- Stravinsky operáját, a The Rake's Progress-t 1980-ban mutatták be az Erkel Színházban. A mű tulajdonképpen egy modern kori tékozló fiú történet. Mi teszi aktuálissá ma Tom Rakewell útját?
- Igazából ez egy örökérvényű történet. Arról szól, hogy hogyan küzdünk saját magunkkal, indulatainkkal, az erkölcsi és természeti törvényekkel, amelyek egyszerre hajtanak és fékeznek bennünket. Ez egy mindig aktuális tanmese, és ezt maga Stravinsky is többször hangsúlyozta.
- Hogyan jutott az Operaház vezetésének eszébe, hogy ennyi év után ismét műsorra tűzze idén a darabot?
- Az idei évad egyik fő témája a Faust-motívum, ennek keretében több olyan premierünk is van, ami ehhez kapcsolódik: a Bűvös vadász volt az első, a következő A kéjenc útja, majd pedig a májusi Faust-fesztiválon műsorra tűzzük Busoni Doktor Faustusát, illetve Gounod Faustját is. Az összes ördöggel kapcsolatos, repertoáron lévő darabunkat játszani fogjuk akkor, így a Kovalik Balázs által rendezett Mefistofele is ismét színpadra kerül, A kéjenc útjából lesz még két előadás a mostani januáriak után, de hasonló tematikájú koncertjeink is lesznek. Igyekszünk átfogó képet adni az egész témakörről.
- Már érdekes kérdés a címválasztás is: sokszor inkább meghagyják az eredeti angolt, Magyarországon viszont ismerjük A léhaság útja, Az aranyifjú útja és A kéjenc útja fordításokat is. Miért éppen az utóbbira esett a választás?
- 1980-ban A léhaság útja címmel mutatták be a darabot a Házban, előtte nem játszották, tehát a mostani lesz a második bemutató, és szinte mindenki a saját fordításával hivatkozik erre a darabra. Olyan címet akartunk találni, ami a mai kornak a legjobban megfelelhet, egy olyan, az angol eredetiben is meglévő árnyalatot, ami a leginkább figyelemfelkeltő, és egyben a legaktuálisabb, legmodernebb. Az aranyifjú egy kicsit archaizáló kifejezés, a léhaság is olyan szó, ami ma már nem olyan erős, ritkán használt, ezért végül a kéjenc mellett döntöttünk a már meglévő címváltozatok közül.
- Azt nyilatkozta, hogy „Tom utazása önmaga megismerése felé a világ nagy »katalógusain« keresztül történik". Ezeket a rendszereket fel is sorolja. Hogyan fog ez megnyilvánulni a rendezésben?
- Nagyon intenzíven támaszkodik a megvalósítás a vizualitásra. Elsősorban a díszletben találtuk meg azt a gesztust, ami tulajdonképpen ezt a katalógusokban, vagy még inkább rendszertanokban, struktúrákban való gondolkodást meg tudja jeleníteni. Ez egy nagy fiókrendszer, ahová minden és mindenki be van skatulyázva.
- Erik Nielsen karmesterrel és az Anne Trulove-ot alakító Eleanor Lyonsszal most dolgozik együtt először. Hogyan kerültek a produkcióba és milyen a közös munka?
- Erik Nielsen, az est karmestere természetesen a zenei vezetés meghívására érkezik, Eleanor Lyons pedig tavaly volt nálunk egy meghallgatáson, ami után mindenki egyhangúlag azt mondta a vezetőségből, hogy megtaláltuk az ideális Anne-t. Azonnal láttam rajta, hogy az a fajta személyiség és művész, aki ennek a szerepnek az ideális megtestesítője. A próbák fantasztikusan zajlanak. Igazából úgy szeretek dolgozni, ha nemcsak arról szól a próbaidőszak, hogy színpadra teszünk egy operát, hanem közben egymást is meg tudjuk ismerni, és ezáltal kialakulhat egy nagyon különleges társulat-hangulat. Többször találkoztam már az Operaházban ezzel az érzéssel, az Ariadne Naxosban rendezése közben is elkapott bennünket: intenzív és nagyon bensőséges műhelymunka jött létre, és ebben mind Nielsen és Lyons, de a többi énekes, zenész és egyéb közreműködő is maximálisan partner volt, tehát egy nagyon izgalmas próbaidőszaknak járunk a vége felé.
- 2013 elején Ókovács Szilveszter azt nyilatkozta, hogy nincs szükség művészeti vezetőre. Hogyan látja, mi változott meg a 2013-as év végére?
- Azért gondolhatta meg magát, mert olyan változások jöttek, olyan mértékű repertoár megújítás került előtérbe, aminek az operatív levezénylésében szüksége volt még egy emberre, aki a színházi részre tud koncentrálni. Apránként kikristályosodott, hogy olyasfajta lehetőségek, kapacitások vannak az épületben, amiket kár lenne nem kihasználni.
