Zenés színház

Ami szembejön, nem biztos, hogy akadály – interjú Béres Attilával a szegedi Rebecca-bemutató kapcsán

2024.06.20. 13:25
Ajánlom
Pont ilyennek képzeltem: elfoglalt, egymást érik a beérkező hívásai, többször kér fél percet, mire leül és belehelyezkedik az interjúszituációba, aztán a harmadik kérdés után érzem: megérkezett. Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával találkoztam, aki a Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezi a Rebecca musicalt.

Idén nyáron Sylvester Lévay és Michael Kunze nagyszabású musicaljét viszi színre a Szegedi Szabadtéri Játékok Béres Attila rendezésében. A darab főhőse egy Côte d'Azur-i szállodában ismerkedik meg a megnyerő Lord Maxim de Winterrel, akinek néhai felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével a legendás Manderley-be költözik, ahol hamarosan újabb és újabb titkok kerülnek a felszínre, ahogyan újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit… A különleges hangulatú musical főbb szerepeiben Gubik Petra, Dolhai Attila, Janza Kata, Gallusz Nikolett  és Udvaros Dorottya látható.

Messengeren vettem fel veled a kapcsolatot, és tegeződtem – ahogy ez a szakmánkban szokás –, aztán azon problémáztam magamban, illik-e ez, mégiscsak egy igazgató… Te hogy vagy a konvenciókkal?

Nem szeretem a formalitásokat, így az udvariassági fordulatokat sem. Ennél bonyolultabban látom a világot. Nagyon rég, amikor először dolgoztam Törőcsik Marival, és nem tudtam, hogyan szólítsam ezt a fantasztikus, nagyszerű színésznőt, azt mondta: „Ha nem tegeződünk, hogy veszünk össze?” Ekkor megértettem, hogy az emberi viszony fontosabb, mint bármi, és azóta is ebben hiszek. Az egyenes szóban.

És ha azt mondom, protokoll? Státuszodból adódóan nem kerülheted el.

Nyilván úgy adódik néha, de nem szívesen járok ilyen eseményekre. Nincs öltönyöm sem például, sőt a miskolci közgyűlésen rendszeresen rám szólnak, hogy miért ülök sapkában… Ilyenkor észbe kapok, hogy udvariatlanság, és leveszem.

Nemrégiben Kálmán Péter operaénekes kifejezetten ellenállt a telefoninterjúnak, ragaszkodott egy közös kávézáshoz. Ez hatott rám, ezért örültem most a személyes jelenlétnek, ebben van lélek, nem „gyártom” az interjút. Egy rendező ugyanígy érezhet egy darabbal kapcsolatban: elvállalja, és „megcsinálja” vagy nyitott szívvel kapcsolódik. Volt példa az előbbire?

Nézd, fiatalon az ember számára minden felkérés lehetőség, és mindent elvállal. Ha a mai fejemmel szemlélem, biztosan volt, amire nemet kellett volna mondani, de az biztos, hogy sosem pusztán a pénzért dolgoztam. Mindig meg tudtam indokolni a döntésemet.

Ma már tudom, mi az, amibe teljes odaadással állok bele.

Amikor sok éve Bodor Johannával elmentünk Jekatyerinburgba operettet csinálni, nyilván sokkal érdekesebb volt a helyszín, mint a feladat, ugyanakkor a színházban mindig emberek találkoznak egymással, ami rendkívüli tud lenni. Sokáig menekültem a zenés előadások elől, de folyton megtaláltak. Egy idő után beláttam: ami szembejön, nem biztos, hogy akadály.

Rebeccaolvasoproba-21-162848.jpg

Gallusz Nikolett, Janza Kata, Béres Attila és Barnák László a Rebecca című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Bevallom, tőlem a musical áll távol. Beszélgetésünk apropója a Rebecca, amit a Szegedi Szabadtéri Játékok mutat be júliusban a te rendezésedben. Mivel győznél meg arról, hogy nézzem meg az előadást, még ha ódzkodom is a műfajtól?

