A „Nincs pénz fagyira” a könyvnek és az előadásnak is kulcsmondata, mégis, csak utólag került bele a műbe. Már a kiadónál volt a kézirat, amikor a testvéred említette, hogy emlékszel-e egy ilyen falfestésre. Nem emlékeztél, de visszakérted a kéziratot, és átdolgoztad az egész művet, beépítve ezt a bizonyos mondatot a történetbe. Mennyi változást hozott ez az átírás a könyvedben?
Bódi Attila: Erőteljeset, de érdekes módon, végigvittem a könyvön két-három nap alatt. Mintha már eleve meglett volna a helye. A történet már kész volt, és ez a kis, semmi mondat, „apró gyémánt” tette igazán csillogóvá.
Ez is egy, a lázadás mondatai közül. Gyermeki egyszerűségében fontos üzenetet rejt, hiszen arról a mélypontról szól, amikor az élet legapróbb örömeitől fosztják meg az embert. Amíg nem találtál rá, milyen rendszerellenes, lázadó mondatokat adtál könyved kamasz szereplőinek szájába?
BA: Azokat az unalomig ismételt szlogeneket, mint a „le Ceausescuval”, „kenyeret a népnek” és a többi.
Hiszel abban, hogyha jó irányban van a fókusz, egyszer csak megjön hozzá mindaz, ami kell?
BA: A jó mondataimért nem vállalom a felelősséget. Azok nem kiagyalt gondolatok, mert máshonnan érkeznek. Én legalábbis így élem meg.
Írás közben miként változott, hogy mi érdekel leginkább a történetben?
BA: A veleje adott volt, hiszen vannak benne önéletrajzi elemek.
A rendszerellenes plakátragasztás és a hídfestés valóban megtörtént.
BA: Így van. Azt mondják – prózaíróknál főleg –, nem annyira az ihlet, mint inkább a fermentáció (erjesztés – a Szerk.) az, ami segíti az írást. Mert ezeknek a történeteknek időre van szükségük. Ha az ember írásra adja a fejét, akkor – ha nem szórakoztatni akar, hanem valamit közölni szeretne – idő, amíg a gondolat beérik, és papírért kiált. Engem soha nem maguktól értetődő dolgok foglalkoztatnak, és nagyon sokat írok úgy, hogy valójában nem is írok, csak kavarog a fejemben a téma. Nemcsak a történettel kellett megbirkóznom, hanem önmagammal is. Például szerettem volna a könyvben szereplő szekust megbüntetni. Hogy a rossz emberek nyerjék el méltó büntetésüket. Nem is annyira a regény, hanem magam miatt.
Így legalább a könyvben visszaadom azt, ami az életben soha nem sikerült.
Ezek szerint voltak ilyen élményeid is?
BA: Persze. Tizennégy évesen, az iskolába kihelyezett szekus közbenjárására, tömegével hurcoltak be minket az igazgatóságra. Az volt a „bűnünk”, hogy István, a királyt és rockzenét hallgattunk. Huszonöt évvel később nyilvános lett egy anyag, amely szerint mindezt tudatosan csinálták. Magyar kamaszokat akartak beszervezni azért, mert ők majd vélhetően emigrálni fognak, így a Securitaténak külföldön is lesznek besúgói. Milyen érdekes, hogy egy rendszer ennyire előre gondolkodik.
A történetben szereplő korszakból mindkettőtöknek vannak erős, személyes élményei. Aba, a te hétköznapjaidban mennyire volt jelen a rendszer?
Sebestyén Aba: Szatmárnémetiben, ahonnan Attila származik, lehetett hallgatni-nézni a magyarországi rádiót és tévét, nálunk, Brassóban, nem. Egy kőkemény, román többségű városban nőttem fel, ahol a magyarellenes atrocitásokat is érezni lehetett.
Jól tudom, hogy sportolói és egyéb sikereid valamennyire megvédtek?
