Hogy érzed, mekkorát léptél előre a toronyőr megformálásával?

Óriási dolog ez számomra. Másfél-két éve kezdtem el a Budapesti Operettszínházban játszani, és ez idő alatt sokfajta karaktert alakíthattam: Kiss-B. Atilla főigazgató úr és Homonnay Zsolt művészeti vezető úr nagyon széles skálán terítették elém a lehetőségeket, amiért nem lehetek elég hálás. A Hamupipőke az első bemutatóm volt, ez pedig az első olyan premierem, amiben fő- és címszereplő is lehettem, és a teljes próbafolyamatot végigvihettem.

Nagy sikert arattak az előadások, mindhárom szereposztásban. Mindent meg tudtál valósítani, amit elterveztél?

Belülről másképp látjuk a teljesítményünket, nüanszokról beszélek, amiket valószínűleg csak mi érzékelünk. Ha este úgy fekszem le, hogy mindent odaadtam a nézőknek; ha el tudtam mondani, amit közölni akartam; ha úgy érzem, hogy ami a színpadon megtörténik bennem, az a közönséghez is eljut, sőt valamit elindít vagy épp megold bennük, az nagyon jó érzéssel tölt el. Én ezért csinálom.

Quasimodo kapcsán mi volt a fő üzeneted?

Mindenkiben megvan az a szinte gyermeki vágy, hogy tartozzon valahová, hogy elfogadják, szeressék, megértsék. Ám sokszor érezzük úgy, hogy ez nem teljesül, és kitaszítottá, kívülállóvá válunk. Ezeket a témákat járja körül a darab, és ebben a kérdéskörben mozog a toronyőr is. Számomra izgalmas, ugyanakkor nagy magasságokat és mélységeket bejáró belső utazás volt felépíteni ezt a karaktert.

Hihetetlenül nehéz fizikailag a púp és a harangtoronyban való föl-le mozgás miatt. Hangi szempontból egy kifejezetten magas lágéban mozgó, tenor szólam, színészileg pedig el kell jutni a gyermeki ártatlanságtól a legnagyobb drámáig. Ebben a szerepben mindent el lehet játszani: az emberek gonoszságát nem értő, tiszta lényt, aki rátalál egy impulzusra, miszerint őt is szeretheti valaki, majd e finom és tiszta érzések összeomlanak, sőt a számára legfontosabb személy a karjaiban hal meg – mindez egyszerre gyönyörű és végtelenül szívbe markoló.

Antolovics Péter A Notre Dame-i toronyőr című előadásban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Ahogy említetted, a harangozó torz, púpos alakját egy furcsa hátizsákszerűség jelenítette meg a tarkódon, és a harangtorony sem tériszonyosoknak való. Hogyan viszonyulsz a színpad extrém tényezőihez?

Magam is tériszonyos vagyok, de színpadi helyzetekben már megtanultam kezelni. Nagyon tudatosnak kell lenni, amikor fent állsz a magasban, és a lábad alatt elindul a díszletelem, esetleg egy reflektor is rád szegeződik, mert most fogod elénekelni a darab egyik legszebb dalát. El kell jutni odáig, hogy miközben éled a szerepet, egyfajta felső, külső figyelemmel is érzékeled a környezeted, adott esetben a díszlet határait.

Mik voltak az előképeid?

Háy János A Gézagyerek című előadásában egy sokszor hadarva beszélő autistát játszottam, Quasimodo pedig szintén nehezen kommunikál, ő alig-alig találja a szavakat. Ezek a furcsa, elmosódott, de összetett és mély, belső működtetést igénylő karakterek találnak meg, amik jó irányt jelentenek számomra.

A musical dalait Homonnay Zsolt, a produkció rendezője újrafordította. Hogyan működtek az új szövegek?

Könnyen lehetett velük dolgozni, mert Zsolt minden szóba beletette saját énekes-színészi tapasztalatát. Még arra is figyelt, melyek az énekelhető hangzók, hogy lehet a nehéz állásokat jobban megoldani. Számos kifejező prózai sor is született, az egyik ez: „Itt fekszik mind, akit valaha szerettem.”

