Antolovics Péter: „Ha igazán mélyre le tudok menni magamban, akkor kinyílik a világ”

Mennyire izgultál az első igazi nagyszínházi bemutatód előtt?

Volt bennem drukk, kár lenne tagadni, hiszen színművész hallgatóként ez az első igazi premierem, de azért nem izgultam túlságosan, mert a színházi környezet és a színpad nem idegen számomra. A Pécsi Művészeti Gimnáziumban végeztem, több éven át dolgoztam színházi táncosként. Inkább az a furcsa, és ezzel a helyzettel még barátkoznom kell, hogy már elöl állok, nem hátul, és hogy a példaképeim, mestereim mostantól a kollégáim. Annak idején Pécsett még a színészbüfébe se mehettünk be, most pedig együtt próbálok csodálatos művészekkel, közösen ötletelünk, az én gondolataim és véleményem is fontos, és gyakran el is fogadják. Ezt a helyzetet még tanulom.

Hogyan jutottál el idáig? Mikor tudatosult benned, hogy a színészet, azon belül pedig a zenés színház lehet az utad?

Huszonhét évesen kezdtem az egyetemet, ebből sejthető, hogy elég rögös volt az odáig vezető út. Egy amatőr egyesületben táncoltam még általános iskolásként, és bekerültem a zalaegerszegi színház Valahol Európában című előadásába, ahol Professzor szerepét alakíthattam. Ott „fertőzött meg” a színház. A suliban énekkaros voltam, sokszor kellett szólót énekeltem, ekkor már sejtettem, hogy talán jó hangom van. Mégis inkább a táncot választottam, és a pécsi művészeti gimnáziumba jelentkeztem, de közben ott kattogott a fejemben az éneklés is. A velünk párhuzamos drámatagozatos osztálynak volt ének képzése, megkértem az osztályfőnökömet, hogy én is járhassak ezekre, így én lettem az egyetlen táncos, akinek volt magánének órája. Kalandos és viszontagságos évek következtek, táncoltam egy budapesti együttesnél, Cipruson egy hotelben showműsorokban léptem fel, ahol táncolni és énekelni is kellett, majd miután hazajöttem, egy irodában kezdtem dolgozni, aztán amikor hívtak Zalaegerszegre a Ladányi Andrea által koreografált A dzsungel könyvébe, azonnal igent mondtam. Így kerültem vissza a színházi közegbe, azt éreztem, végre ismét a helyemen vagyok. Van az ottani társulatban egy nagyon kedves barátom, Bellus Attila, ő javasolta, hogy jelentkezzek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ha tényleg ezen a pályán akarok maradni. Háromszor felvételiztem, a mostani, utolsó alkalom volt az, amikor az első rostán továbbjutottam, és végül felvettek. Közben a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jártam, amit szerettem,

és mire elérkezett a színművészetis felvételi, teljesen megnyugodtam, mert azt éreztem, hogy valahogy úgyis oda fogok jutni, ahol lennem kell – így, ha játszanom kell, akkor úgyis játszani fogok. Biztos vagyok benne, hogy az ott eltöltött másfél évnek sok köze van ahhoz, hogy most itt lehetek.

Antolovics Péter a Hamupipőke című előadásban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Jó döntésnek bizonyult az egyetem?

Abszolút. Úgy gondolom, az eddig eltelt három évben elkezdtem ráérezni, honnan kell fogalmazni, hogyan érdemes játszani. Ezt az utat próbálom továbbvinni magamban, immáron a színpadon is. Huszonhét évesen beülni az iskolapadba, amikor már megtapasztaltál dolgokat a szakmával, valamint önmagaddal kapcsolatban, és van egy kialakult képed, nem egyszerű feladat emberileg sem. És lássuk be, a tanáraim részéről is komoly bátorság kellett, hogy bizalmat szavazzanak nekem ennyi idősen. Ha nem indít osztályt Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt, teljesen biztos, hogy nem lennék ma itt. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Tehát pontosan tudtam, hogy nekem sokszorosan kell bizonyítanom.

muszáj olyan helyzetekben megmutatnom magam, ami sérülékeny, ami nem esik jól, mert ha igazán mélyre le tudok menni magamban, és át tudok jutni ezeken a falakon, akkor kinyílik a világ. Zsolt és Atilla látták és értékelték ezt az erőfeszítést.