SA: Kirekesztés vagy megbélyegzés – mint magyar kisebbségit – engem is ért. De nagyon jól sportoltam, és – egyedüli magyarként – korán bekerültem az iskolai fociválogatottba. A labdarúgással, a sporttal kivívtam azt a fajta tiszteletet, hogy nem nagyon bántottak. Ami a rendszert illeti, azt éreztük. Hatalmas menetek, tömeges, kivezényelt megmozdulások voltak, amikor mondjuk Ceausescu meglátogatta Brassót. Engem is megpróbáltak beszervezni.
BA: Nemrég erdélyi barátaimmal beszélgettünk, és – a regényem kapcsán – szóba került a múltunk. Azt ecseteltem nekik, milyen gyötrelmes volt, mennyire megviselt. Először a feleségem szólalt meg, hogy őt annyira nem, mert a szüleinek jó szakmájuk és kapcsolatrendszerük volt. Minden nyarat a tengerparton töltöttek, megvoltak a megfelelő összeköttetéseik, hogy megvegyék a kenyeret, a húst, a tejet. Majd bekapcsolódott az egyik barátom, hogy az ő apja a cipőraktár főnöke volt, ezért nagyon jó kapcsolataik voltak. A felesége hozzátette, hogy ezt a rendszert ők sem érezték annyira. A magyarellenességet sem. Végül kiderült, hogy én voltam az egyetlen, aki akkoriban nyomorogtam. Én voltam a nép maga, a többiek mind a kivételezettek. Ez is a rendszer egyik sajátossága. Cinkossá tesz, mert ad egy kicsit: te is vehetsz magadnak egy picivel többet, ismeretséggel, lopással, protekcióval, bármivel. Egy társadalmon belül, ahol nincs piacgazdaság és nagyon gazdag emberek, mégis megjelentek a társadalmi különbségek.
Tudjuk, hogy a diktatúra rossz dolog. De amikor benne vagy, meg akarsz élni, és ha ez összejön, és egy kicsivel több jut neked, mint a többieknek, azt már sikerként éled meg.
És onnantól a rendszer haszonélvezőjévé és fenntartójává válsz. Még akkor is, ha nem tetszik, hogy időnként kivonultatnak egy Ceausescu-éljenzésre.
Ráadásul, ahogy a könyvedben is írod, a kommunizmus a gyerekszemnek láthatatlan. Ha ebbe nősz bele, nem is tudod, hogy van más. Sőt, rengeteg jó emléked is lehet.
BA: Persze. Ugyancsak a könyvben van az a mondat, hogy a gyermekszemnek az állam diktatúrája láthatatlan, mert ők a szüleik diktatúrája alatt élnek. És ez is igaz. A kép sokkal árnyaltabb, és nem is szeretem, amikor felcímkézzük, hogy a diktatúra ilyen vagy olyan, miközben része volt a fiatalságunk, a szerelmünk, azok meg pozitív élmények voltak. Nem érezzük magunkat cinkosnak, amiért kisdobosok, úttörők vagy kiszesek voltunk.
Emberi léptékűvé kell tenni még azt is, amikor egy diktatúráról beszélünk, mert ez a mi életünk.
Attila első regénye, a Lázadni veletek akartam megírásáig – bár tizenhat éves korától írónak készült – harminc év telt el. A mű megjelenéséig szűkebb és tágabb környezete is vállalkozóként ismerte. Ti már a könyv megjelenése előtt is, Szatmárnémetiből ismertétek egymást. Mesélnétek róla, hogyan lettetek barátok?
SA: Ahogy elvégeztem az egyetemet, a szatmárnémeti színházhoz szerződtem, ahol hat évadot töltöttem. Ott ismertem meg Attilát mint kultúrát szerető, szervező és támogató mecénást. Ő volt, aki kitalálta, hogy Szatmárnémetiben legyenek Partiumi Magyar Napok. Úgy tudom, többek között ennek mintájára szervezték meg később Erdély több városában a magyar kulturális fesztiválokat. Emlékszem, összehívott vállalkozókat és művészembereket, „brain stormingoltunk”, és ez a fajta szervezkedés, ismerkedés barátokká kovácsolt bennünket. Már akkor mesélt róla, hogy fiatal korában írt verseket.
BA: Nemcsak meséltem, hanem együtt is kocsmáztunk, négyesben. Emlékszel? Vörösbort ittunk, és szalvétákra írtunk verseket.