Antolovics Péter A Notre Dame-i toronyőr című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Beszélgettem a Budapesti Operettszínházban régebb óta dolgozó művészekkel, akik azt mondták, az egyetemi hallgatók új energiákat hoznak a próbafolyamatba, alázatosak és szeretettel fogadják a kritikát. Te hogyan látod ezt?

Egyetemi és Operettszínházas éveim előtt volt lehetőségem megismerkedni különböző társulatokkal, főleg vidéken. Már pályakezdő táncosként megtanultam, hogyan illik egy közösségbe új emberként belépni. Megvannak ugyanis az íratlan szabályok, amiket fontos betartani.

lényeges a jó kollegiális viszony és a tisztességes munka. Ezek az energiák aztán visszatérnek: nagyon sok támogatást és szeretetet kaptam a Budapesti Operettszínház művészeitől, emberi és szakmai szempontból is.

A tudást is igyekeznek átadni?

Abszolúte! Egy-egy félmondat a takarásban, egy-egy pozitívan megerősítő vagy épp a hibákra rávilágító észrevétel rengeteget számít. És ebből nagyon sok van! Számtalan kapaszkodót lehet találni, főleg ha nyitottak vagyunk rá. Számomra ráadásul egyfajta ív is teljessé vált ezzel a produkcióval: 2024. október 12-én léptem először a Budapesti Operettszínház színpadára a La Mancha lovagja Sanchójaként. A nézőtéren ott ültek a tanáraim, a barátaim, a családom, és most, napra pontosan egy évvel később főszerepben állhattam ugyanott.

A Rozsda Lovag és Fránya Frida című darab kapcsán az ifjúsági előadások világába is belekóstoltál. Pacapocok, az udvari írnokként hogyan hoztad közel a kicsikhez a zenés színház varázsát?

Nem szabad másképp játszani gyerekeknek, mint felnőtteknek. Természetesen más egy gyerekelőadás struktúrája, látványvilága, de ugyanolyan komolyan kell venni a gyerekközönséget és a fiataloknak szóló műveket, mint a felnőtt nézőket és a nekik írt, olykor drámaibb darabokat.

Antolovics Péter a La Mancha lovagja című előadásban (Fotó/Forrás: Veres Ildikó / Budapesti Operettszínház)

Hogy állsz a tanulmányaiddal?

Végzős vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és ha minden jól alakul, 2026 tavaszán diplomás színművész leszek. Táncosként kezdtem, később kanyarodtam a színészi pálya felé, ezért a diplomamunkámban e két szakmát fogom összevetni: hasonlóságokat, különbségeket keresek, megfogalmazom, miért és miben más a színpadon táncosként vagy színészként létezni. Mindezt a saját tapasztalataimmal fűszerezem.

A táncművészi kezdetek után irodai munkát is vállaltál, majd háromszor felvételiztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemre: oly sok kanyar után sokadszorra is a színpadot és azon belül is a zenés színházat választottad. Miért?

Szerencsés vagyok, mert viszonylag korán megtaláltam a hivatásomat. Lehet, hogy nem táncos lettem, hanem színész, de már gyerekként ráfordultam az előadó-művészeti irányra, majd tizennégy évesen a Pécsi Művészeti Gimnáziumba jelentkeztem. Azt érzem, hogy nekem az a feladatom, azért vagyok a világon, hogy a színpadon keresztül átadjak érzéseket, elmondjak fontos dolgokat. Jó tisztázni a motivációkat: a siker, az elismertség sem elhanyagolható, de ez csak eszköz egy szélesebb spektrum elérése felé. Arra törekszem, hogy megőrizzem a sokszínűségemet, hogy sokféleképpen csiszoljam és kamatoztassam a képességeimet, mert úgy szeretném átadni a mondanivalómat, ahogy azt igazán érdemes.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Antolovics Péter (fotó/forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)