Nincs olyan szeglete a Magyar Állami Operaháznak, amit Szilágyi Béla nézőtéri felügyelő ne ismerne úgy, mint a tenyerét. Hetedik évada tölti be ezt a pozíciót, de előtte - több mint húsz évadon keresztül - az Opera magénekese volt. Karakterszerepekben láthatta őt a közönség, Papagenótól a sekrestyésen át Don Bartolóig sokféle feladata volt. A Zeneakadémián opera szakon végzett Keönch Boldizsár növendékeként, később Mikó András hívta és szerződtette őt az Operába. Külföldön - Japántól az USA-ig - sokfelé énekelt. Egy amerikai népszerűsítő filmben még Brahmsot is alakította. Az ő ötlete volt a kilencvenes évek közepén az Operaház kedvelt családi kamaraopera-sorozata, a Királyi Lépcsőházi Matinék, amelyből a rendezvény fénykorában évente húsz-huszonöt előadást tartottak. 2006-ban azt fontolgatta, hogy szakmai nyugdíjba megy, de Kovács János karnagy úr, aki akkor zeneigazgató volt, felhívta és azt ajánlotta neki, legyen a Ház nézőtéri felügyelője. Szilágyi Bélának megtetszett az ötlet, és élt a lehetőséggel. Azóta ő irányítja azt a harmincöt fős csapatot, amely az Operaház nézőit nap mint nap segíti. A stábban vannak kapusok, ültetők, ruhatárosok és vészkijáratosok. A munkatársak fele diák, egyetemista, főiskolás, a másik fele főként nyugdíjas. Ma már követelmény az idegen nyelv ismerete, hiszen az Operaházban gyakran a nézők több mint hatvan, a nemrég újranyílt Erkel Színházban pedig húsz-harminc százaléka külföldi. Szilágyi Béla szerint a nézőtéri munkatársak egy része már korábban is operarajongó volt, de sokan közülük a munka során szerettek bele a műfajba. Hamar lemorzsolódik az, akiről kiderül, nem érzi otthon magát ebben a közegben. A munkatársak közül a szerencsések végignézhetik magát az előadást, hiszen ők benn „vigyázzák" a nézők nyugalmát, és intézkednek, ha valami váratlan esemény történik.

Szilágyi Béla évek óta tanít hangképzést. Magánnövendékei vannak, de az énekes kollégák is sokszor kikérik a véleményét. Többek között ezért is gyakran belenéz egy-egy előadásba, némelyik darabot többször is végignézi. Ezért, mint mondja, bár átkerült a „másik oldalra", mégis sokkal átfogóbbak az ismeretei az énekesekről, a zenekarról, a kórusról, illetve a produkciókról, mint korábban, amikor még énekelt. Ráadásul szinte mindenki, aki az Operában dolgozik, a sztárénekestől a műszaki kollégáig, megfordul a nézőtéri felügyelői szobájában. A nézőkkel nap mint nap közvetlen kapcsolatba kerül. Előfordult már, hogy a szünetben távozni kívánókat rábeszélte, maradjanak a második felvonásra is. Jó kezdeményezésnek tartja, hogy a Ház vezetése kinyitja az Opera kapuit a szélesebb közönség előtt, és olykor az Andrássy útról is lehet követni egy-egy premiert kivetítőn keresztül. Ilyenkor a székekről, a plédek kiosztásáról is a nézőtéri munkatársak gondoskodnak. A nézőtéri személyzet esetében nagyon lényeges a megjelenés. Szilágyi Béla szerint ezen a téren is felvesszük a versenyt - talán még egy kicsit előbbre is járunk - a bécsi vagy más európai operaházakkal. Bécsben például még pár évvel ezelőtt is poroszos, kissé a vasutas uniformisra hasonlító egyenruhájuk volt a Staatsoper ültetőinek. Azóta Bécsben is lazábbra cserélték a formaruhát. Úgy látszik ez ügyben kivételesen ők tanultak tőlünk.