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy megkapod Kutykurutty szerepét a Hamupipőke ősbemutatójában?

Tekintve, hogy az általam ismert Hamupipőke-történetekben nem létezik ez a karakter, fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Az mindenesetre hatalmas öröm volt, hogy egy új bemutatóban kapok lehetőséget, és reméltem, hogy jó szerep lesz. Elképesztően jó érzés volt, hogy visszakerülök a színpadra, nagy kerülők és sok-sok lemondás után, amiről nyilván keveset beszél az ember. Különösen az tett boldoggá, hogy Bartus Berci a közvetlen partnerem, számomra ez abszolút biztonságot jelentett. Bercivel jó barátok vagyunk, sokat dolgoztunk együtt az egyetemen, jól ismerjük egymást. Ez sokat segített nekem a próbákon, felszabadultabban tudtam dolgozni. Van valaki, aki fogja a kezem, együtt vagyunk, ez jó.

Antolovics Péter és Bartus Berci a Hamupipőke című előadásban (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)

Most, hogy már tudod, ki ez a Kutykurutty, milyen a szerep?

Kutykurutty egy udvari manó, bár én inkább udvari bolondnak mondanám.

Mindenkivel a megfelelő álarcot veszi fel, tudja, kihez hogyan kell szólni, és ha valami nem vált be, máris ott pörög egy következő ötlet a fejében. Kicsit emlékeztet Goldoni Két úr szolgájának címszereplőjére. Mostanra már ráéreztem a humorára is. De mondjuk szemben a La Mancha lovagjával, – amiben Sanchót játszhatom október óta, – ahol egyetlen kérdésem sem volt a szereppel kapcsolatban, mert teljesen egyértelmű volt számomra, hogy mit érez, mit gondol, itt azért voltak kérdéseim, hiszen egy üres vászonként tárult elém a szerep megformálása, amit még nem játszott senki.

Azért teljesen más egy kész előadásba, kész struktúrába beállni, és abban megtalálni a helyed, mint végigcsinálni egy próbafolyamatot, és létrehozni egy olyan alkotást, amiben azok a dolgok fognak megvalósulni, amiket közösen találtatok ki. Mennyire adott ebben szabadságot nektek Bozsik Yvette?

Nyilván vannak kötelező dolgok, mint a színpadi mozgás, a koreográfia, a zene, de a színészi játékot illetően Yvette maximálisan ránk igyekezett formálni a karaktereket. Ha viszel neki egy ötletet, és az működik, akkor elfogadja. Persze az is egyértelmű, hogy mindhárman, akik Kutykuruttyot formáljuk meg – mellettem Németh Attila és Kiss Zoltán – nagyon különbözünk, tehát egyszerűen csak „leutánozni” a másikat teljesen lehetetlen és rossz irány lett volna. A Herceget alalakító Bartus Bercivel jó párost alkotunk, mondják is, hogy milyen jól működünk közösen, sokat segített, hogy együtt bátrabban és merészebben tudtunk dolgozni a próbákon, hiszen osztálytársakként közel állunk egymáshoz.

Antolovics Péter a La Mancha lovagja című előadásban (Fotó/Forrás: Veres Ildikó / Budapesti Operettszínház)

Kutykuruttynak van saját száma?

Van egy dal, amiről azt mondhatom, hogy az én dalom. Arról énekelek benne, hogy vajon kié lesz a cipő. Nagyon ritmusos, kicsit olyan, mint egy induló. Viszont a Bercivel közös duettünk sokkal inkább musicales. Pejtsik Péter remek zenét írt, elképesztően részletgazdag, csodásan szól nagyzenekarral, imádom.

Hogyan jellemeznéd az előadás színpadi világát? Jól érzed magad benne?

Nagyon-nagyon látványos lett, Bozsik Yvette minden apró részletre figyelt. Fantasztikus volt, ahogy már a próbák során egyben látta az egészet, a szövetét, hogyan épül majd egymásra minden kis mozzanat. Ügyelt arra, hogy a nagy képnek minden egyes részletében történjen valami, rengeteg rejtett dolgot helyezett el, miközben kitűnően irányítja a nézők figyelmét a fontos pontokra.