Ha a könyv felkeltette Hitchcock érdeklődését, nem lehet egy hétköznapi történet – talán a leghíresebb filmje A Manderley-ház asszonya. A Rebecca sztorija hihetetlenül szövevényes, színpadon pedig olyan, mintha élőben néznél egy megoldhatatlannak tűnő krimit. A hozzá tartozó zenei szövet nem a hagyományos hangzásvilág, nem háromakkordos zene, olyan ez a musical, mint amilyen filmet csinált belőle Hitchcock. Hogy én hogyan oldom meg, más kérdés, de a zene és a történet éles gondolatisága, azaz hogy hogyan lehet elengedni dolgokat, foglalkoztat. A férfi egy iszonyatosan nehéz házasságból jön, ma divatosan azt mondjuk, bántalmazó kapcsolatból – de nem fizikai, hanem lelki értelemben gyötörte folyamatosan Rebecca, a halott feleség, aki soha nem jelenik meg a darabban, csak a gyötrelem, amit okozott azért, hogy a férfival maradhasson, miközben élte a saját életét a maga erkölcstelenségével és hazugságaival. A férfi megpróbál szembenézni ezzel, és számtalan kísérletet tesz, hogy elengedje, megszabaduljon tőle, csakúgy, mint a házvezetőnő, aki erősen kötődött Rebeccához. Mindeközben jelen van az új feleség, egy fiatal lány, akinek az ártatlansága, őszintesége, tisztasága szembesíti ezeket az embereket a múltjukkal, a hazugságaikkal, és végül megtörténik az elengedés, a saját hibák és bűnök felvállalása. Nagyon fontos kérdések ma ezek. Ha ez zenében is megtörténik, mindenképpen hat rád, de a zene csak dobbantó, hogy a lényeg eljusson hozzád – sokkal inkább színház ez, mint szokványos musical.

Ha egy jó krimit akar látni valaki, jó zenével és a műfaj legjobbjaival, akkor a Rebeccát kell megnéznie.    

A te erkölcsiségedet mennyire determinálta, hogy egy filozófus mellett nőttél fel? Interjúidban csak említések szerepelnek édesapádról, picit mesélj a miliőről, szellemiségről, amelyben felnőttél.

Van egy tízéveskori, meghatározó élményem édesapámmal, amit azt hiszem, még nem mondtam el sehol. Filozófiát és esztétikát tanított a Színművészeti Egyetemen Marosvásárhelyen, illetve ma is tanít, szerintem világrekorder: 1967 óta dolgozik ugyanott, ötvenöt éve ugyanazt a lépcsőt járja naponta. Van egy apakép előttem: ül az íróasztalánál, egy mechanikus írógépen pötyög, száll a füst. Ő a filozófus, aki – mint később megtudtam – Hegel ifjúkori írásait értelmezi. Ha megkérdezték, apukád mit csinál, ez alapján ezt válaszoltam: ül a fiókban. A nyolcvanas évek elején fogta a kezemet az utcán, és én kérdeztem meg tőle, hogy mit csinál. Könyveket ír, felelte. De milyen könyveket, firtattam, a könyvtárban nincs Béres András-könyv. Erre azt mondta: „Attila, ez még nem az a kor, amikor az én könyveimet meg lehet jelentetni. Majd lesz egy olyan világ is.” Nyilvánvalóan csodálatos gyerekkorom volt, Görgényszentimrén közismert gondolkodók társaságában játszottam, kivételes emberek között hallgattam beszélgetéseket, akik ugyan nem mindenben értettek egyet, mégis érték volt minden szavuk – és persze harminc évvel a rendszerváltás után a politika bűne, hogy ezek az emberek ma már nem állnak szóba egymással. Sok korombéli erdélyi emlékszik, milyen nehéz volt az a rendszer Ceaușescu alatt, de az én szüleim ezt eltitkolták előlünk. Jóllehet, anyukám nyolcvannégyben lila szemmel jött haza, mert az akkori osztálya székely ruhában ballagott, őt pedig beráncigálták a Securitate irodájára, de ezekkel mi együtt éltünk. Inkább

azt hozom magammal, hogy egy erdélyi, értelmiségi körben nevelkedtem, ahol tizenöt évesen Dosztojevszkijt és Kafkát olvastam,

mert apukám azt adta a kezembe. Komoly szellemi táplálék volt az a környezet a maga nehézségeivel együtt. Apukám élte a maga súlyokkal terhelt, rendszerellenes életét, de ez nekünk, gyerekeknek nem tűnt fel. ’89-ben katona voltam, amikor kitört a forradalom, felhívtam anyukámat, elmondta, mi történt, és nekem az egy személyes történet volt. Mindeközben nem volt könnyű „kicsi Béresnek” lenni, de miután átjöttem, már nem kellett ezzel szembesülnöm naponta.

