Alföldi Róbert: "Ez az egyik legkomplexebb műfaj”

- Közel állnak hozzád a mitológiai történetek? 

- Nagyon közel. Szerintem ez lehetett az ókor szappanoperája, amit mi most hihetetlen nagy tisztelettel és klasszika filológiai megközelítéssel tudunk csak olvasni. Minden évben ugyanazt a sztorit látta a közönség, tehát jól ismerték, és várták a folytatást: kíváncsiak voltak rá, hogy ki hogyan játssza, hogyan írja meg ugyanazt a történetet. Biztosan mást jelentett akkoriban egy ilyen darab: a görög mitológiában az egész hit, vallás, istenség közelebb van az emberekhez, hétköznapibb a viszony.

- Volt-e valami köze annak, hogy most az Íphigeneia Tauriszbant rendezed ahhoz, hogy 2008-ban színpadra állítottad Euripidész Oresztészét?

- Nem tudom, erre a darabra kaptam felkérést.

- Bár már több operát is rendeztél, a Magyar Állami Operaházban először dolgozol. Milyen volt a közös munka az énekesekkel és a stábbal?

 - Nem tudok rosszat mondani. Az énekesekkel egészen különlegesen jó volt a munka, fiatalok, nagyszerűek. Olyan volt, mintha nem először találkoztunk volna.  Az első pillanattól kezdve természetes és magától értődő volt az együttműködésünk. Aminek igazán örülök, az a karral való munka, ami az esetek többségében nem könnyű sem a rendezőnek, sem a kórusnak. Nagyon szépen dolgoztak. Igazából azt tapasztaltam az évek során, hogyha az ember megpróbál hitelesen működni és van elképzelése, azt nagyjából át lehet adni.

- Mennyivel másabb operát rendezni, mint prózai darabot?

- Szerintem nem más.

- Olyan értelemben sem, hogy az énekesek színészi játékában bizonyos berögzült operai klisék vannak jelen, amiken esetleg többet kellene dolgozni?

- A színészek játékaiban is tapasztalhatók klisék. Az mindig nagy kérdés, hogy előbb van-e a klisé és azért nem tud működni valami, vagy bizonytalan helyzet áll fenn, amitől kialakul a klisé. De hangsúlyozom: nagyon fiatal, jó fej, nyitott generációval dolgoztam, akik Kovalik Balázs operarendezésein nevelkedtek. Azt gondolom, ma már mindenféle kábelcsatornán lehet látni, hogy hol tart ez a műfaj. Lehet, hogy ez valakinek nem tetszik, de aki igazán akar az operától valamit, az tudja, hogy a műfaj már nem arról szól, hogy kiállunk a rivaldafénybe és párhuzamos gesztusokat csinálunk. Egyébként kliséi mindenkinek vannak, nekem is, ha játszom. De lehet, hogy rendezőként is, ezt nem tudom.

- Létezik ma szerinted mainstream operajátszás? És ha igen, melyik irányra mondhatjuk ezt?  

- Egyrészről szerintem egyre inkább próbál az opera a színház felé közelíteni, másrészről pedig fontos, hogy minél abszurdabb és érdekesebb dolgokat találjanak ki egy klasszikus vagy kortárs opera színrevitelében, amire jobban odafigyel a világ. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy hagyományos operaelőadás is lehet nagyon jó. Igazából nem azon múlik, hogy öltönyben vannak-e vagy rokokóban - tény, hogy öltönyben könnyebb.

Kvázi-modern rendezést is látsz ugyanolyan klisékkel, ugyanolyan üresen. Azt gondolom, hogy a blöff és a nem blöff közötti különbségről beszélhetünk. Vagy arról, hogy akar-e a rendező valamit, gondolkozik-e azon, amit csinál, vagy csak úgy próbálkozik.

- Hogyan jutottál el a műfajhoz és mi fogott meg benne?