SA: Meg vécépapírra. Igen, jól szórakoztunk. Eltelt néhány év, és Attila egyszer csak megmutatta a regényét. Rendkívül érzékenyen érintett. A téma, annak részletes és nagyon személyes kibontása, a karakterek ereje. Rendkívül mélyen, a zsigereinken keresztül kapcsolódunk ehhez a történethez, a nem is olyan régmúlt eseményeihez, amiket valahova elpakoltunk magunkban.
Előadás után sok néző azzal szólít meg, hogy ez az élmény generációk közötti párbeszédet indított el. Apák és lányok, anyák és fiúk kezdenek el beszélni a múltról. Tisztázzák a be nem vallott, elfojtott, mélyen elrejtett dolgokat.
Ez az egyik fő erőssége ennek a szövegnek, és rendezőként ez izgatott benne. Nagyon markánsan benne vagyok én is – és mi is. Mindig fontos számomra, hogy színházcsinálás ürügyén olyan témával foglalkozzam, ami nagyon személyesen érint.
Ahogy elolvastad a könyvet, rögtön tudtad, hogy meg fogod csinálni színpadon?
SA: Inkább csak sejtettem, beszéltünk is róla Attilával. Majd később határozottan azt éreztem, igen, ez színpadra kívánkozik. A nagy kérdés az volt, milyen színházi formát és kulcsot találunk ahhoz, hogy befogadhatóvá tudjuk tenni a regény szövegét, és pontosan azt a fajta színházi élményt nyújtsa, amit szeretnénk. Ehhez fontos volt felkérni egy olyan színházi rendezőt és dramaturgot, mint Barabás Olga, akivel már sokat dolgoztam együtt. Jó döntésnek bizonyult, hogy egy nő is átszűrte magán ezt a többnyire férfi történetet. Miután megszületett az előadás szövege, Cári Tiborral, Szász Csabával és Sós Beáta látványtervezővel elkezdtünk dolgozni azon, hogy a vizuális és akusztikai hátterét is megteremtsük az előadásnak.
Valójában négy szereplő van a színpadon. Zoli és Áron mellett megjelenik – egy kamera társaságában – egy fontos női szereplő, Brigi. Ő képviseli a vizuális részt.
SA: Emlékszem, először több, statívra helyezett kamerában gondolkodtunk, aztán az egyik próbán Bea kezébe vette az egyiket, és elkezdett közöttünk járni és filmezni. Akkor jöttem rá, hogy nincs szükség több kamerára, hiszen az Brigi maga. Az ő nézőpontja. Brigi az a varázsló, aki megidézi és mozgatja ezt a történetet.
És akusztikusan ott van a rockzenét játszó gitár, ami a lázadás hangszere. A gitár húrjait mesterien pengető Szász Csaba a negyedik szereplő, aki a halott barát, Péter alakját idézi meg. Azért választottátok ezt a megoldást, mert a zene képes megjeleníteni a transzcendens dimenziót?
SA: Igen. Persze ez azért nem volt az elején így kimondva. Cári Tibivel elég sok előadást csináltunk együtt, és általában ragaszkodunk ahhoz, hogy élő zene legyen. Sokáig gondolkodtunk azon, milyen hangszerrel vagy hangszerekkel dolgozzunk, aztán végül a lázadás hangszerében, az elektromos gitárban állapodtunk meg. Van egy közös projektünk, a Kór-Társak zenekar, ebben játszik Szász Csaba gitáros is. Így esett a választásunk zenészként és egyben a Péter alakját megidéző szereplőként is rá. A próbák során alakult ki, hogy Péter karaktere legyen a mi Jimmy Hendrixünk.
Így született meg a lázadás zenéje.
És a zene dramaturgiai elemként is szerepel az előadásban.
SA: Így van. Azért van a színlapon Szász Csaba zeneszerzőként is feltüntetve. Tibi nem tudott minden próbán ott lenni, és Csaba rendkívül kreatívan járult hozzá minden rendezői ötlethez. A gitárjával különböző hangulatokat teremt, és majdnem végig kommentálja, erősíti, ellenpontozza a prózában elhangzottakat.
