Csaknem ötven éve mutatta be utoljára Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operáját a Bécsi Állami Opera, és egy évtized is eltelt azóta, hogy a korábbi széria utolsó előadása színre került. Ugyancsak itt volt hát az ideje, hogy az intézmény méltó megvalósításban tárja a közönség elé a német zeneszerző-óriás egyetlen érett kori vígoperáját (ha a darab leggyakrabban alkalmazott műfaji megjelölésével akarunk élni),
ezt a szélsőségesen hosszú darabot, amely ennek ellenére a komponista legszívderítőbb, és alighanem egyik legkönnyebben befogadható műve.
A művészeti megújulás és hagyomány kérdéseit boncolgató alkotás az utóbbi másfél évtizedben több formabontó, az opera problematikáját radikálisan átértelmező színrevitelben is látható volt Európa-szerte, ezzel együtt minden alkalommal felteszi a kérdést rendezőjének: ő maga hogyan találja meg az összhangot régi és új között?
Az angol rendező, Keith Warner a történetet Hans Sachs álmába/fantáziavilágába helyezte, a darabot indító templomi jelenetben azt látjuk, hogy a suszter-költő már nem képes alkotni, sorra gyűri össze a teleírt papírlapokat. Majd mintegy vízióként jelenik meg előtte Éva alakja, és ebből az érzelmi felindulásból bontakozik ki az egész cselekmény.
Miközben Sachs az álomban élete legnagyobb veszteségét, felesége halálát éli újra, hiszen ezúttal is meg kell válnia egy nőtől, akit szeret, a művészetre végül újra rátalál
– ahogy ő maga mondja Walthernek: a költészet álomértelmezés (Wahrtraumdeuterei, hogy egészen pontosak legyünk). A rendező rögtön a darab elején igyekezett megnyerni magának a konzervatív operanézőket is, és mintegy megindokolta, miért egy nehezen behatárolható, de semmiképpen sem késő középkori közegbe helyezte a szereplőket, a bevezető jelenetben Sachs előtt különböző korokból származó szerelmespárok bukkannak föl, míg végül Éva is kilép közülük, a vízió történelmi ideje tehát lényegtelen.
Georg Zeppenfeld mint Pogner és Hanna-Elisabeth Müller Éva szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
A nemzetközi operaéletben jó pár példát láthattunk már olyan Mesterdalnokok-produkciókra, amelyek Sachsot Wagnerrel azonosították, így nem új gondolat, hogy nem csupán a darab szereplőjeként mutatják be, hanem annak egészét az ő szellemi termékének tulajdonítják. A gondolat logikus, nagyjából a mű felétől a suszter mozgatja a szálakat,
olyan értelemben valóban ő írja a történetet, hogy az eseményeket gondosan kimunkált tervei határozzák meg
(aki először találkozik az operával, valószínűleg nem is látja át rögtön, micsoda machináció zajlik a háttérben). Warner ugyanakkor nem emeli be a Wagner = Sachs gondolatot a koncepciójába, nála Hans Sachs senki más, csak önmaga, álmában a saját történetének részben visszajátszása, részben továbbszövése jelenik meg.
Maga az alapgondolat, Sachs alkotói közreműködése, tehát nem új, és őszintén szólva nem is ebben a produkcióban sikerült a legizgalmasabban kivitelezni. Akad persze egy-két érdekes új adalék, ilyen például az első felvonás végétől rendre felbukkanó Nietzsche-kobold, aki a suszter számára észrevétlenül csinál felfordulást, egyfelől a színpadon is megjelenítve a Wahn-monológban említett bajkeverőt – amely ez alapján saját fejében létezik –, másfelől apró kikacsintással utalva a zeneszerző életére. Művészi szempontból azonban sokkal érdekesebb az a pszichológiai folyamat, ahogyan a rendező Sachs veszteségfeldolgozási folyamatát bemutatja. A fájdalmas emlékek időről időre felbukkannak a tudatalattijából, akár teljesen ellentétes érzésvilágú gondolatok kapcsán, erre a legerősebb példa, amikor a harmadik felvonásban
az őt éltető Wach auf-kórustétel közben a megmérkőző dalnokoknak felállított dobogó mögött egyszer csak meglátja felesége (és feltehetőleg gyermeke) sírját.
Megrázó pillanat, hasító ellentét támad a zene és a színpadon látottak között, amely azonban egyáltalán nem töri meg a művészi folyamatot, hanem értelmet ad a befejezésnek, a könyveivel magára maradó Sachs képének. Lássuk be, a Mesterdalnokok zárójelenete nem csupán a problematikus utolsó monológ miatt igényel valamilyen komplexebb értelmezést, hiszen amennyiben túl sok szál marad lezáratlan, a kitörő örvendezés hiteltelennek hat.
Jelenet A nürnbergi mesterdalnokok bécsi előadásából (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Hans Sachs lelki folyamatainak feltárásához természetesen szükségvolt egy olyan kiváló alakítást nyújtó énekesre, mint Michael Volle. (Budapesti fellépésekor a Fideliónak adott interjút, amelyet itt olvashat.) A német bariton már a világ csaknem valamennyi jelentős operaházában elénekelte a Mesterdalnokok főszerepét, és
a különböző produkciókban kiérlelt értelmezése ennek az előadásnak is javára vált.