- A rendezések tekintetében úgy tűnik, továbbra is meg akarják tartani a Háznak azt a sokszínűségét, amit már Ókovács Szilveszter is hangsúlyozott.
- Ezzel én is mélységesen egyetértek: mindenféle stílusnak, rendezői iskolának képviseltetnie kell magát, a legkülönbözőbb ízléseket és korosztályokat kielégítő színskálának kell jelen lennie.
- Milyen koncepcióval indult neki a tavalyi évnek és hogyan értékelné azt, ami megvalósult?
- Nagyon elégedett és boldog vagyok művészként és igazgatóként is a 2014-es évvel, azt gondolom, hogy száz százalékosan megvalósult, amit szerettünk volna.
- Saját magára milyen bemutatókat bíz majd a közeljövőben? Továbbá számíthatunk hasonló sztárrendezőkre, mint tavaly Jiří Menzel volt?
- Egyelőre csak annyit mondhatok el, hogy hasonlóan széles skálát fog bejárni a jövő évad repertoárja, új bemutatóinak a sora, mint idén - akár a műveket, akár a rendezőket vagy a szereposztásokat nézzük. Azt hiszem, azzal viszont nem árulok el nagy titkot, hogy a 2016-os év Shakespeare-évforduló lesz, vagyis sok minden ennek jegyében fog történni.
- Hogyan ismerkedett meg az opera műfajával? Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy rendezőként ez a műfaj érdekli?
- Eredetileg énekesnek készültem, Szegeden végeztem a konzervatóriumot, majd magánúton is tanultam még hosszú ideig, illetve hét éven keresztül az Operaház kórusának a tagja voltam, szóval korábban is sokszor jártam már ebben az épületben. Maga az operarendezés derült égből villámcsapásként jött: utólag jöttem rá, hogy hosszú volt az előkészítő folyamat, mert míg azt gondoltam, hogy énekes akarok lenni, sohasem gondolkoztam kizárólag a saját szerepemen, nemcsak a nagy bariton repertoárt kutattam és tanultam, hanem már akkor is az egész darab érdekelt, a dramaturgiája, színrevitele, tágabb kontextusban tekintettem az operákra. Kikristályosodott bennem, hogy annál sokkal globálisabban érdekel ez a műfaj, minthogy - és ezzel nem akarom degradálni az éneklést - kimegyek a színpadra és eléneklem a szerepet. Másik oldalról kezdtek el érdekelni az operák, és rájöttem, hogy talán a rendezés felé is lehetne nyitni. Felvételiztem a Színművészetire, ahol éppen nem indult színházrendező szak, viszont színháztudományi igen: Osztovits Levente osztályába jártam, amit nem győzök hangsúlyozni, mivel óriási tanáregyéniség volt, és nagyon sokat tanultunk tőle. Az egyetem elvégzése után kerültem Velencébe, és a zenés rendezői szakmával ott foglalkoztam behatóbban.
- Érdekelné a prózai színház is?
- Még nem rendeztem prózai előadást, de nem zárkóznék el egy ilyenfajta próbálkozástól, mert a színművészetin is elsősorban prózai előadásokkal foglalkoztunk a szak sajátosságaiból adódóan.
- Egy helyen nyilatkozta, hogy az Opera elsősorban színház, és azért járnak oda az emberek. Ez mit jelent Ön szerint? Hogyan lehet, és hogyan nem lehet színrevinni egy operát?
- Mindent lehet, ez ízlés kérdése. Legalábbis én senkit nem ítélek el azért, mert mást szeret, mint amit én. Nem zárkózom el sem az újtól, sem a régitől. Azt gondolom, hogy az opera azért alakult át kizárólagosan zeneközpontú elit műfajjá, mert a színházi hozzávalója többször volt kifelejtve a receptből, mint más zenés színházi műfajoknál. Kevésbé gondolunk rá színházként általában, pedig elsősorban az lenne. A zene nem fontosabb, de nem is kevésbé fontos, mint a színpad, illetve a történet elmesélése. Lényeges a színházi élmény megszületése, amihez ugyanúgy hozzátartozik a koncepció, a színpadi megvalósítás, mint a zene.
- Következik-e a műfajból esetleg az, hogy bizonyos hagyományokat tisztelni kell? Megköti-e valami az ember kezét?
- Igazából én nem úgy fogom fel, hogy meg lennének kötve a kezeim. A korlátok adják meg azt a hihetetlen szabadságot, amivel a korlátokon belül lehet élni. A korláton belüli világ is végtelen. A zenét, a történetet, a játékidőt, a jeleneteket vagy a szereplőket lehetőségekként, valamint alapanyagként kell értelmezni, és onnantól kezdve, hogy megkapjuk a színrevitel lehetőségét, a végtelennel játszunk.
hírlevél