A könyvedben azt írod: legjobban fájni az elképzelt fájdalom tud. Ezt valósítottátok meg az előadásban is. Nem mutatjátok meg egy az egyben, mi történik, hanem engeditek, hogy a néző saját maga képzelje el. Ami sokkal erősebb, hiszen nem szab határt a képzeletnek.
BA: Igen, és ez érvényes az emlékeinkre is. Hiszen
mindenki másképp éli meg a múltat, és valószínűleg másként is emlékszik rá. Innen nézve, vajon létezik-e múlt vagy csak a jelen fantáziája van?
És az mennyire befolyásolható? Nagy kérdés, hogyha ezt a könyvet elolvassa valaki, számít-e a történelmi kontextus? Szeretném, ha nem így volna, hanem mindenki a magáévá tudná tenni, mert saját sorsával azonosítja. Vagy a könyv – katalizátorként – beindítana a saját életével kapcsolatos kérdéseket. Arra törekedtem – és azt hiszem, a színházi előadás is erősen aláhúzza ezt –, hogy a végére valamiféle vigaszt nyerjen, aki azonosul a történettel.
Ha nem büntetted meg Petreust, a szekust, legalább a történetet befejezed.
BA: Lezárni egy vallomástétellel vagy megbocsájtással. Végigvinni egy vitát, és pontot tenni a végére. Ha ezek a mechanizmusok beindulnak, akkor tudjuk befejezni a történeteinket.
Így talán megtanulhatjuk, hogy ne csupán elviselői, de alakítói is legyünk saját sorsunknak.
SA: Fontos, amit mondasz, mert elég sokat tanakodtunk azon, miként, milyen gesztussal zárjuk az előadást. A Pax című könyved szövegét felhasználva, született egy úgymond finálé dal is, de végül arra jutottunk, hogy az egyetlen, amivel be lehet fejezni, az a lázadás dala, a Nincs pénz fagyira című nóta, ami már korábban egyszer elhangzik az előadásban. Fontos volt ezzel a „nem adjuk fel soha”-attitűddel zárni, hogy
ameddig élünk, amíg szív dobog bennünk, kötelességünk kimondani, hogy a király meztelen, és nincs pénz fagyira.
Ez a dolgunk.
BA: Marosvásárhelyen, a nemzetközi könyvvásáron, egy író-olvasó találkozó keretében, egy történésszel vitatkoztunk. Ott azt mondtam,
az irodalom jobban fel tudja dolgozni a múltat, mint a történelem. Mert a történelem nem tud mit kezdeni az érzelmekkel és az egyéni történetekkel.
A dátumokat, nagy szerződéseket és csatákat ismerjük. De jó lenne az egyén döntése mögé látni, mert a történéseket az teszi igazán átérezhetővé. S akkor eldönthetem, akarom-e azt a világot. S vajon mit hozunk át abból a rendszerből ide? Mert a régi beidegződések itt vannak bennünk, így szocializálódtunk. Bekerültünk egy kvázi szabad világba, amiben ugyan le vannak fektetve a társadalmi szabályok, de
minden képlékeny és légnemű lett, és ebből nagyon nehéz valami biztosat összeszedni magunknak. Valószínűleg ezért vagyunk bizonytalanok, ezért szédülünk ebben a korban.
Akik a múlt rendszerben éltek, megtanulták, hogyan lehet keretek között mozogni, és ott nyerő pozícióba kerülni. Mindez eltűnik egy szabad világban, ahol újra kéne definiálni az értékeket.
Mennyire sűrűn egyeztettetek a darab alakulásáról a próbaidőszak alatt?
BA: Aba elhívott, hogy legyek ott az összeolvasáson. Utána beszélgettünk telefonon, majd mindenfélét kitalált, miért ne menjek. Ki lettem tiltva a próbákról.
A rendezők általában nem szeretik az élő szerzőket.
SA: Én szeretem az élő szerzőket. Bizonyíték rá a Székely Csabával tartó többéves barátságom, akivel azért elég sok előadást összehoztunk. Téged is szeretlek, Attila, de ebben az esetben a Covid közbeszólt.