Rebeccaolvasoproba-32-162926.jpg

A Rebecca című előadás közreműködői az olvasópróba után (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Neked is fiad van – tudod tartani azt a színvonalat, amivel apukád téged körülvett? Ráadásul a mai tizenéves generáció minden szempontból, a digitális környezetből adódóan is teljesen más.

Nagyon nehezen, mert gyakran vagyok Miskolcon, miközben Pesten élünk – ennek ellenére sokat tanulok tőle… Az ízlésemet fejleszti, sokféle koncertre mentem vele, ahova egyedül még nem engedték volna be, és én éreztem magam a legjobban a tizenhat évesek között. Valahogy tágabb volt az idő a mi gyerekkorunkban. Nekünk soha nem volt televíziónk otthon. És az első tizenhat év, amikor én otthon voltam, nagyon lassan telt. Ez a tizenhat nem tudom, hova lett. Apukámékkal is felgyorsult annak idején az idő?

Ez már filozófia… De maradjunk az időnél: kilenc éve vagy Miskolcon igazgató. Ez is gyorsan elrobogott.

Ez azért telt hamar, mert nagyon jó volt. Tizenkét éve lapot húztunk huszonegyre. Odamentünk hatan azzal az elképzeléssel, hogy nem egyszemélyes vezetés, nem egy ízlés és esztétika dominál, hanem hat ember konszenzuális akarata alakítja a műsorpolitikát és a teljes működést. Két és fél év után arra jutottunk, hogy nem sikerül – de a gondviselés adott még egy lehetőséget, hogy bebizonyítsuk. Nehéz út, ha nem egyedül határozol meg dolgokat, ha (azóta) öten hoztok döntést a szereposztástól kezdve a marketingen át mindenről, de nekem nagyon jó tanulóidőszak volt ez.

Kilenc évig fenntartani ezt az egységet, a közösségi lét emberi oldalának a képlete.

Ebből a látszószögből hogyan szemléled a mai színházi életet? A szakma vajon miért nem él ezekkel az emberi lehetőségekkel?

Hát azt én nem tudom.

De nem zavar?

Nyilván zavar, és próbálok tenni ellene, említhetnék példákat mindkét oldal irányába, amelyben renitensként viselkedhettem. Mi mindig konszenzusra jutunk: amikor a tanácsban arról beszélgettünk, hogyan ünnepeljük a kétszázadik évfordulót, pont a Covid után, amikor a gazdasági lehetőségeink a béka segge alatt voltak, akkor az nem tud más lenni, mint szakmai kérdés, hogy az alkalomra Christoph Martheler vagy a Kolozsvári Színház vagy a Comédie-Française látogasson el hozzánk, és a miskolci közönség olyat lásson, amit tőlünk nem – erre a Színházi Olimpia adott lehetőséget. Mindnyájunk számára egyértelmű volt, hogy sokkal fontosabb, amit adni tudunk ezzel, mint a körülötte folyó értelmetlen polémia.

Rengeteg olyan túlgenerált konfliktus jellemzi a színházi világunkat, amik egyszerű igenekkel és nemekkel megoldhatók.

Ha valamire büszke vagyok tíz év színházigazgatás után, az az, hogy nekem is csak egy szavazatom van az öt ember között, a legfontosabb szakmai kérdésekben is. Mindig öt ember döntött, ami azt is jelenti, hogy ez egy működőképes modell: közös nevezőre jut öt ember, akiknek nem ugyanaz a gondolkodásuk, más a világlátásuk, de még csak nem is ugyanazt a színházat szeretik. Mindig megtaláltuk a megoldást, mert az ügy mindig fontosabb volt, mint bármelyikünk egyéni ambíciója. Csak mert itt ülünk a Nagymező utcán, megemlítem: hogyan fordulhat elő, hogy tizenkilenc év után lekerül egy darab az Operettszínház műsoráról, és nem szólnak a rendezőnek, hogy ez lesz az utolsó, ha esetleg szeretnéd megnézni? Nem sokszor fut egy gyakran játszott produkció majd’ húsz évig – hogy ezek után nem szólnak, az nem protokoll, hanem emberség. A kérdésre:

ez az egész megbolydult világ elszomorít, és nem is értem néha, miért nem tudjuk helyre tenni.