A táncos múltamból adódóan jól ismerem Bozsik Yvette munkásságát, értem a nyelvet, amit használ, tehát talán kicsit máshogy is olvasom őt.

Kiknek ajánlanád az előadást?

Ez egyáltalán nem a Walt Disney-féle Hamupipőke, egyrészt mert az előtörténetet is megmutatjuk, másrészt a musicales világ mellett erősen jelen van benne a népies, folklór vonal. Csodaszép például Hamupipőke Anyámnak bubája című dala. Ez a zenei sokféleség és a látványos színpadi világ lehetőséget ad arra, hogy sok mindenkit megfogjon. Ez egy igazi családi darab, ahol nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is jól szórakozhatnak, mindenki megtalálhatja benne a számára izgalmas képeket, gondolatokat.

Antolovics Péter és Nagy Lóránt a La Mancha lovagja című előadásban (Fotó/Forrás: Veres Ildikó / Budapesti Operettszínház)

Milyen típusú szerepekre vágysz még?

A természetes közegem a könnyűzene, ebből következik, hogy inkább a musical műfaj áll hozzám közelebb, de a visszajelzések alapján az operettben is jól tudok működni. Aminek igazán örülök, mert nem is szeretnék választani.

Nyilván vannak ambícióim, de közben tudom, hogy az alkatom nem arra predesztinál, hogy én játsszam a főhősöket. Ugyanakkor az idei évadban öt szerepben is bemutatkozhatok az Operettszínházban, amelyek mind-mind nagyon különböznek egymástól karakterben, stílusban és a szerep nagyságában is. Van köztük operett, klezmer, musical, kisebb, nagyobb, sőt főszerep is. Komoly lehetőség és nagy feladat, hogyan lehet kis szerepben is kitűnni, illetve végigvinni egy nagy szerepet egy egész előadás alatt. Elképesztően boldog és hálás vagyok ezért. Már említettem, hogy októberben álltam be a La Mancha lovagjába Sanchóként, ami sok évnyi kihagyás után nagyon erős pillanat volt. Hihetetlen, felemelő érzés, örökké hálás leszek érte, annak pedig külön örülök, hogy mindezt a szeretteimmel és a barátaimmal is meg tudtam osztani, akik ott ültek a nézőtéren. A Hamupipőkében Kutykuruttyként a humoros oldalamat mutathatom meg, ami azért érdekes kihívás, mert bár a hétköznapokban vicces vagyok, a színpadon egyáltalán nem tartom magam annak – de szerencsére a nézők igen. Nemrég csatlakoztam a Marica grófnő csapatához, Berkóként álltam színpadra, aztán ezt követi majd A Szépség és a Szörnyeteg, amiben LeFou-t alakítom, és végül a Hegedűs a háztetőn, ahol Fegykaként mutatkozhatom be.

Mozgalmas időszak – hogy látod magad öt év múlva? Mit szeretnél addigra elérni?

Szeretném sokféle műfajban kipróbálni magam és jókat játszani. Nagy örömmel forgatnék is, kedvelem a kamera intimitását. Akkor lennék boldog, ha lenne egy hely, ahova tartozhatnék. Vidéki tánckarosként soha nem voltam társulati tag, és noha csodálatos a szabadúszás, mert bárhova mehetsz, bármit kipróbálhatsz, sok és sokféle emberrel találkozhatsz, mégis azt érzem, hogy harmincévesen már inkább nyugalmat és biztonságot szeretnék. A legcsodálatosabb persze az lenne, ha a Budapesti Operettszínház csapatához tartozhatnék, de szeretem a vidéki színházi létezést is, ebben szocializálódtam, szívesen mennék egy-egy felkérés erejéig ismét vidékre, azt viszont nem tudom elképzelni, hogy újra ott éljek. A legfontosabb, hogy egészség és boldogság legyen. Hálásnak kell lenni mindenért, amit az ember kap, és én az vagyok.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Antolovics Péter (fotó/forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)