BA: Persze, ez kamu…
SA: A lényeg, hogy az anyag nagyon erős lett. Persze, sokat beszélgettünk róla, és Attilának voltak ötletei, dramaturgiai javaslatai a megvalósításra, amiket alaposan meg is fontoltam. Mindig ahhoz próbálom tartani magam, hogy
nincs rossz ötlet, és a próba majd úgyis eldönt mindent.
BA: Elfogadtam, hogy úgy csinálod, ahogy akarod. Helyesnek tartom, hogy a rendező a saját világát teremtse meg, és adja hozzá az övét.
Mi az oka, hogy a monológokat gyónásként fogalmazzátok meg, stand up-os beállásban? Azért, mert a gyónás intim, és épp ezért egy erősebb színpadi helyzet?
SA: Talán csak a gyónás állapota képes egy olyan intim viszonyt kialakítani a nézővel, ami ezt a szöveget igazán befogadhatóvá teszi. Olga részéről az első dramaturgiai javaslat az volt, hogy Zoli hazafele, vezetés közben, egy diktafonon vagy a telefonján fölveszi a saját történetét, Áron ugyanígy, az otthoni magányban. Képtelenek elmondani egymásnak, ezért mindkettő fölveszi magának, majd Péter sírjánál, az előadás végén felvételt cserélnek. De rájöttem, hogy ez így nem működik igazán. A közönség így csak szemlélője lesz, és nem igazán tanúja, résztvevője a történetnek. Szükségünk volt a néző partnerségére, cinkosságára, beavatására.
Ez a fajta stand up-os, nyilvános vallomás meg tudta teremteni azt, hogy egyszerre legyünk benne a történetben, de bármikor ki is tudjunk lépni belőle.
Lehessünk jelenbéli mesélők, kommentelők és múltbéli szereplők. Valódi sikerélmény két órán keresztül úgy fenntartani a figyelmet, hogy gyakorlatilag két ember áll a színpadon és beszél, a harmadik meg gitározik.
Eszköztelen színházzal.
SA: Igen... Eszköztelen, és mégsem az... Stand up dramedy?
Már az elején tudtad, hogy nemcsak rendezed az előadást, de az egyik szerepet is te játszod majd?
SA: Igen, de azt még nem, hogy melyiket. Egy kicsit skizofrén állapot egyszerre rendezni és játszani, de gyönyörű dolog! Rendezőként megcsinálsz egy előadást, aztán rátestálod egy társulatra, mint egy már megszületett gyermeket, hogy ott van, most már ti ápolgassátok tovább. Jó esetben azért rendszeresen visszajársz, és hozzájárulsz a fejlődéséhez.
Így, hogy benne is vagyok, előadásról-előadásra ugyanaz a bizsergés megy végig rajtam, mint a próbaidőszakban, és ez nagyon jó dolog.
Zoli figurája is nagyon közel áll hozzám, és amikor Olgával elkezdtünk színészekben gondolkodni, elég sokáig úgy volt, hogy én játszom Zolikát, de mihelyt Csabika (László Csaba színművész – a Szerk.) neve szóba került, egyértelmű lett, hogy ő Zoli, és én leszek Áron.
László Csaba kisfiús alkata miatt?
SA: Igen. Felhívtam Csabát, elküldtem neki a könyvet, és csak annyit kérdezett, Aba, mikor kezdjük? Amikor az ember színész és rendező is, nagyon fontos, milyen alkotótársakkal veszi körbe magát. Csabában nagyon bíztam. Cári Tiborral már sokat dolgoztunk együtt, és a látványtervezővel, Beával is. Nagyon szeretem ezt az előadást, és ahogy érik össze, úgy lesz egyre jobb. Igazi kegyelem, hogy a produkciót befogadta a Radnóti Színház. Először még a Covid alatt, 2021-ben, a Yorick Stúdióban, harminc ember előtt mutattuk be. A Városmajorban már négyszázan nézték. Sepsiszentgyörgyön is négyszáz férőhelyes nagyteremben játszottuk, de az ideális mégiscsak egy Radnóti Színház-beli intimitás.
