Arrigo Boito

Hadd ugorjam az életrajz részletezését, és kezdjem azzal az eseménnyel, ami Boito életének fókuszpontja lehet – 1868-ban Mefistofele című operájával súlyosan megbukott. A premier kritikusa – meglehetősen vaskalapos látásmód szerint – kifogásolta, hogy Faust bariton fekvésben énekel.

Nem vitatjuk el a bariton hang tulajdonosától a szerelemhez való jogot, sem azt, hogy viszontszeressék őt; de maradjon mellékszereplő.

„A középpontban egy tenor szerelmi énekét akarjuk hallani.” A közönség értetlenül, sőt elutasítóan fogadta az újszerű művet. A sikertelenség súlyosan megingatta a szerző önmagába vetett hitét, és felhagyott a komponálással. Kritikák és librettók írásába fogott. Szövegkönyveinek egyik leghíresebbje, a Ponchielli megzenésítésével ismertté vált La Gioconda Tobia Gorrio álnéven került kiadásra – az anagrammikus álnév rejtőzködő személyiségről tanúskodik.

1871-ben, a Mefistofele prológjának trieszti sikerén felbuzdulva azonban hozzálátott az opera átdolgozásához. Faust végül tenorrá vált, illetve eltűntek az operából a hosszabb, kontemplatívabb részek, melyek javarészt az eredeti Goethe-műből származtak. Új szakaszokat illesztett az operába, melyek a közönség igényeinek jobban megfeleltek: Faust és Margherita duettjét, a kivégzésére váró Margherita áriáját, illetve bővítette a 2. felvonásban hallható Boszorkányszombat jelenetet. Módosított az opera hangszerelésén: „A kottamásoló éjt nappallá téve dolgozott a szólamokon, miközben én a partitúrát írtam. Hajnali kettőig, háromig dolgoztam.”

Egy 1864-es cikkében Boito lekezelően írt Verdiről, aki egyszer azt mondta: „Kétfelé álljon a szemed: egyik a publikumot figyelje, másik a művészi értéket.” De a hetvenes évekre megértette a zeneszerzőt: semmit sem ér az opera megújítása, ha fikarcnyit sem sikerül elnyernie a közönség érdeklődését. Habár az átdolgozott mű inkább hasonlított egy olasz nagyoperára, az intellektuális tartalom nem veszett el belőle. Már a Mefistofelén is érződik, ami később a Verdinek készült szövegkönyveken: Boito tudta, hogy kell egy művészileg jelentős művet operalibrettóvá alakítani úgy, hogy ne sérüljön eredeti tartalma és komplexitása.

A várt diadal most nem maradt el: 1875-ben a Mefistofele sikert aratott a Scalában, a következő évekre pedig a tengeren túlra is eljutott. Verdi, akivel ekkor már majd két évtizede éve ismerték egymást, fanyalgott. „Igazán tehetséges, eredetiségre törekszik, de a végeredmény inkább furcsa.

Hiányzik belőle a spontaneitás és a dallamosság

– írta 1877-ben. Ítéletét azonban nagyban befolyásolta Boitóval való személyes ellentéte, mely még az előző évtizedből származott.

Boito az 1860-as években ugyanis szimpatizált a Scapigliatura nevű irányzattal, amely új megközelítéseket kerestek a művészetekben, így az operában is. A mozgalom tagjai imádták az alkoholt, a hasist és Baudelaire-t, az irányzat követője volt Franco Faccio karmester és zeneszerző is, akinek a tiszteletére szervezett estélyen Boito versben adott hangot panaszának, amely szerint az idősebb generáció zeneszerzői hátráltatják az olasz zene fejlődését. Nem is fogalmazott finoman.

– így verselt Boito, amit Verdi rögtön magára is vett, és jó másfél évtizedre elzárkózott a közös munkától. (A dolog pikantériája, hogy a szintén haladó, forrófejű Faccio később Verdi operáinak egyik legavatottabb tolmácsolója lett a Scalában.)

Boito és Verdi

Verdit és Boitót kiadójuk, Giulio Ricordi békítette ki, aki kétségbeesetten kereste a librettót, amely felkeltené a visszavonuló Verdi érdeklődését. A zeneszerző egy olyan szövegírót keresett, aki igazán tehetséges költő, viszont nem annyira makacs, hogy az hátráltassa a munkában. Ricordi épp ilyennek tartotta Boitót. Így találkozott 1879-ben egy esélyen újra az olasz opera két legendás személyisége. Hamarosan felfedezték, hogy rengeteg közös dolog van bennük. Verdi elővette egy régi művét, a Simon Boccanegrát, melynek szövegével soha nem volt elégedett. Boito hozzálátott a munkához, az eredménnyel pedig megnyerte a komponistát.

Verdi két legnagyobb műve, az Otello és a Falstaff librettóját Boito írta. Közeli barátok lettek, a librettista a zeneszerző ágya mellett volt annak halálakor is. De a barátságnak ára volt: Boito afféle tanítvány maradt, aki tehetségét Verdi szolgálatába állította, miközben saját műveit elhanyagolta. Hiába buzdította Verdi, Nerone című operája befejezetlenül maradt – ezt egy bizottság fejezte be, melynek Toscanini is tagja volt. A legendás karmester mutatta be az operát 1924-ben.

Kisebbnek kell lennem, hogy ő nagyobb lehessen

– jegyezte meg egy ízben kettőjük kapcsolatáról. A század végéig a Pármai Konzervatórium igazgatója volt, később a Cambridge-i Egyetem tiszteletbeli doktorává avatta. 1918-ban halt meg, Milánóban nyugszik.