Berencsi-Tóth Mariann húsz éve kötődik az Operához, huszonéves volt, amikor egy barátnője javaslatára jelentkezett ültetőnek a Házba. Előtte Svájcban tanult, jól beszélt németül. Miután felvették, végigjárta a ranglétrát, volt vészkijáratos, ültető a harmadik, a második, aztán az első emeleten, majd a földszinten, később oldalbeengedőként, ruhatárosként, illetve a főbejáratnál is dolgozott. Jelenleg csoportvezető, akinek a feladatai közé tartozik, hogy az egyetemista vagy a nyugdíjas munkatársaival megismertesse a protokoll viselkedési szabályait: miként tartsák magukat, hogyan használják a kezüket, milyen módon szólítsák meg a vendéget, mi az a határ, amíg egy beszélgetésben elmehet az alkalmazott. Mariannak jó tapasztalatai vannak az egyetemistákkal, a többségük legalább két nyelven beszél, de van, aki a nyelvvizsgára való felkészülésnél is jól tudja kamatoztatni a munka során adódó társalgási szituációkat. Ráadásul a külföldi nézők gyakran ki is javítják az előforduló nyelvhelyességi hibákat. Amikor Mariannt arról kérdezem, melyik a kedvenc előadása, azonnal rávágja, hogy balettpárti, és a legjobban A makrancos Kata című darabot szereti. Arról is faggatom, gondolt-e rá, hogy más munkahelyen is kipróbálja magát, de ő azt mondja, a műfajnak, a Háznak van egy vonzása, és aki ezt megérezte, az nehezen szabadul ettől. Egyébként is családias a kapcsolat a munkatársak között, azok az egyetemisták is sűrűn visszajárnak a Házba, akik időközben más szakmát, hivatást találtak maguknak.

Balterer Zsófi, aki az első emeleti páholyoknál a bal oldalon ültető, az ELTE magyar-észt szakos harmadéves hallgatója. Két évet tanult zeneiskolában, később otthon sokféle muzsikával találkozott, az ötvenes-hatvanas évek zenéjétől a jazzig. Tizenhat éves volt, mikor elkezdett járni a testvéreivel az Operába, és ahogy fogalmaz, számára a műfajjal való találkozás szerelem volt első látásra. Amikor az egyetem mellett munkát keresett, el is határozta, hogy jegyszedő akar lenni az Operában. Fel is vették. „Szeretek itt dolgozni, engem valósággal beszippantott az Operaház. Élőben a zene olyan katartikus élményeket váltott ki, amelyeket mind a mai napig át tudok élni, újra és újra. A Tosca az egyik kedvencem, ha ezt az operát nézem, a hatására minden alkalommal lúdbőrözik a hátam" - mondja. Az angol mellett németül, spanyolul és észtül beszél, utóbbira eddig egyszer volt szüksége operaházi munkája alatt. Zsófi azt mondja, természetes, hogy kedvesnek kell lenni a vendégekhez, mert a nézőtéren dolgozókkal találkoznak először a vendégek, és például az ültetők is hozzátartoznak az intézmény arculatához. „Ha mogorva emberbe ütközne a látogató, akkor az azonnal megpecsételné a hangulatát - teszi hozzá. - Mivel a nézők teljesen különbözőek, ezért minden este szinte teljesen más - meséli Zsófi, aki két éve szinte minden estéjét az Operában tölti, de azért szórakozni is marad ideje. - Minden jó buli este tíz után kezdődik, de mivel jó a közösség, a fiatal munkatársaimmal is előfordul, hogy beülünk meginni egy italt. Az idősebbeket is tiszteljük, mindenkivel el lehet beszélgetni kortól, nemtől függetlenül" - jegyzi meg.

Andrejcsik Lujza szintén az első emeleti páholyoknál segíti a vendégeket, csak ő a jobb oldalon. Lujza, vagy ahogy a kitűzőjén olvasható, „Lujzi" hasonlóan fiatal és csinos, mint Balterer Zsófi. Énektagozatos gimnáziumban járt, érettségi után két évet Londonban élt, majd ismerősei, barátai tanácsára elvégzett egy masszőrtanfolyamot, dolgozott is már ilyen munkakörben, és most is egy kis kitérőként több hónapon át egy dél-franciaországi hajón tevékenykedik ebben a szerepben. Az Operába három éve jelentkezett. Édesapja ugyan operaénekes, a szegedi teátrum opera tagozatának a tagja, de a döntést maga hozta, mivel szereti a zenét, és úgy érezte, jó lenne közel kerülni ehhez a műfajhoz. Angolul társalgási szinten beszél, és tervezi, hogy a spanyol és a francia nyelvvel is megismerkedik rövidesen. Utóbbit a már említett hajón is gyakorolhatja majd. Amikor az Operába került, nem voltak különösebb elvárásai, de az rögtön szembeötlő volt számára, mennyire kedvesek és segítőkészek a nézőtéri kollégák. Lujza szívesen mesél az előadások előtt vagy a szünetekben az érdeklődő külföldi vendégeknek a Ház különlegességeiről, a freskókról, vagy például a Székely Bertalan terem és a Vörös Szalon történetéről. Ha valamelyikben éppen kiállítás van, azt is ajánlja a nézőknek. Arra is többször akad példa, hogy megkéri valamelyik vendég, hogy az előadás végén dobjon be egy-egy virágcsokrot. „Adódhatnak nehézségek, például szúr a csokor, máskor túl könnyű, de azért igyekszünk megoldani a feladatot. Cserepes virág vagy kaktusz célba juttatását nem vállaljuk. Emlékszem, egyszer az egyik kollégám kezére mászott egy hernyó az egyik virágcsokorból" - jegyzi meg mosolyogva. Kedvenc műve a Bánk bán, épp az volt a műsoron, amikor elkezdett dolgozni az Operában. De kedveli Puccini romantikus darabjait is, Selmeczi György új operája, a Spiritiszták slágerszerű dallamait is szívesen dúdolgatja. Szeretné, ha felvennék a gyógypedagógiai főiskolára, vonzza a gyógyítás, de a jövőben is mindenképp operaközelben kíván maradni.

