Tokody Ilona 1953. április 27-én született Szegeden, énektanulmányait szülővárosában kezdte, majd 1971-től a Zeneakadémián folytatta. 1976-ban lett a Magyar Állami Operaház tagja, de hamarosan beindult a nemzetközi karrierje is.
Még felsorolni is szédületes pályájának legfontosabb pontjait, rendszeresen fellépett a Bécsi Állami Operában, Európa és Amerika számos zenei központjában vendégszerepelt,
de meghívást kapott Japánba is. Többször színpadra lépett a New York-i Metropolitan Operában, és számos hazai és külföldi előadáson és koncerten olyan neves partnerekkel működött együtt, mint Fiorenza Cossotto, Jelena Obrazcova, Luciano Pavarotti, Juan Pons, Piero Cappuccili. José Carrerasszal és Plácido Domingóval baráti kapcsolatba kerültek. De említhetnénk Claudio Abbado, Giuseppe Sinopoli, Giuseppe Patané karmestereket, Franco Zeffirelli, Otto Schenk és Götz Friedrich rendezőket, akiknek a produkcióiban nagy sikerrel színpadra lépett.
Tokody Ilona jóformán minden díjat megkapott, amit művésznek oda lehet ítélni, 1979-ben az Oláh Gusztáv-emlékplakettet, 1980-ban Liszt Ferenc-díjjal ismerték el munkásságát, 1983-ban érdemes, majd 1990-ben kiváló művész lett, a Kossuth-díjat 1985-ben ítélték oda neki. Az Operaház örökös tagja, majd mesterművésze, Bartók–Pásztory-díjas – és a sort még folytathatnánk, ám Tokody Ilona esetében nem a díjak jelzik a pálya értékét, abban a legkevésbé se kételkedne bárki, aki valaha hallotta őt színpadon.
Generációk sírták végig a Bohéméletet, amikor ő és Kelen Péter énekeltek benne, több mint huszonöt éven keresztül formálták meg Puccini halhatatlan szerelmespárját.
De lehetne hivatkozni érzékeny és megtört Liùjára, Puccini- és Verdi-hősnők további sorára. Talán kevésbé köztudott, hogy számos ritkaságot is elénekelt, négy lemezfelvétele (Boito: Nerone, Respighi: A láng, Richard Strauss: Guntram, Mascagni: Iris) pedig világpremier volt.
„Lételemem a zene, kitölti az egész napomat, még az álmaimban is muzsikálok. Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes… A muzsikának lélekemelő és léleknevelő hatása van. Az éneklés felemel, jobbá tesz, gyógyít. Ha tehetném, mindenkit énekeltetnék, hogy kiénekelje magából a stresszt, és megtisztuljon, megnyugodjon. A zene az én váram, bezárom a kaput, és kívül maradnak a problémák. Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek, olyankor ég és föld között lebegek.
Annál szebb érzés nincs, mint amikor egy gyönyörű dallam rajtam keresztül jut el az emberek szívéhez,
s amikor visszakapom azt a szeretetet, amit adtam” – vallotta egy interjúban a művésznő. Ez egyfajta ars poetica is volt részéről, a művészet feladatai kapcsán ugyanebben az interjúban így fogalmazott: „A nagy művész tud valamit, amit senki más: lélekből lélekbe énekel, és szeretetével, őszinteségével, hitével katarzist vált ki az emberekből. A igazi művészet elvarázsol, kiragad a szürke hétköznapokból, és beleringat egy jobb világba, általa jobb emberekké válunk – ha csak néhány órára is.”
Hogy mi lehet egy ilyen gazdag pálya titka? Tehetség, szorgalom, sok munka és a szakma szeretete, mindezek mellett Tokody Ilona az állandó megújulás igényét is kiemelte: „Minden előadás más, kétszer nem éneklek el egy szerepet ugyanúgy, számomra a rutin ismeretlen szó. Mimit már közel 300-szor alakítottam, mégis mindig úgy bújok a jelmezébe, hogy aznap este más oldaláról – zenei vagy érzelmi – közelítsem meg a figurát. Egy új partner vagy karmester is változtat az előadáson.
Mindig meg kell tudni újulni, erről szól a mi szakmánk. Hiszen az emberek azért jönnek a színházba, mert az élő zene varázsát akarják magukba szívni,
és annak a művész-egyéniségnek a varázsát, aki a színpadon van.”
Fejléckép: Tokody Ilona (fotó: Éder Vera)
hírlevél
