Don Pasqualét énekli idén Salzburgban, a Pünkösdi Játékokon. Idén lesz ötven, ez a figura viszont egy öregember!
Nem először éneklem a szerepet, a pesti Operában már volt hozzá szerencsém. Egy ideje már apukák, vicces vagy gonosz öregemberek vannak a repertoáromon, és én élvezem mindet. Éneklek buffo szerepeket és Wagnert is, pedig sokan úgy vélik ez a kettő nem fér meg egymást mellett. Hát nálam igen.
A buffo szerepkört gyakran akkor veszik fel az énekesek, ha már lefelé száll a karrierjük, én viszont jó tíz éve benne vagyok, és pont az ellenkezőjét csinálom.
És ha egy buffónak igazán van hangja, meglepődik a közönség?
Nem erről van szó. Számomra fontos a színészi játék, ami ha ügyesen egybeolvad a hanggal, akkor nem is tesz köztük különbséget a néző. Csak azt érzi, hogy valami jó történt a színpadon.
A Don Pasqualéban Norinaként Cecilia Bartoli lesz partnere, akihez régi ismertség fűzi. Ő a fesztivál művészeti vezetője is, de vajon főnök-e a színpadon is?
Nem, ő csak egyenrangú partnerekkel tud dolgozni a színpadon. Nagyon sokat énekeltem már vele, és mindig öröm. Nem azért, mert ő a Cecilia Bartoli, hanem mert kollégaként és barátként is fantasztikus ember. Mindig reagál arra, ami történik, figyel a többiekre, csoda vele játszani. A produkció két rendezője Moshe Leiser és Patrice Caurier, velük már többször dolgoztam. Szeretem, ha egy rendező határozottan instruál, mert ha ez nincs, akkor lehet, hogy ripacskodni fog az ember.
Kálmán Péter A Rajna kincsében a Wagner-napokon (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Tenorként könnyebb ismertséget szerezni, de mi a helyzet a baritonokkal és a basszusokkal?
Igazából én nem is vagyok basszus, baritonként kezdtem, aztán a korom előrehaladtával mélyült a hangom.
Igaz, sok basszusszerepet énekeltem, Senecát is, ami igazán mély. Valóban nehezebb ebben a hangfajban érvényesülni, de nem is versengünk annyian.
A legutóbbi Budapesti Wagner-napokon nagy sikert aratott mint Alberich. Úgy tűnik, szereti ezeket az ördögi vagy gonosz szerepeket.
Nem is tudom, mit kezdenék egy hősszerelmes szerepében. Kellenek nekem ez a szélsőségek, legyen a figura nagyon humoros vagy nagyon gonosz.
A múlt év végén Seattle-ben Don Magnificót énekeltem a Hamupipőkében. Gonosz, részeges papát, egy igazi borvirágot pasit. Mindig megpróbálom a lovak közé dobni a gyeplőt. Azzal tudok kicsivel többet adni, ha mind a karakterformálás és az éneklés kevésbé kontrollált. Az éneklés is, mert a furcsa hanghatások, hörgések belülről jönnek, mégsem megszokottak az operában.
Jonathan Michie és Kálmán Péter a Seattle-i Opera Hamupipőke-produkciójában (Fotó/Forrás: Sunny Martini)
És a közönség is szereti.
A közönség szereti a szélsőségeket. A mai operaéneklés túl szabványos lett, az énekhangok és a figurák is nagyon hasonlítanak egymásra. Vannak ezek a jóvágású szép legények meg a vékonylábú lányok, részint a rendezői színház miatt is ki kell nézni jól. De beszűkülhetnek a hangok és a karakterek. A közönség éhes arra, hogy lásson valamit, ami nem passzol. Az ügynökök és a színházak viszont nehezebben tudnak kezdeni azzal, hogy valami nem illik bele a skatulyába. Nehezen tudják elképzelni, hogy valaki lehet jól Alberich és jó Magnifico egyszerre, de amikor látnak a színpadon, akkor már lehet tetszeni nekik is.
Elég korán nyakába vette a világot. Ennyire szeret utazni?
New Yorkban jártam zeneakadémiára ’89-ben, rögtön a gimnázum után. Aztán el is jöttem, nem voltam elégedett. Az utazó életmód viszont nem könnyű. Hotelből be, ki, bőröndből ki, be. Kevés szó esik arról, milyen a szállodai szobában üldögélni egyedül, de hát előtte ott volt a tizenöt másodperces taps, és valahol ezért élünk, azt hiszem.
A Mester és Margaritát februárban, az Eiffel Csarnokban mutatja be az Operaház. Woland szerepét énekli, egy újabb ördögi figurát.
Ilyet még nem énekeltem, de nagyon tetszik a darab. Woland karaktere kicsit hasonlít Nick Shadow-ra, akit A kéjenc útjában (Sztravinszkij) énekeltem. Megpróbálok nem kifejezetten operai hangot elővenni. Mondjuk van egy rockos ordítás benne, amire sajnálom a torkom, ott majd kitalálok valamit.
Kálmán Péter a Seattle-i Operaház Hamupipőke-produkciójában (Fotó/Forrás: Sunny Martini)
Ez egy műfaji öszvér, musical-opera, tehát hangosítás is lesz. Akkor a hangmérnökökkel kell jóban lenni?
Nekem nagyobb probléma a mikroport rögzítése. Sokat izzadok, a mikrofon öt perc alatt leolvad rólam.
Ugyanaz az izgalom az Eiffel Műhelyházban és a salzburgi fesztiválon?
Nem arra figyelek, hogy milyen ázsiója van a helynek, ahol éneklek, a produkciónak kell jónak lennie. Ha az ember csak erre figyel, akkor összejön. Mondjuk az Olasz nőt énekelni Cecilia Bartolival stresszes lehetett volna, de ott is csak az opera számított.
Egy szerepet nem találok egyelőre a repertoárján, de úgy sejtem, talán majd összejön. Ez a Falstaff.
Tanulom most is, mindig bennem van, hogy ez majd sorra kerül. Érdekes volt, mert Seattle-ben, a Hamupipőkében volt olyan pocakom és olyan parókám, mint ennek a Verdi-hősnek. Idén ötven éves leszek, biztos hamarosan összejön a Falstaff is.
A Mester és Margaritát március 17-én mutatják be az Operaház Eiffel Műhelyházában. Bővebben az Opera honlapján tájékozódhat.
hírlevél
