscaninit, aki többször is volt az intézmény vezető karmestere, és nevéhez ősbemutatók, így a Turandoté is köthető.
A 20. század folyamán aztán olyan további nagyságok vállalták a Scala zenei irányítását, mint Victor de Sabata, Claudio Abbado, Riccardo Muti vagy Daniel Barenboim. A jelenlegi zeneigazgató Riccardo Chailly, míg a főigazgató a korábban a Bécsi Állami Operát is vezető Dominique Meyer.
Megkímélendő az épületet az elődjét ért csapástól, a Scalában mindig is nagy hangsúlyt fektettek a biztonságra. A 19. század során számos víztartályt tartottak a különböző termekben, hogy tűzvész esetén gyorsan lehessen cselekedni. 1883-ban aztán az olajlámpákat villanyvilágításra cserélték, 1907-ben pedig nagyszabású felújításra került sor, melynek során csökkentették a nézőtér zsúfoltságát.
A második világháborúban az épület súlyosan megsérült, de igen hamar helyreállították, az intézmény 1946. május 11-én nyitotta meg újra a kapuit,
Arturo Toscanini és Renata Tebaldi koncertjével. A következő nagy felújításra 2002 és 2004 között került sor, Mario Botta építész vezetésével, ezt követően ismét a házat valaha megnyitó Salieri-művel indult az évad.
Napjainkban a Scala 2015 nézőt tud befogadni, a földszinti nézőtér fölött négy sornyi páholy található, melyek egy részében még felfedezhető a 19. század elejéről származó dekoráció. Fölötte két sor galéria húzódik, itt a szűk hely ellenére sem csupán a kispénzűek foglalnak helyet, hanem gyakran a legkényesebb ízlésű közönség is, hiszen a patkó alakú nézőtérrel rendelkező színházakban köztudomásúlag a leghátsó és legmagasabb ponton a legjobb az akusztika.
Az évad minden évben december 7-én, Milánó védőszentje, Szent Ambrus napján kezdődik, így a Scala évada egy kissé eltolódik más operaházakhoz képest.
Ennek köszönhetően a nyári szünet nem két évad közé, hanem évadon belülre esik, nagyjából két hónap kihagyás után szeptembertől novemberig folytatódnak az előadások.
A képre kattintva galéria nyílik
A Scala Múzeum
Aki rajong a régi nagyságokért, zeneszerzőkért, énekesekért, és szeretné elérhető közelségben érezni magához az egykori előadásokat, nem is találhat magának jobb helyet, mint a Scala oldalában található múzeumot.
Már a lépcsőházban sorakoznak a régi előadások plakátjai, köztük olyan érdekességek, mint például a Turandot ősbemutatójáé.
Saját szemünkkel láthatjuk, milyen nagy betűkkel szerepel a hirdetményen, hogy Puccini legújabb dalműve hangzik el, végigböngészhetjük a szereposztást, aztán alatta ismét óriási betűkkel áll Arturo Toscanini neve. Belépve a múzeum termeibe, sorra csodálhatjuk meg legendás előadások jelmezeit, a legnagyobb művészek portréit és mellszobrait, valamint mindenféle egyéb, zenei vonatkozású különlegességet, hangszereket, zenészszobrocskákat, zenei motívumokkal díszített apró tárgyakat, a kiállítás legvégén pedig belehallgathatunk néhány régi felvételbe is. Minden teremben érintőképernyőkön böngészhetjük végig, mi mindent látunk magunk körül.
Augusztus 31-ig látható a Scala Múzeum időszaki kiállítása, mely a száz éve született Franco Zeffirellinek állít emléket. Számos előadásfotó és jelmez mellett egy hosszú dokumentumfilmet is végig lehet nézni, amelyben olyan művészek, énekesek, karmesterek szólalnak meg, akik együtt dolgoztak a neves rendezővel, akinek egy régebbi interjújából is láthatunk részleteket. A film során részletes képet kaphatunk Zeffirelli alkotói pályájáról, az őt ért művészeti hatásokról, rendezéseinek főbb jellemzőiről és egy különleges színházi személyiségről.
Hogyan jussunk el a Scalába?
Bár a közvélekedés szerint a Scalába csak elképesztő drágán lehet jegyet venni, ez nem minden esetben van így. A dalestek például jóval alacsonyabb árazással futnak, 50 eurós (+ 20% elővásárlási díj az online vásárolt jegyeknél) a legdrágább kategória, miközben idén például olyan nagyságok adtak és adnak koncertet, mint Michael Volle, Markus Werba, Renée Fleming, Vittorio Grigolo, Anna Netrebko, Luca Salsi vagy Benjamin Bernheim. De az operaelőadások esetében is lehet 40-50 euróért jegyet kapni a galéria egészen tűrhető részére, a nem látó helyek pedig még olcsóbbak. A programokról, jegyárakról és jegyvásárlási lehetőségekről a Scala honlapján lehet tájékozódni.
A harminc év alattiaknak pedig van egy jó hírünk: nekik számos kedvezményt tartogat az intézmény,
amelyekről itt lehet bővebben olvasni (egyes kedvezmények 30-35 évesekre is érvényesek).
Ha pedig nem előadásra, hanem az épületre és történetére lennénk kíváncsiak, megnézhetjük a múzeumot, illetve részt vehetünk a vezetett túrákon. A vezetések 10:30-kor franciául, 13:00-kor olaszul vagy franciául, 16:00-kor pedig angolul zajlanak, elvileg minden nap, kivéve, ha a színházban éppen program van, erről érdemes előre tájékozódni. A színházbejárás díja 25 euró, ebben benne van a múzeumi belépő ára is, ami önmagában 12 euró. A csak a múzeumba ellátogatók az egyik harmadik emeleti páholyból leshetnek be a színházba, természetesen szintén csak abban az esetben, ha nincs éppen előadás. A múzeum honlapja itt, míg az online jegyvásárlás itt érhető el.
Fejléckép: A milánói Scala épülete (fotó/forrás: Brescia–Amisano / Teatro alla Scala)