"A történet miatti bizonyos nehézségekre, a buta kísérletekre, ezek értelmezésére és a rejtvények megfejtésére, minderre fel vagyok készülve. Mindeközben itt minden csak mese és kép." (Hofmannsthal levele Straussnak 1919. szeptember 18.) Strauss és Hofmannsthal negyedik közös munkája az Árnyéknélküli asszony. Ellentétben az előző három opera konkrét cselekményével, ez esetben egy mesevilágot álmodtak meg a szerzők. A párhuzam Mozart Varázsfuvolájával teljesen tudatos, és leginkább a művek szellemiségét hatja át. A darab legfontosabb mondanivalója is mélyen humanista gondolat: mitől válunk emberré. A szerzők egy csodálatos operát írtak arról, mit jelent együttérezni embertársainkkal, felelősséget vállalni akár szerelmünk, akár gyermekeink iránt. És arról, hogy lehetünk-e mások boldogtalansága árán boldogok. Az opera cselekménye tele van ősi szimbólumokkal, amelyek az emberi kultúrában mélyen gyökereznek. Strauss zseniálisan fordítja le ezeket zenére, motívumrendszere nagyon átgondolt és következetes: Az árnyékot, amely ebben az operában nem más, mint az anyaság, az emberré válás szimbóluma egy rendkívül egyszerű, kvartból és kvintből álló motívum szimbolizálja. Szinte az összes egyéb zenei gondolat kapcsolatba hozható ezzel a motívummal.

Keikobad, a szellemek ura és a császárné apja, nem jelenik meg soha a színpadon. Motívuma mégis markánsan jelen van az egész műben, nemcsak amikor az ő neve szóba kerül, hanem mindig, amikor a földöntúli világ megjelenik a történetben. Az opera első három üteme az ő nevének szótagjait ismétli. (Egy közvetlen párhuzam A varázsfuvola három nyitóakkordjával)

Jellegzetes a hangszerelés: a wagnertubák, a harsonák, a tuba valamint az üstdob hangján szólal meg először a szigorú motívum. Három ütem, három hang: a hármas szám a számszimbolikában a teljességet, az istenit jelképezi. Keikobad motívumát ha megfordítjuk, akkor az nagyon hasonlít az árnyékmotívumra: halljuk, hogy a szellemvilág az emberi világ ellentéte. A császár szerető és vadász egyben, aki később boldogtalanságában megkövül (amely szintén egy antik szimbóluma az elmagányosodásnak). A megkövülés motívuma, amelyet legtöbbször a rézfúvósok játszanak, állandóan visszatér a darab folyamán. A négy hang a négy német nyelvű szótagból ("Er wird zu Stein"- kövé fog válni) származtatható.

A győzelmi témát, amely első alkalommal mint egy vadász-téma jelenik meg a darabban, a kürtök játszák. Ez így van a barokk zene óta egészen praktikus okokból kifolyólag, hiszen a vadászathoz kürtszignálokat használtak, ez a hangszer ennek a tevékenységnek a szimbóluma.

Az, hogy milyen vadász és milyen szerető  a császár, valójában szintén halljuk a zenében. Két konkrét motívum a "győzelmi motívum" és az "eros-motívum" segít ebben.

Mindennek ellenére a császárnak, ellentétben a többi főszereplővel, nincsen önálló motívuma. Szerepét három jól elkülöníthető blokkra oszthatjuk. Az első két jelenet két nagyon szép, hosszabb ária (a második megkapó csellószólóval), a harmadik pedig egy kisebb ária és a finálé együttesei. Az első ária elején megjelenő motívumról még azt hihetnénk, hogy neki tulajdoníthatjuk, de később kiderül, hogy ez a gondolat a császárné motívumából származik.

Ez is mutatja, hogy a két szereplő mennyire összetartozik. Társát, a sólyommadarat, aki az egyiptomi mitológiában a Nap (Horus isten) és a férfi erő szimbóluma, ő maga sebzi meg. A sólyommadár rikácsolása a magas fafúvokon (piccolo és es-klarinét) igazi hangfestő motívum, a darab egyik legjellegzetesebb zenei gondolata.

A császárné, Keikobad lánya - akit gazella képében lát meg a császár, de gyakran madárrá is átváltozik, ameddig el nem veszti  ezt a képességét a császár mellett - légies jelenség, a fény áthatol rajta, nem vet árnyékot, nem lehet gyermeke. Színre lépését a cseleszta, a magas fekvésű osztott hegedűk és a hárfa- csupa finom, könnyed hangzás kíséri. Ha szülhet, emberré válik, egy egocentrikus lényből felelősségteljes anya lesz. Zenéje a legmelodikusabb a szereplők közül, hosszú dallamvonalak jellemzik. A darab egyik leggyakrabban felhangzó motívuma is hozzá társítható.

