- Az 1990-es filmet Patrick Swayze-vel és Demi Moore-ral számtalanszor adta a televízió, sokaknak bizonyára meghatározó filmélmény volt. Többször láttad te is, vagy újra kellett nézned?
- Nagyon régen láttam, de Szabó Dávid kollégámtól és barátomtól most kölcsönkaptam a filmet. Most azt gondolom, a bemutatóig biztosan nem nem nézem újra. Már kezd alakulni a fejemben és színpadon is az én Mollym, és lehet, hogy befolyásolna.
- 2011-ben mutatták be a musicalt, tehát viszonylag újnak számít. Lehet érezni, hogy próbál megfelelni a modern kor kihívásainak?
- Az általam közelről ismert musicalekhez képest sokkal modernebb, popzenésebb a muzsikája. Ebben biztosan más, és mainak mondható.
- Lesz-e olyan momentuma az előadásnak, amin meg fognak lepődni a film rajongói?
- Egyelőre technikai momentumokat tudok említeni, nagyon sok olyan dolgot kell megoldanunk, ami közel jár a bűvészethez és az illuzionizmushoz, hiszen Sam szellemként jár-kel a világban, és a közös lakásunkban is. Izgalmas előadás lesz, az biztos.
- A darab ezek szerint nem szűkölködik majd technikai bravúrokban és trükkökben.
- Nagyon sok trükkre lesz szükség, hiszen csak így lehet megmutatni, hogy valakit lelőnek, elterül a földön, majd „kiugrik" saját magából, és a gyilkos után fut. Már az olvasópróba is nagyon felvillanyozott, kiváló lett a szöveg, és - bízva az igazgató úrban - úgy gondolom, zseniális darab lesz. Hálás vagyok, hogy megkaptam Molly szerepét.
- Molly személyén keresztül hangsúlyosan jelenik meg a gyász. Miből merítettél a szerep megformálásához?
- Egy szerelem elvesztése majdhogynem mindegy, milyen formában történik. Ha szakítással végződik egy kapcsolat, és a másik tényleg fontos volt, akkor az egy picit olyan, mintha kitépnének egy darabot a szívünkből, és az a valaki meghalna. Így is, úgy is gyászolunk, szóval nyilván én is voltam már ilyen szituációban, így van honnan merítenem. Színészszakmailag egyébként főleg a kommunikáció miatt lesz nehéz a szerep. A színpadon mi általában egymásból építkezünk, reagálunk egymásra, egymás szemébe nézünk. Nagyon nehéz lesz, hogy ott áll majd mellettem vagy velem szemben Dolhai Attila, aki Samet játssza, és nem vehetem észre. Le kell küzdeni és semmibe venni a sokéves múltat, nehogy lereagáljam valamennyire a néző előtt egy-egy jól ismert gesztusát. Természetesen Attilának is nehéz lesz, mert magára marad. Hárman állunk a színpadon, a jósnő, Sam és Molly: én a jósnőt láthatom-hallhatom, de Samet nem - őt csak a jósnő hallhatja, viszont egyikünk se látja, és nem nézhet rá. Attila lesz az, aki mindkettőnkkel próbál majd kapcsolatot teremteni. Még sosem volt ilyen élményem, elég különleges dolog: át kell nézned a másikon, mint az üvegen. Sokat nevettünk is, hogy úgy lenne a legegyszerűbb, ha nem járna be a próbákra, csak a főpróbahétre.
- A történet hatására elgondolkodtál a túlvilággal kapcsolatos kérdéseken?
- Azt gondolom, hogy nekünk, embereknek vannak őrangyalaink, és az valami ilyesmi lehet, mint a Ghostban. A túlvilági energiákban, lelkekben hiszek, ahogy abban is, hogy a szeretteink segítenek föntről. Elég érzékeny vagyok ebből a szempontból, de mi, színészek szerintem mind ilyenek vagyunk: előadásról előadásra kiterítjük a lelkünket, sebezhetőbbek vagyunk.
- Megfordult-e a fejedben, hogy a színházi munka mellett a filmezésben is kipróbáld magad?
- Nagyon bízom benne, hogy egyszer majd megtalál egy filmszerep. Már csak azért is szeretném kipróbálni magam kamera előtt, mert a filmszínészi játék során természetes, letisztult gesztusokra van szükség. Mikor a Veled, uram!-ban meghal Imre herceg, és én erre a menyasszonyaként reagálok, akkor a nézőtér 10. sorába is el kell jutnia az érzésnek. Ezért is érdekelne nagyon, hogy ezzel a másfajta technikával meg tudnék-e birkózni.
- Szinkronszínészként is dolgozol, a mesefilmek egyik kedvelt hangja vagy. A szinkronszínészi munka felfogható közeledésként a film világához?
- Nem feltétlenül következik az egyik a másikból: aki a hangját kölcsönzi, nem törvényszerű, hogy filmekben is játsszon. A szinkronozás ugyanakkor különleges dolog, amit nagyon élvezek. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy a Disney 2007-es filmjét, a Bűbájt én szinkronizálhattam. Elég erős casting előzte meg a szerepet, énekelni és prózát mondani is kellett. Az éneklésnek és a hangomnak köszönhetem, hogy belekeveredtem a szinkronszínészetbe. Azt szeretem benne, hogy sok karaktert meg tudok jeleníteni, akár gonoszokat is. Egy szót, egy mondatot, mondjuk azt, hogy „igen", vagy „nem tudom", rengetegféleképpen el lehet mondani, és amikor még csak a papíron olvasod, nem tudhatod, hogy éppen melyikre lesz szükség, annyiféle hangszínt használhatsz. Gyorsan kell kapcsolni, ez egy nagy koncentrációt igénylő szakma. Nagyon sokat tanultam, és fejlődtem általa, hálás vagyok a sorsnak.
- Az Elisabeth főszerepéért megkaptad a Színész I. képesítést. Ez mennyiben változtatta meg az életedet?
- Mivel előtte is kaptam szép feladatokat a színháztól, megbecsülésben nem hozott változást. De a lelkem nyugodtabb, hogy van keresnivalóm a pályán.
- Az elmúlt nyolc-kilenc évben számtalan női főszerepben voltál látható. Maradt még szerepálmod?
- Furcsán hangzana, ha ilyen szerepek után bármilyen hiányérzetem lenne. Egy Elisabeth után? Egy Rebecca, egy Szépség és a Szörnyeteg, egy Rómeó és Júlia után? Remélem, hogy hoz még elém szép szerepeket az élet, de sosem álmodoztam, mert nem szeretek csalódni. Ember tervez, Isten végez.
hírlevél
