Jiři Menzel nem először rendezte meg a Cosìt. Gondoljunk pl. a Szeszélyes nyárra, ahol mást se látunk, mint rövidebb-hosszabb ideig tartó párcseréket - hogy aztán minden menjen tovább, ahogy előtte. A Così fan tutte persze nem csak erről szól, vagy másképp, mint a Szeszélyes nyár vagy mondjuk a Szentivánéji álom, de semmiképp sem attól remekmű, hogy fergeteges, változásokban, váratlan eseményekben gazdag a cselekménye. „Sablonkomédia", Da Ponte és Mozart tollából, rendkívül finom, pasztellszínekkel festett karakterekkel. Gondoljuk bele: a Don Giovanninál a nyitány első hangja után negyed órával túl vagyunk egy nemi erőszakon, párbajon, gyilkosságon, üldözésen, becsületen - itt meg az első felvonás végéig alig történik valami. Nyilván másképp kell a kettőhöz nyúlni.
Jiři Menzel ezúttal a színészekre építette értelmezését. Színészekre, mert az operaénekes optimális esetben nem pusztán hang a színpadon, inkább olyan színész, aki ragyogóan énekel. A díszlet emellett Menzel - és Zöldi Z. Gergely - felfogásában jelzésértékű: legyen fent, lent, lehessen egyenesen és körülményesen haladni rajta.
A többi segédlet is funkcionális: a csekély létszámú énekkar (mely első megszólalásában kissé szétszól, elsősorban a belső szólamokból hallik ki néhány túlérett hang, a végén azonban nagyon együtt van), a balettkar - voltaképp a rendezés egyetlen olyan ötlete, mely nem a szövegkönyvből következik -, mely eszköztelen profizmusával emeli meg a jeleneteket és segít az általánosításban. Ahogy a ruhák is: minden szereplő ugyanolyan jelzésszerű jelmezt visel, a karban is, senki sincs kiemelve: senki sem kivétel, così fan tutti.
A Così mindössze hat szereplője közül - a komédia játékszabályaihoz híven - a segédek mozgatják, a fiatalok pedig jobbára elszenvedik az eseményeket. Az első felvonás Don Alfonsóé, a második inkább Despináé. Kálmán Péter ideális Don Alfonso, különösen az elején - hangja több mint elfogadható, de színészi játékával, fölényes, mégsem tenyérbe mászó stílusával sokat ad az összképhez. Ez a Don Alfonso nem cinikus, inkább bölcs: nem gyűlöli a nőket, hanem rajong értük, hibáikkal (elsősorban állhatatlanságukkal) együtt is. Ahogy a szövegkönyvben meg van írva. A második felvonásra egy icipicit leereszt, kiürül a szerep - de ez elsősorban nem Kálmán Péter hibája.
A második felvonásban Despina a főnök, aki az első megjelenés szolgálólányából igazi - imádnivaló - boszorkánnyá növi ki magát, fergeteges, mégsem ripacskodó álarcos betétekkel. Don Alfonso tükörképe, egyszerre cserfes és bölcs. Baráth Emőke remekel - olyan színpadi és énektudásbeli gyakorlatról tesz tanúbizonyságot, ami tökéletesen ellentmond korának. Alighanem erre mondják, hogy őstehetség. Csak azért nem énekli le a másik két hölgyet, mert azért ők sem akárkik és akármilyenek.
Celeng Mária például ugyancsak telitalálat Fiordiligi szerepében. Ő nem közvetlen komédiázással, sokkal mélyebb színészi játékkal éri el, hogy úgy érezzük, jelleme komolyan fejlődik a darab folyamán. Hangilag igen jó, holott talán ő kapja a legnehezebb énekelni valót Mozarttól, a c-moll misétől A varázsfuvoláig ismert óriási ugrásokkal. Igaz, talán ez is a leghálásabb szerep - neki jut az egyetlen valamire való ária, melyben bizonyíthat.
Dorabella szerepe más: az igazán könnyen ingatható, de még tapasztalatlan leányra nehezen találhattak volna alkalmasabbat, mint Balga Gabriellát, akinek ez az első nagy szerepe az Operában, de gyanítom, nem az utolsó. Mélyebb, testesebb hangja jól ellenpontozza „testvére" csilingelését. Közvetlenebb - színpadiasabb - színjátéka a szerepből is következik, de vélhetőleg alkatilag sem áll távol Balga Gabitól, akit én például épp efféle szerepben ismertem és szerettem meg elsőre (Halászlányok, Tokaj, 2009). A néző csak profitál abból, ahogy él a színpadon - és ahogy Fiordiligi és Dorabella együtt lélegzik, s ha élvezik a szerepet (néha pl. nehéz eldönteni, hogy a szereplő vagy az énekes-e az, aki majd elneveti magát), az sem áll távol ettől a Così-felfogástól.
Ferrando és Guglielmo jellemváltozását is megfigyelhetjük Szigetvári Dávid és Haja Zsolt előadásában, noha a fiúk esetében ez nem feltétlenül egyenes vonalú fejlődés. Mozart elképesztően finoman ábrázol jellemet, gondoljunk pl. arra, amikor Guglielmo el van telve önmagával, mikor kiderül, hogy Fiordiligi hűséges maradt hozzá, Dorabella pedig elhagyta érte Ferrandót. Ez a darabos, kissé tufa szövegű és zenéjű jelenet épp Fiordiligi áriája után - mintegy annak ellenpontjaként - szólal meg, ami adja az értelmezést: minek is legyenek hűségesek a lányok, ha a fiúk ilyenek. Guglielmo szerepében Haja Zsolt szépen hozza ezt a figurát, hangilag is elég stabil, de kissé feledhető előadásban. Társa, a nem kevésbé, de másképp narcisztikus Szigetvári Dávid az egyetlen, akinél olykor zavaró hangokat, elfáradásokat, gyenge intonációkat hallhatunk - talán megfázott, talán a meleg front tette. Egy ilyen vékonyka, ám szép felhangokban gazdag tenor voce általában sebezhető, s csak remélem, Szigetvári Dávid nem énekel rá, mert az a karrierjébe kerülhet. Az éretlen, gyermeteg ifjúhoz - akit nagyszerűen játszik el - ez a hang viszont tökéletesen passzol.
A Halász Péter vezette zenekar jól követi a gyakran változó tempót, finoman valósítja meg az apró hangsúlyokat, és szép szólókban is bővelkedik. A karmesteri felfogás jól hallhatóan illeszkedik a kor követelményeihez. Ma valaki vagy egy az egyben régizenés, vagy olyan, mint Rattle vagy Fischer Ádám - és ez utóbbiak sorába tartozik Halász is. Ettől nekem még marad ideálom az ötvenes-hatvanas évek előadási divatja, Karajan, Klemperer és Böhm, de az ő felfogásuktól távol áll a rendezőé. Menzel operája után ugyanis ugyanúgy állunk fel, mint a filmjei után: hogy nincs nagyobb baj, az ember tökéletlen, de szeretjük, az élet pedig szép.
Hogy a Così nincs megrendezve? Hogy ez egy szcenírozott koncert? A kérdés elméleti, eldöntéséhez definiálnunk kellene, mi a rendezés. Annyi biztos, hogy a Così más előadása után nem érezzük ezt a kedélyes mosolyt. Menzel és Halász interpretációja nem látványos, nincsenek benne gépfegyverek, motorbiciklik, közben mégis ráismerünk saját önismeret-hiányunkra, felnőni képtelenségünkre. Kérdés, hogy elég bölcsek vagyunk-e ahhoz, hogy a végén mindezen még nevessünk is.
hírlevél