Miközben Volle a kifáradás leghalványabb jele nélkül szólaltatta meg az operairodalom egyik leghosszabb szerepét (amelyet Keith Warner sok kollégájához hasonlóan néhány némajátékkal még tovább nyújtott), nem csupán ezt az erőt és tartást tudta belevinni szerepformálásába, hanem mind hangja, mind játéka roppant érzékenyen közvetítette egy rendkívüli lélek küzdelmeit.
Meglepő választásnak bizonyult, hogy Beckmessert Wolfgang Koch formálta meg, aki Sachsot is énekelte már. Alakításának nagy erénye volt, hogy hanganyagát tekintve a főszereplő egyenrangú ellenfeleként tudott megjelenni, nem éreztük úgy, hogy egy eleve eldőlt összecsapást látunk, hanem tétje lett a kettejük közti konfliktusnak. Emellett Kochnak jól álltak a humoros jelenetek is, remek volt például páváskodása a szerenád közben. Bár Sachsként csak közvetítésben láttam, megkockáztatom, hogy az intrikus írnok alakját érdekesebben tudja megformálni.
Wolfgang Koch Beckmesser szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Kiváló vokális és színészi produkciót nyújtott Éva szerepében Hanna-Elisabeth Müller, az énekesnő frissessége, üdesége hihetővé tette, hogy ez a lány valóban képes felpezsdíteni Hans Sachs életét. Emellett a fiatal szoprán igazán szép hangon, igényesen formálta meg szólamát olyan zenei és dramaturgiai értelemben is fontos pontokon, mint például a Keresztelő-kvintett. Partnere, a Walthert alakító David Butt Philip némiképp gyengébb teljesítményt nyújtott, azt még elnéznénk neki, hogy karaktere kissé merev, egysíkú volt, de
nem volt képes azt a hangminőséget produkálni, amit a győztes dalnoktól elvárnánk.
Tenorja időnként kiürült, erőltetettnek hatott, és a harmadik felvonásbeli mesterdal sem szólt igazán szépen.
Pognert – ahogyan jóformán minden jelentősebb Mesterdalnokok-produkcióban – Georg Zeppenfeld énekelte, akinek különösen szép, bársonyos basszusát mindig nagy öröm hallgatni. Ám a művész hasonlóan igényesen szólaltatta meg szólamának magasabban fekvő részeit is, például az első felvonásbeli monológjában. Nagyszerűen énekelt és pezsgő alakítást nyújtott Christina Bock Magdalene szerepében, és Michael Laurenz Dávidja is jó benyomást keltett, a tenorista hajlékony hangja mellett energikus színpadi jelenlétével is élményt nyújtott. Egészen kiváló volt a Kothnert megformáló Martin Häßler,
a nem túl hosszú szerepben is világossá vált, hogy ez a kivételes hanggal és kimunkált énekkultúrával rendelkező művész igen sokra hivatott.
A rendezés nagy erényére vált, hogy a kismesterek is mind önálló karakterként jelentek meg (ezt az inasok róluk készült karikatúrái is mutatták), közülük legjobban a Kunz Vogelgesangot megformáló Katleho Mokhoabane tudta kihasználni a játékból adódó lehetőségeket, de emlékezetes volt még Nikita Ivasechko (Hermann Ortel) és Dan Paul Dumitrescu (Hans Schwarz) is.
Jelenet A nürnbergi mesterdalnokok bécsi előadásából (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
A bécsi közönség feltűnően nagy lelkesedéssel fogadta az előadást vezénylő Philippe Jordant, még mielőtt az az első hangot leütötte volna. Sejthető, hogy a tetszésnyilvánítás nem csupán a konkrét produkciónak szólt, épp a napokban derült ki, hogy a bécsi főzeneigazgató és a főigazgató, Bogdan Roščić közötti ellentét következtében nem csupán Jordan távozik az intézménytől, amikor 2025-ben lejár a szerződése, hanem azt követően nem is lesz főzeneigazgatói posztja a Bécsi Állami Operának.
A jelenlevők alighanem ki akarták fejezni a karmester munkája iránti megbecsülésüket, amire ő nem is bizonyult méltatlannak,
bár az előadás egésze alatt előfordult néhány apró aránytalanság, Jordan meggyőző interpretációt nyújtott, az énekesekre maximálisan figyelve, biztos kézben tartotta az előadást. Remekül muzsikált a Bécsi Állami Opera Ének- és Zenekara is, a nyitány első hangjai szinte delejes erővel hatottak a hallgatóságra, és természetesen elismerés illeti a hatalmas kórustételek kiegyenlített, telt hangzását is.
Igen jó erőpróba egy intézmény számára, hogy mit kezd Wagner műveivel, különösen A nürnbergi mesterdalnokokkal. A Bécsi Állami Opera új premierje bizonyította, hogy ha akadtak is problémák az intézményben az utóbbi években, továbbra is stabil alappal rendelkezik, amire lehet építeni. Ha időnként kisebb megingások elő is fordultak, zenei és színpadi szempontból is igényes, élményt nyújtó előadás született.
Néhány egészen kiváló művészegyéniség pedig hozzájárult ahhoz, hogy a produkció ne pusztán jó legyen, de különleges pillanatokat is szerezzen a hallgatóságnak.
Akik pedig annyira értőn és érzékenyen fogadták az előadást, hogy az ember úgy érezhette, létezik egy hely a világon, ahol az operának még mindig van tétje.
Fejléckép: Michael Volle mint Hans Sachs és Michael Laurenz Dávid szerepében (fotó/forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
hírlevél