Ez a motívum pedig nem más, mint az árnyékmotívum továbbszövése. A császárné emberré szeretne válni, hogy anya lehessen. Az apját jelképező motívumot meg kell fordítanunk az árnyékmotívumhoz. Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy megkapjuk a császárné motívumát: ahogy neki személy szerint fejlődnie kell, hogy anyává váljon, úgy az árnyékmotívumot is tovább szövi Strauss, hogy ez a motívum megszülethessen. Az opera egyik legmegkapóbb zenéje, a harmadik felvonás hegedűszólója és a császárné monológja apjához is erre a zenei gondolatra épül. A kelmefestőné motívuma rövid és rapszodikus.

Ő egy fiatal, szíve mélyén nagyon jó asszony, aki boldogtalanul él a férje házában, annak primitív és hátrányos helyzetű testvéreivel egy fedél alatt. Nemcsak maguk a testvérek egyszerűek, hanem a motívumuk is, amivel Strauss jellemzi őket.

A kelmefestőné nyughatatlan természetét legtöbbször izgatott zene festi le. Sokkal több szövege van, mint a császárnénak, a zenéje is gyorsabb tempójú, kisebb egységekre tagolt. Gyakran ironizál, ilyenkor az alábbi motívumot halljuk:

A halak, amelyeket az első felvonás végén férjének készül vacsorára főzni és "borzalmas vinnyogásukban" a meg nem született gyermekei hangját hallja, az antik kultúrában az életet és a születést szimbolizálják. Zenéjük is egy barokk óta használatos sóhajmotívumra épül:

Barakné gyakran álomvilágba menekül a realitás elől. Ebben segítségére lesznek a császárné és a dajka ígéretei. A zeneszerző pedig Debussy világát idéző hangfestéssel tárja elénk ezt az álomvilágot az első felvonásban.

A második felvonásban találjuk a régi görög dráma szabályai szerint a csúcspontot: a kelmefestőné bevallja, hogy lemondott árnyékáról, eladta meg nem született gyermekeit, a kelmefestő pedig dühében az asszony életére tör, és a föld megnyílik alattuk. A harmadik felvonás elején a kelmefestőné monológja egy igazi későromantikus, érzelmektől áradó ária, amely gyakran Mahler és Schönberg világát idézi. Barak, a derék kelmefestő az egyetlen a színpadon megjelenő szereplők közül, akinek konkrét neve van. A berber törzseknél a "Baraka" szó szentséget jelent. Ezzel a tiszta, egyszerű emberrel való kapcsolatában fedezi fel a császárné azt, hogy mit is jelent valójában embernek lenni. A kelmefestőnő egy szamárhoz hasonlítja őt, aki ész nélkül dolgozik és csak abban a pillanatban, amikor Barak ölni is képes lenne csalódottságában, fedezi fel a felesége, hogy a férje mennyire szereti őt. Barak motívuma is egy egyszerű, dolgos embert portréját festi le.

Barak munka-dala olyan népdalszerű dalocska, hogy akár Papageno is énekelhetné azt:

Igazán akkor zárjuk szívünkbe Barakot, amikor feleségét kérleli az első felvonásban, hogy szüljön neki gyermekeket. Ez a téma egy dúrakkord felbontására épülő csodálatos zene, amely végigvonul a darabon és a harmadik felvonás fináléjának, a darab legboldogabb pillanatának a fő motívuma, amikor a két pár egymásé lesz.

A dajka figurája a darab legösszetettebb, szinte mefisztói karaktere. Zenéje is rendkívül sokszínű. Témáját hallva szinte látjuk is, ahogy a dajka szeme sarkából ravaszul kémleli a világot:

Gyakran hasonlítja a többi szereplő őt egy szukához, vagy egy kígyóhoz. Karaktere azonban nem csak gonosz, a császárné iránti odaadása is fontos része annak. Cinikus humora pedig gyakran a zenében is hallatszik. Richard Strauss műve, kihívás minden szereplő és minden zenész számára. Egy mű, amelynek összetettségében mindig felfedezhetünk újabb és újabb rétegeket. Remélem, ezt nemcsak mi, zenészek érezzük így, hanem a nézők is bűvöletébe kerülnek ennek a csodálatos világnak és kedvet kapnak hozzá, hogy minél mélyebbre ássanak benne.