BA: Örülök, hogy végül a stand up dramedy valósult meg, mert így az én mondataim szólalnak meg. Nincs az a fajta átirat, ami pusztán a történetet tartja meg, és esetleg pár mondatot hagy az eredetiből. Külön öröm, hogy működik a szöveg. Egy ilyen kései író, mint én, sokkal bizonytalanabb, mert semmilyen téren nincs rutinja.
Petreust, a szekust végül miért nem büntetted meg a könyvedben?
SA: Megszeretted Petreust…!
BA: Nem szerettem meg, hanem nem büntette meg őket az élet! Vállalkozásokat nyitottak. Nálunk, a városban a volt párttitkár és Nicu Ceausescu, a diktátor fiának titkára nyitották meg a Samsung-képviseletet. Volt egy Szatmár megyei kisvárosból, Tasnádról származó ember, aki a sport révén, még a Ceausescu-rendszer alatt, megismerkedett a Samsung tulajdonosának fiával. KISZ-vezető volt akkoriban. Amikor megtörtént a rendszerváltás, fölmelegítették a kapcsolatukat.
A Samsung úgy jött be Romániába, hogy a KISZ-szervezetek vezetői – megyékre lebontva – kicserélték Samsungra a cégtáblát. A kapcsolatrendszer megvolt, ugyanazok bérelték tovább az irodákat.
SA: És ez történt minden városban.
BA: Országos hálózatot építettek ki. Így átmenteni a rendszert, hogy a KISZ szervezet holnaptól Samsung képviselet lesz…
Csak a tábla változott.
BA: Pontosan.
Így kell rendszert váltani! Miért kell ehhez embereket megölni?
Ezek a szekusok is megcsinálták a maguk cégeit. Beszéltem egy ismerősömmel, rákérdeztem, mi van azzal a szekussal, aki a mi iskolánkért felelt. Kiderült, hogy húsz év után kötelezték azokat, akik a rendszerben tevékenykedtek, hogy leszereljenek. De akkor ők már öregembereket voltak. Hogy tudod őket megbüntetni? Ezek az emberek megúszták, a rendszer átmentette magát.
Nem tudod megbüntetni őket a könyvben, mert azzal magadat csapod be. Azt tudod csinálni, hogy befejezed a lázadó feliratot, amit elkezdtél fölfesteni. Ennyi, amit megtehetsz ebben az igazságtalanságban.
Kérdés, ez mennyit segít az elengedésben és a megbocsátásban.
BA: Hogy tudod megbocsátani azt, amit a gyerekekkel műveltek? Akkor is, ha Brigi története kitalált, ha minket nem vittek be a szekura, és nem vertek agyon, de ezek ott voltak, és megmételyezték a gyermekkorunkat. Egy kicsit mindenkit be kellett mocskolni. Egy kicsit mindenkinek be kellett árulnia a másikat. A liceumban volt egy harmincas lista, én voltam rajta a legfiatalabb. Az volt a bűnünk, hogy KISS-es és ACDC-s plakát volt a falon. Az új központban, a lépcsők alatt gyűltünk össze, és István, a királyt hallgattunk. A sorompó festéséről nem tudtak, a plakátragasztásról sem. Ha az kiderül, valószínűleg évekre elzártak volna.
Szerencsére nem így történt. Visszatérve a műre, nagyon erős karakter lett Zoli, aki próbál megfelelni, és őt is bemocskolják. De amikor már épp beszippantaná a rendszer, ő akkor rázza meg magát és emelkedik föl.
BA: Nagyon sokan mondták, hogy ők is olyan konformisták, mint Zoli. Mert megúszásra játszunk, és igazodunk. Hisz mi a baj azzal, ha valaki KISZ-kórusban énekelt? Vagy azzal, ha nem utálta az aligazgatót vagy magát a rendszert? Miért baj az, ha egy fiatal nem foglalkozik a politikával? Nem baj, de ez tesz konformistává. Majd utána a barátaidnak is meg akarsz felelni, és itt kezdődnek a dilemmák. Hogy mit csináljak? Legyek jó fiú, ahogy akár a lelkem is diktálná? De én is akarok barátokat, akik felnéznek rám.
Ezért lett végül az a cím, hogy Lázadni veletek akartam? Mert Zoli a barátait választotta?