EDV_9816_-161535.jpg

Béres Attila (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Egyszerűen fogalmazva: ki kéne terjeszteni a szcénában, amit ti tudtok.

Ki kéne beszélni a sérelmeket, meghallgatni a másikat, és máris születnének értelmes konszenzusok. De ez a polarizált világ most sajnos nem erre halad.

És ez okozhat benned motivációvesztést a folytatást illetően?

Nagyon remélem, hogy nem. Most zajlik a pályázat. Nem tudom, mennyit ér tíz év munkája, de most eldől.

A lelkiismeretem tiszta, mert amit csináltunk, azt nem lehet elvenni tőlünk.

Tiszta és oxigéndús levegővel tölt el, ha arra gondolok, ami Miskolcon ebben a tíz évben megtörtént. Ha a politika vagy a különböző machinációk másképp gondolják, az az ő felelősségük. Volt egy nagy adósságom, az öt évvel ezelőtti pályázatban leírtam, hogy a miskolci színházat megmérettessük nemzetközi térben. Tavaly novemberben egyedüli magyar társulatként felvételt nyertünk az Európai Színházi Unióba. Utoljára a Katona volt tag valamikor a 90-es, 2000-es években. Most pedig mi kerültünk be olyan társintézmények mellé, mint a milánói Piccolo Színház és még sorolhatnám. Ez megnyit egy csomó kaput. Ezek után, még ha volnának is pontok, amin változtatnék, nem tudom azt mondani, hogy másképp csinálnám. Ugyanezt az irányt fogjuk folytatni. Ha nem lehet, nem a mi felelősségünk, bár úgy gondolom, ha egy focicsapat kijut az EB-re, nem időszerű az edzőt kirúgni, esetleg csak egy kudarc után. Fájna persze, ha ezt a patikamérlegen kialakított társulatot szétzilálnánk. Nem tizenegy Messi játszik nálunk, de olyan kémia, összjáték, alázat és tisztelet van köztük, ami megnyolcszázszorozza bármely csapat erejét. Mi nem egyénileg vagyunk jók, hanem csapatban.

Rendezted már a Rebeccát, ezúttal azonban grandiózus méretekben kell gondolkodni.

2010-ben mutattuk be az Operettszínházban, hosszú évekig futott, és sokáig nem lehetett rá jegyet kapni. Keresett előadás volt, és az idő nyilván még emlékezetesebbé tette azóta, így mindenképpen kihívás újat alkotni. A szegedi színpad akkora, mint egy focipálya, rendeztem már ott, és emlékszem a gyötrődésekre, miközben két ember párbeszédét akarom érthetővé, láthatóvá és átélhetővé tenni négyezer ember számára. Nyilván a mai technika a segítségemre lesz ebben.

Rebeccaolvasoproba-5-162848.jpg

Gubik Petra, Dolhai Attila, Udvaros Dorottya és Bálint Ádám a Rebecca című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

LED-fal nélkül elképzelhetetlen egy előadás 2024-ben? A héten voltam szabadtéren egy szimfonikus koncerten, csúcsminőségben vetítették ki a zenészeket közeliben, és az volt az érzésem, mintha otthon, a tévében nézném a hangversenyt.

Ha színházban rendezek, én sem szeretem a LED-falat, de ezúttal sem az embert hozom közel a technikával, hanem a thriller, horror világát szeretném megteremteni általa. A Szegedi Szabadtérin iszonyatosan nehéz mondjuk egy szobát ábrázolni, beteszel egy asztalt meg egy ágyat, és eltűnik a térben. De ha egy LED-fallal keríted körbe, amelyben madarak cikáznak, fel tudod ruházni a teret valami jelentéstartalommal. Lesz persze néhány jelenet, ahol fontos lesz látni a Max de Wintert játszó Dolhai Attila arcát. A hazugság és a legkisebb önámítás nélküli szembenézés önmagunkkal ma épp olyan aktuális kérdéskör, mint tizenöt éve volt.

Te magad is belecsúszhattál volna egy önámító életbe, ha nem mész a színházzal kapcsolatos vágyaid után, miután megszerezted a matematikusi diplomádat.

