Miről szól a darab?

Oroszországban járunk a XVII. század elején. Az összeterelt nép némi ráhatással könyörög Borisz Godunovnak, hogy foglalja el a megüresedett cári trónt. Borisz először kéreti magát, aztán mégis elfogadja a koronát. Eközben egy kolostor mélyén Pimen, a krónikaíró szerzetes Oroszország történetén dolgozik. A cellában pihen Grigorij, aki elmesélteti az öreggel a cárevics halálának történetét. Kiderül, hogy körülbelül egyidősek lehettek. Griska elhatározza, hogy elszökik, és megpróbál az elhunyt Dmitrij helyébe lépve eljutni a trónig. Egy kocsmában majdnem elfogják a zsandárok, de sikerül átjutnia a litván határon. Évekkel később Borisz cárt lelkiismeret furdalás gyötri. Magához kéreti Sujszkij herceget, hogy az mesélje el, Dmitrij halálának körülményeit. Borisz volt a cárevics gyámja, Sujszkij azonosította a meggyilkolt gyermeket. A herceg kíméletlen részletességgel meséli el a szerencsétlen nap történetét, Borisz őrjöngeni és hallucinálni kezd: meglátja a szobában a halott gyermeket.

A lengyelországi Szandomir várkastélyában Marinát, a vajda lányát gyóntatója rábeszéli, hogy menjen hozzá udvarlójához, a feltörekvő Grigorijhoz. Grigorij elgyengült a szerelemtől, de a lány végül felpiszkálja hiúságát. A lengyelek minden eszközzel támogatják a cár ellen induló Ál-Dimitrijt. Moszkvában éhínség pusztít. A nép hiába eseng alamizsnáért a vezeklő cárhoz. Borisz útjába akad egy szent őrült. A cár kéri, hogy imádkozzon érte, de az így felel: nem mondhatok imát Heródesért. Borisz összeomlik. A dumában már nyíltan lázonganak ellene a bojárok. A cárt egyre üldözi a meghalt fiú rémképe. Sujszkij Piment vezeti be, aki elmeséli, hogy a cárevics sírja csodatévő hely lett. Ez az utolsó csepp a pohárban. A tébolyult cár infarktust kap, a fiát kéreti, akit utolsó szavaival megpróbál felkészíteni a trónra, majd meghal. A népharagnak semmi sem állhat útjába, összevernek egy bojárt, szerzeteseket akasztanak fel. Ekkor jelenik meg Grigorij, lecsendesíti a tömeget, és együtt indulnak Moszkvába. A színen csak a szent őrült marad, a szegény orosz népet siratva.

Miért izgalmas darab?

A zenetörténet egyik legnagyobb csodája az autodidakta Muszorgszkij. Komponálni gyakorlatilag alig tanult, művei jelentős részét be sem fejezte. A Borisznak is több változata és átdolgozása ismert, a legelterjedtebb Rimszkij-Korszakov változata, de szinte nincs is két olyan színház, ahol azonos zenei anyag szólalna meg. Muszorgszkijnak sikerült két operájában (a Hovanscsina a másik) hatalmas történelmi tablókat festeni egy-egy adott korról, és emellett behatolni az orosz lélek, az orosz ikonikus figurák legmélyébe. A Korcsmárosné, a szökött szerzetesek, az írástudatlan határőr, mind olyan alakok, akik ma is ugyanúgy élnek Oroszországban. A duma ma is ugyanúgy vitatkozik, és ma is akadnak szent bolondok, akik bármit bűntelenül kimondhatnak.

A megmagyarázhatatlan

Honnan volt a súlyosan alkoholista katonatiszt Muszorgszkijban az a tudás és tisztánlátás, hogy Puskin drámáját ilyen tökéllyel alkalmazta az operaszínpadra. A cáron elhatalmasodó elmebaj pszichológiai ábrázolása egészen egyedi a maga korában, sőt operaszínpadon következőleg talán csak Alban Berg Wozzeckje közelítette meg az 1920-as években. A művet általában Borisz és a nép drámájaként szokták értelmezni, de egyértelműen ott van harmadik szálként Grigorij története is. Dráma, hiszen a történelemből tudjuk, hogy Borisz halála után a fia, Fjodor uralkodik, őt taszítja le a trónról az Ál Dmitrij, hogy végül Sujszkij herceg ragadja magához a jogart.