Eötvös Péter: Senza sangue - Albene Carrere és Romain Bockler (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett)

Alighanem azok is hallottak Alföldi Róbert visszatéréséről a Nemzeti Színházba, akik Eötvös Péterről még soha, és bizonyára nem csak bennem merült fel a kétely, hogy az emlegetett technikai okok helyett szimbolikus jelentősége is van, hogy az Armel Operafesztivál ezen előadása épp ebben a színházban kerül színpadra. Elegáns és szerethető módon üzentek Alföldiék, ha csakugyan így van. Amellett, hogy a főpróbára rengetegen kíváncsiak voltak, az előadás is teltházat vonzott, miközben a Nemzeti köztudottan a nézők hiányával küzd.

De erről ennyit. Alföldi Róbert Eötvös Péter új operáját, a Senza sangue-t állította színpadra, utána pedig Bartók egyfelvonásosát, A kékszakállú herceg várát láttuk Nadine Duffaut rendezésében. Eötvös bevallottan a Bartók-mű párdarabjaként írta a sajátját, még ha a két operát azonos terjedelmükön és azonos apparátusigényükön túl nehéz is rokonítani.

Eötvös Péter: Senza sangue - Albene Carrere és Romain Bockler (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett)

Eötvös Péter operáját pszichothrillerként emlegetik az alkotók, és nem állítom, hogy nem szolgál rá az izgalmas terminusra. De egészen máshogy működik egy operai thriller, mint egy Hitchcock- vagy Fincher-film. Az adrenalinnövelő izgalmak helyett morális és egzisztenciális kérdésekkel találkozik a néző.

A történetben egy nő találkozik apja gyilkosainak egyikével, a régi trauma feltárása nyomán megváltozik bennük a múlt, és megváltoznak ők maguk is. A sztorit akár szokványosnak is mondhatnám, mindenesetre nem sok meglepetést tartogat, és ha egy szigorúbb pillantást vetek a librettóra, az Alessandro Baricco-novellából összeollózott szöveg is lehetne jobb. De van valami mégis ebben az egészben – a minimalizmusban, mely áthatja a zenét és a színpadi megjelenítést.

Eötvös Péter: Senza sangue - Albene Carrere és Romain Bockler (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett)

A Férfi és a Nő idős már, a Nő képtelen szabadjára engedi bosszúvágyát, és a két magányos hős egymásban találja meg a feloldódást. Ezt a lassan oldódó, fel-felhorgadó feszültséget nagyszerűen jeleníti meg Eötvös zenéje: időnként felbukkanó konszonanciák érzékeltetik a hősök egymáshoz való közeledését. Romain Bockler kitűnően énekel és játszik (végül a nevet is megtudjuk) Perdo Cantos szerepében, szintúgy kiemelkedő Albane Carrère mint Nina.

Az est második felében az Eötvöst megihlető Kékszakállú csendült fel. (Rendkívül gyakran játsszák ezt az operát, legközelebb októberben hallható a Müpában.) Szemerédy Károlynak ugyan nemhogy kék szakálla, de szakálla sincsen, hangja viszont meggyőz arról, hogy alkalmas a szerepre, basszusa átható erővel és telten szól. Miksch Adrienn alakításának drámai telítettségét mindenképpen említenem kell, mélységet és súlyt ad Judit karakterének.

Bartók: A kékszakállú herceg vára - Miksch Adrienn és Szemerédy Károly (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett)

Több kívánnivalót hagyott maga után a látvány (Emmanuelle Favre). Egyszeri előadást láttunk, természetesen elnézendő a költséges díszletek hiánya, de az kevésbé, ha giccses fotók vetítésével pótolják őket. Alapvetően a cselekmény megjelenítése is minduntalan technikai akadályba ütközik: Judit bejárja a várat, feltárja Kékszakállú lelkét, de mindez aligha érzékletes, ha egyetlen térben játszódik.

Bartók: A kékszakállú herceg vára - Miksch Adrienn és Szemerédy Károly (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett)

Nadine Duffaut egyedül a hetedik ajtó feltárulása után enyhíti ezt a statikusságot, ekkor Judit és a többi asszony a színpad alá vezető lépcsőn tűnnek el. A Kékszakállú titkainak feltárását a ruha szimbolikája érzékelteti, levetkőzi a kabátját és a felsőjét is a cselekmény során. Judit öltözéke is hordoz jelentést: egyszerű viseletben mutatkozik az opera legvégéig, amikor koronát és palástot kap, és egészen hasonlóvá lesz a férfi többi feleségéhez.

Bartók: A kékszakállú herceg vára - Miksch Adrienn (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett)

A Pannon Filharmonikusokat Eötvös Péter irányította, aki nemcsak a saját művéhez, de a Bartók-műhöz is a fúvósokat ültette a karmesteri pulpitushoz közelebb. Eötvös nem a leghatározottabb kezű karmester, pálca nélkül, hajlékony mozdulatokkal vezényel, de érzékeny muzikalitással szólt a keze alatt a zenekar. Érdekes volt megfigyelni, hogyan hatott a Kékszakállú zenéjére a Senza sangue – talán mérsékeltebben, higgadtabban szólt, a csúcspontok viszont így erőteljesebbnek hatottak.