Baráth Emőke épp Glyndebourne-ban lép fel, Cavalli Hipermestra című operájában énekli a címszerepet, William Christie vezényel. „Egyszerűen annyira súlyos figura, már a szó jó értelmében, akkora tudás van a fejében, hogy hihetetlen” – mondja Christie-ről az énekesnő, és olyan zenészekre terelődik a szó, akik hatással voltak rá. „Rengeteget tanultam Vashegyi Györgytől. Főleg a német zenében. Kiejtés, frazeálás... Ő is egy két lábon járó enciklopédia, mint a régizenei karmesterek általában.” Szóba kerül még Emmanuelle Haim és Jordi Savall.

Ő leginkább azzal hatott rám, hogy milyen alázattal és szeretettel fordul a zene és a zenészei felé

– mondja az utóbbiról Emőke. – Tényleg olyan, mint egy apa, mindenkit magához ölel, mindenkit szeret.”

Baráth Emőke (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia)

Baráth Emőke nem zenéscsaládból származik, de a nővére az Operaház zenekarának művésze. „Én meg folyamatosan majmoltam a tesómat, amikor zongorázott, akkor én is odamentem, aztán én is akartam hangszeren játszani.” Az iskolában népdalversenyre járt, pedig nem ismerték fel a tehetségét rögtön. „Addig mentem, amíg más útvonalat nem találtam, de nagyon kanyargós volt ez az út. Annyit tudtam, hogy a barokk zenét szeretem. Bach már kamaszkoromban olyan érzéseket váltott ki belőlem, amilyeneket nagyon kevés más szerző.”

Az énekesnő karrierje hamar nyugatra helyeződött, külföldön híresebb előadó, mint itthon. „Minden énekes, aki nemzetközi karriert csinál, azért teheti, mert valaki meglátja benne a lehetőséget, és segíti." Elindulását Alain Curtis csembalóművésznek köszönheti, aki két éve halt meg.

Alan Curtisnek megtetszett a hangom, belehallott valamit.

La Storia di Orfeo az új album címe, melyen duetteket és egy önálló áriát is énekel. „Ez egy Jaroussky-lemez, inkább róla szól.” Emőke szerint a lemez koncepcióját, ívét is Jaroussky álmodta meg.

Arról is szó esik, hogy a korhű előadásmód mit jelent olyasvalaki számára, akinek abszolút hallása van: „amikor át kell váltani 415-re (vagyis hogy a normál zenei A a ma megszokott 440 Hz helyett 415 Hz legyen), az nekem horror. Ami a legidegesítőbb, az a 430, a Mozart hangolás. Akkor állandóan azt érzem, hogy hamis vagyok, és az iszonyat. Folyton kérdezem a kollégákat, hogy nem hamis, mert végig úgy hallom, hogy alacsony vagyok. Aztán megszokja az ember.”

„Mi az, amit te átélsz, én pedig hallgatóként nem?” – kérdezi Fáy Miklós. „Én nem te vagyok, így nem tudhatom – feleli Baráth Emőke. – De nagyon érdekel, hogy amikor színpadon vagyok, és olyan nagyon beleélem magam a szerepbe, hogy teljesen elvisz az érzelem, az vajon tényleg átmegy-e. Elérkezik-e a közönséghez, ők is érzik-e, mi történik.

Mert ha a nézőtéren ülök, és valaki erősen közvetít felém egy érzelmet, az szinte megüt és én is átélem, amit ő.

Sokszor sírok előadáson, mert annyira magával visz vagy a zene, vagy az előadás, vagy a hangszín, a megformálás. Érdekelne, hogy vajon én is képes vagyok-e ilyen hatásra.”

A teljes beszélgetés Fáy Miklós blogján olvasható.