- Régóta szerettem volna operát rendezni, de valahol ez egy nagyon zárt világ. Az, hogy én operát rendezek, Havas Ágnesnek, az Armel Operafesztivál igazgatójának köszönhető. Mielőtt a fesztivál létrejött, azelőtt volt a francia kulturális év, amikor francia-magyar koprodukcióban megszólalt Gounod Faustja. Ági hathatós közreműködésének köszönhető, hogy én rendezhettem a darabot. Azt hiszem, azóta is az volt az első nemcsak magyar, de kelet-közép-európai operaelőadás, ami a Mezzo műsorán szerepelt. Miatta voltam kint Versailles-ban is. Most ez a Gluck az első produkció, ami nem hozzá fűződik. Szeptemberben Rijekába megyek - ahol dolgoztam már prózai darabon - Csajkovszkij Anyeginjét rendezni, 2016-ban pedig egy új Eötvös-operát viszünk színpadra.

Nagyon szeretem az opera által eleve hordozott teatralitást és nagyon szeretem a zenét, a kortársakat éppúgy, mint a barokkot. És talán mindkettőt jobban, mint a romantikát. A prózai előadásaimra is igen jellemző a zene, és nem csak azért, mert sok zenei aláfestés van. Ez az egyik legkomplexebb műfaj.

- Ahhoz, hogy egy opera rendezőként érdekeljen, fontos, hogy megfogjon a mű zenei világa is, vagy elsősorban a darab szüzséje felől közelítesz?

- Igazából ez egy sértő kérdés, és erre a legbüszkébb történetemet fogom elmesélni: A kékszakállú herceg várát rendeztem, amelyben Polgár László és Wiedemann Bernadett énekelt. Az első próbán, amikor kinyitottam a zongorakivonatot, Polgár azt mondta: „Állj! Maga nem a CD tok szövegmellékletéből rendez?!"

A zene sokkal jobban hordozza a drámaiságot, a történést egy operában, mint a szöveg. Tessenek olvasni librettókat, és akkor mindenki meg fogja érteni, hogy miről beszélek.

- Nagy segítség a munkád során, hogy gyermekkorodban tanultál hegedülni és zongorázni?

 - Ezen sokat gondolkozom. Az nagy segítség, ha tudsz kottát olvasni: akkor máris könnyebben kommunikálsz és komolyabban vesznek. Biztosan előny a zenetanulás, de szerintem nem feltétel. Talán a muzikalitás, a zenei érzék az, ami igazán fontos. Vashegyi Györgyről mondtam el - és ez tényleg így van -, hogy amolyan zenei továbbképzés volt vele dolgozni, hihetetlen tudású ember és amellett nagyon közel áll egymáshoz az ízlésünk. Amikor én dadogva megfogalmaztam, hogy miért így vagy úgy kérném azt a sort énekelni - mert beleszólok abba, hogyan énekeljenek, ez nagyon fontos számomra -, akkor Gyuri pontosan, tudományosan elmondta azt, hogy nekem miért van igazam. És ez nagyon jó volt. Egyrészt nagyon erős visszaigazolás, másrészt büszkeség, harmadrészt pedig biztonságot adott. És azt gondolom, hogy ez olyan érzék, ami nagyon összefügg Annuska nénivel - gyerekkori énektanárommal - , azzal, hogy ének-zene tagozatos általános iskolába jártam Dunapatajon. Ott kicsi kortól megtanították a gyerekeket zenét hallgatni, a zenére odafigyelni.

- Mennyire köti meg a rendező kezét a zene által diktált időkeret? Vagy esetleg pont ezáltal igényel nagyobb kreativitást a műfaj?

 - Nekem nagy segítség. Azt nem tudom, hogy nagyobb kreativitást igényel-e, de nagyon szeretem a tiszta rendszert. A prózai előadásaimban is nagyon kemény zenei rendszer van. Rendet ad, összerakja az egészet.

- XVIII. századi vagy régebbi operával volt már dolgod?

- Három Charpentier-operát csináltam Versailles-ban: két teljeset és egy jelenetet, amelynek Betlehemi gyerekgyilkosság volt a címe. A Versailles-i Barokk Zenei Központtal dolgoztam együtt, és a kastély kápolnájában adtuk elő.

- A zenei stílus meghatároz valamit abban, hogy mit álmodsz színpadra?

- Nem. De épp pár napja gondolkoztam rajta, hogy egyszer jó lenne megjelenésében és színpadtechnikájában kvázi autentikusan, a korra jellemző eszközöket használva, de mai értelmezésben megcsinálni egy barokk operát. Amikor Versailles-ban dolgoztam, volt egy hölgy, aki a barokk zenéhez kapcsolódó balettel, mozgáskultúrával, gesztusrendszerrel foglalkozott, ami iszonyú modern.