BA: Igen. Ötven címváltozat volt. A kiadó nem fogadta el, amit elsőre javasoltam.
Azt, hogy „Nincs pénz fagyira”?
BA: Igen. Azt mondták, az komolytalan, és inkább szocio-regénnyé teszi az egészet. Szerintem jó lett volna.
SA: Látod, mi is mennyit kóstolgattunk, mikor elkezdtünk a szöveggel foglalkozni. Az elején az volt a munkacím, hogy '89 október. Ízlelgettem, még veled is beszélgettem arról, hogy vajon a színpadi változatnak ne adjuk-e azt a címet, hogy „Nincs pénz fagyira”, de rájöttünk, hogy azzal lelőjük a poént. A '89 október meg nem mond annyit. De
a lázadás, mint olyan, örökérvényű dolgot fogalmaz meg.
BA: Igen, de a „Nincs pénz fagyira” ma nem ugyanúgy érvényes?
SA: De.
BA: Lehetne ma ezzel utcára menni, és hidat foglalni?
SA: Lehetne.
BA: És ez bármire igaz. Talán mert
mindent mond úgy, hogy közben semmit nem akar. A politika nem tud mit kezdeni egy ilyen mondattal, mert komolytalan.
Majd rájön, hogy mégsem az, mert áthidal dolgokat. Átmegy a közhelyeken, nagy toposzokon, szólamokon, és épp azokkal helyezkedik szembe.
Művészként milyen nyomot hagy benned egy olyan előadás, aminek nemcsak rendezője, de szereplője is vagy?
SA: Büszke vagyok rá, és el is felejtem rendezői mivoltomat. Már színészként élem meg, ha valami jól sikerült, és
kegyelmi állapotként azokat a csendeket, amik előadás alatt megszületnek.
Ilyenkor arra gondolok, hogy valamit jól csináltunk. Ebben benne van a szerző, a látvány, a zene, a dramaturg, a zenész hátul, a hangosító, a világosító – és a közönség. Lúdbőrös leszek, és azt mondom, fú, ez most jó lett! Megszűnök rendező lenni, és csak az a fontos, hogy valami különlegeset csináltunk. Valami megszületett, amit közösen szültünk meg – ez a színházban a legcsodálatosabb.
Mennyire van még mindig jelen a mindennapjaitokban a múlt? Van olyan, amit a hajdani diktatúrából mindmáig magatokkal cipeltek?
SA: Gyermekkoromtól erősen bennem van, amikor Ceausescu-vicceket hoztunk haza az iskolából, és otthon elkezdtük őket mesélni. Ránk szóltak, hogy csitt, nehogy valaki meghallja! Ez időnként még visszaköszön.
Amikor az ember nagy hangon mond valamit, majd észbe kap, hogy jaj, ezt most vajon meghallotta olyan, akinek nem kellett volna?
Vajon ki tud visszaélni és ártani nekem majd ezért valamikor, egy adott pillanatban?
BA: Vannak fotók a telefonomon, amiken emberek állnak sorban a Ceausescu-időszakban. Néha megnézem őket, és boldoggá tesz, hogy az a rendszer már nincsen. Jó szembesülni annak a kornak a valóságával, és azt mondani, hogy ez a világ egy jobb világ. Bár ez a mostani energiaválság elgondolkodtat. Lehet, hogy eddig éltünk az aranykorban, és nem tudtuk, de ennek most vége szakadt. Pedig, ha tudtuk volna, milyen jó lett volna, igaz? Az volt a boldogság maga, mi meg azt hittük, hogy csak utána fog bekövetkezni. Amikor majd külföldre költözünk, vagy ha rendszerváltásra, kormányváltásra jutunk. Mindig van valami, ami után azt hisszük, hogy akkor jobb lesz majd.
A Lázadni veletek akartam című előadás legközelebb január 15-én 17.00 és 20.00 órai kezdettel látható a Radnóti Színházban. Január 25-én 19.00 órakor a Klebelsberg Kultúrkúriában adják elő, február 4-én 19.00 órakor pedig ismét a Radnóti Színházban.
Fejléckép: Bódi Attila és Sebestyén Aba (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)