Nem bánom, hogy elvégeztem a szakot, de jött a színészet, még egy diploma, és mégsem találtam magamat, ezért felvételiztem rendező szakra is. Nagyon fontos, hogy az ember ne hazudjon magának. Pont ezért érint meg Max De Winter figurája, iszonyú küzdelmet vív, hogy megtalálja önmagát, és hosszú kínlódás után valljon a feleségének.

Az őszinte, egyenes beszéd ma hiánycikk

– és ez a színházi világra is igaz.

A Rebecca című előadás július 26-án, 27-én és 28-án, valamint augusztus 2-án és 3-án 21 órai kezdettel látható a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

További információ és jegyvásárlás ide kattintva! >>>

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Béres Attila (fotó/forrás: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

Sörösüvegekből zenét csiholni – interjú Balogh Máté zeneszerzővel

A Renewable Music – V4 Composers for Sustainability elnevezésű projekt a fenntarthatóság témájában ösztönzi párbeszédre és cselekvésre a nemzetközi klasszikus zenei közösséget. A kezdeményezésben részt vevő egyik zeneszerzővel, Balogh Mátéval beszélgettünk.
Színház

Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó a Centrál Színházban tér vissza a színpadra

A Nemzeti Színházban tavaly súlyos balesetet szenvedett színművészek apa-lánya párost alakítanak a Centrál Színház következő évadában. A Puskás Tamás rendezte előadás egy híres film adaptációja lesz. 
Klasszikus

Neves régizenei együttessel készített lemezt Daragó Zoltán

A fiatal kontratenor Bach-áriákat felvonultató lemeze Christophe Rousset vezényletével és a Les Talens Lyriques közreműködésével szeptemberben jelenik meg az Aparté Kiadónál.
Könyv

Pernye és fű – ősszel érkezik Závada Pál új regénye

Október 8-án a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg a Kossuth-díjas író legújabb regénye, amelynek története és karakterei ugyan fiktívek, ám a benne szereplő interjúk valóságosak – azokat Sipos András rendezővel készítették Statárium című, 1989-es filmjükhöz.
Plusz

Az utolsó szerelem mítosza

Az első szerelem minden líra egyik fő toposza, sőt népdaloktól regényekig, a first love az igazi, mert mindenkit érdeklő, lángba boritó téma. Azon gondolkozom, hogy miért nincs az elsőnek párja, azaz miért nincs igazi irodalma, lírai lenyomata az utolsó szerelemnek, ennek a fellobbanó érzelmi viharnak? Almási Miklós írása.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Zenés színház ajánló

Fülledt érzelmek és csábító intrikák – Veszedelmes viszonyok a Margitszigeti Színházban

A nyár csúcspontján, július 27-én a XVIII. század Franciaországának titkai és cselszövései kelnek életre a Margitszigeti Színház színpadán.
Zenés színház kritika

Szikrák és vízcseppek – Aida a Szentmargitbányai Kőfejtőben

Tíz év után ismét az Aida került színre az Ausztriában található Szentmargitbányai Kőfejtő hatalmas szabadtéri színpadán. Nem ez volt azonban az egyetlen visszatérés: ismét Thaddeus Strassberger rendező munkáját láthatta a közönség.
Zenés színház hír

Lehoczky Zsuzsáról nevezték el az Operettszínház játszóhelyét

Különleges születésnapi ajándékkal köszöntötte a Budapesti Operettszínház Lehoczky Zsuzsát: a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja nevét viseli mostantól a teátrum Raktárszínháza.
Zenés színház ajánló

Lehár Ferenc világhírű művei csendülnek fel a Komáromi Erődben

A Budapesti Operettszínház a legendás komáromi zeneszerző életművéből nyújt nagyívű válogatást július 27-én, a gálakoncertet Homonnay Zsolt rendezésében láthatja a közönség.
Zenés színház kritika

Drámai kontúrok, finom árnyalatok – Richard Strauss Elektrája a Bajor Állami Operában

A legendás német rendező, Herbert Wernicke 1997-ben bemutatott Elektra-produkciója az idei évadban is szerepelt a Bajor Állami Opera műsorán, a produkció parádés szereposztással és kimeríthetetlen művészi energiával került színre.