 - Ez valahol ugyanaz, mint a zenei historizmus: korhű hangszerek, mai felfogás.

- Végső soron igen.

- Gluck muzsikáját mennyire ismerted korábban?

 - Az Orfeusz és Euridikén kívül mást nem nagyon. Szeretem ezt a zenét, de a kor hagyományaival nagyon nehéz mit kezdeni. Amikor a legdrámaibb jelenetben jön egy induló-szerű férfikar, szinte azonnal kell váltani valami totálisan más hangulatba. Meglehetősen végletes, szinte átbillen a normalitáson. Tehát valahonnan a lelki végletesség felől lehet hitelesíteni. De még mindig sokkal jobban bírom, mint Verdit, ahol negyven percig haldokolnak és olyan helyzetek jönnek ki, hogy rendező legyen a talpán, aki abból valami normálisat tud kihozni. Egyedül a Falstaff kivétel.

 - Az Íphigeneia Tauriszbant most Richard Strauss átdolgozásában ismerheti meg a közönség. Az ő zenéje közel áll hozzád?

- Nagyon. Nem adja magát olcsón. Érdekes, hogy az ő zenéjére azt mondjuk, hogy nehéz. Amennyire Bartók klasszikussá vált, Strauss annyira nem. Az Elektrát imádom.

- Strauss maga is húzott az operából. További húzásokra, változtatásokra volt szükség?

- Pici közzenéket húztunk a balettbetétből, Vashegyi György teljes egyetértésével.

- Nyilatkoztad az Opera Magazinnak, hogy nem lesz sem aktualizálás, sem historizálás, de a kiadott sajtóanyagban a jelmezek kapcsán mégis lehetett olvasni utalást arra vonatkozóan, hogy a szkíta és görög népek hasonlítanának az ukrán felkelőkhöz. Ennek a félmondatnak van jelentősége?

- Azon kívül semmi, hogy remélem, nálam nem lehet megkülönböztetni a két népet. Mindenki éppen arra használja a görögöket, a szkítákat vagy akár az ukránokat, amire éppen kedve tartja, vagy amiről úgy gondolja, hogy kifizetődő. Szerintem igen jó pillanat az operában, amikor hirtelen nem lehet tudni, hogy kit kell megölni, mert mindenki egyforma. 

- Mit tartasz a legfontosabb momentumnak, vagy akár üzenetnek ebben a darabban?

- Egyrészt van egy ősbűn, amit mindenki úgy értelmez, hogy az lehetőség szerint őt mentse föl. Ami szerintem különössé teszi ezt az operát, az a Püladész-Iphigeneia-Oresztész hármas közötti mély viszony. Nagyon durván pszichologizáló a mű, és ez nem nagy történelmi-drámai pillanatokban, expresszív helyzetekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy két ember nehéz helyzetekben hogyan csúszik ide-oda egymáshoz képest. Számomra ez volt talán a legérdekesebb.

- Hamarosan egy másik zenés színházi bemutatódat láthatja a közönség az Átrium-Film Színházban: az Őrült nők ketrecét, amelyről nemrég nyilatkoztad, hogy Kerényi Imrének ajánlod. Erről a bemutatóról mesélnél kicsit?

- Egy évvel ezelőtt határoztuk el, hogy megcsináljuk a darabot. Ennek semmi más oka nincs, minthogy bizonyos társadalmi mozgások - aminek a csúcspontjai most az előbb említett valamikori rendező úr elszólalásai - már akkor is tapasztalhatók voltak. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy ennek a darabnak melegek a szereplői. Az előadásunk kicsit koszosabb lesz, sötétebb, de csak a szeretetről és a reményről fog szólni, arról, hogy emberek hogyan élnek és szeretnek. Nem a hálószoba-titkaikról. Nem mondom, hogy nem lesz benne némi szexus, de nem ez a cél. Biztosan lesz, akinél ki fogja verni a biztosítékot, de az is a dolga. Manapság azoknak, akiknek lehetőségük van megszólalni, állampolgári kötelességük egyenesen és felelősséggel fogalmazni.  Egy így megfogalmazott művészi válasz sokkal erősebben beszél, mint bármilyen más mondat... Lényegében annyi történt, hogy megint beérte a valóság azt, amit egy éve még csak gondoltunk.