„Egy fiúgyerek inkább mozdonyvezető vagy focista akar lenni, mint táncos. Engem is az édesanyám vitt el a balettintézetbe tízévesen, ahová fel is vettek" - meséli Nagyszentpéteri Miklós, az Erkel Színház nemrégiben kinevezett nézőtéri felügyelője, aki előtte hosszú ideig az Operaház elismert magántáncosa volt. A balettintézetben felfedezte, hogy sok helyes lány is van az osztálytársai között, ezért aztán később is szívesen maradt. Miután végzett, viszonylag hamar kapott szólistaszerepeket, és közel tíz év után lett magántáncos. Most viszont elérkezett a szakmai nyugdíjas évekhez, és akkor jött a lehetőség, az Erkel Színház újranyitásának idején, a nézőtéri felügyelői állás betöltésére. „Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, ezért is vonzott ez a lehetőség" - mondja. Angolul és oroszul beszél, és a tapasztalatai szerint az utóbbira egyre nagyobb szükség van, mert az Erkel Színházat az olcsóbb jegyek miatt is szívesen látogatják orosz csoportok. Az Erkelben kifejezetten magas a nézőtéri dolgozók száma, teltház esetén ötvenhatan foglalkoznak a közönségforgalom lebonyolításával. A stáb a játszóhely újranyitásával alakult ki. Mostanra nagyjából lehet tudni, kinek melyik szerepkör való.

Balázs Tibor a találkozásunkkor épp az Erkel Színház egyik vészkijáratát felügyelte, de beosztották már nézőtéri ültetőnek is. A mostani feladatánál csak akkor találkozik nézőkkel, ha valamelyikük eltéved. De Balázs Tibor vészkijáratosként is örömmel tölti a munkaidejét az Erkelben, mivel mint mondja, a zenét viszont erről a helyről nagyon jól hallja, hiszen a remek akusztika miatt a dallamok jól átszűrődnek a falakon. Évtizedeken át sebész, illetve sportorvos, tiszti főorvos volt, aztán nyugdíjas lett, és az Erkel Színház újraindítása előtt jelentkezett jegyszedőnek. Mindig nagyon közel állt hozzá a zene, tanult hegedülni, énekelt kórusban, statisztált különböző előadásokban. Rajong az operáért, jól ismeri a műfajt, az énekeseket, még egyetemistaként, aztán később is rendszeresen járt az Operába, de főként az Erkel Színházba. Tekintélyes lemezgyűjteménye van bakelitkorongokból, de már gyűlnek a CD-k is. Puccini és Verdi műveit kedveli a leginkább, az utóbbi szerzőtől pedig A trubadúr a kedvenc operája. Egyébként is azt vallja, hogy az orvoslás és a zene közeli rokonságban áll egymással, mindkettőnél nagyon sokat nyom a latba a lélek, a beleérzés és az empátia, illetve a szó nemes értelmében a szolgálat. Végül álljon itt egy mondat, amit Balázs Tibor a lelkemre kötött, hogy mindenképp kerüljön be ebbe az írásba, az egykori sportorvos Hemingway a Vándorünnep című regényének mottója alapján fogalmazta meg: „Ha szerencséd volt és ifjan az Erkel Színházba jártál, bárhova vetődj élted során, az Erkel mindig veled marad, mert az Erkel Színház vándorünnep".