Zenés színház

Az ábrázolás igénye

2013.06.30. 14:23
Ajánlom
A Magyar Állami Operaház idei utolsó premierjére június 26-án került sor. Jean-Philippe Rameau első, a maga idejében szenvedélyes viták középpontjában álló operáját, az Hippolyte et Aricie-t játszották Káel Csaba rendezésében - voltaképpen évadon kívül, mivel a darabot mindössze három előadásra tervezték, a következő szezon műsorának nem lesz része. KRITIKA

A döntés indoklása szerint azért, mert a barokk opera a magyar közönség számára idegen jelenség, ezért fokozatosan, körültekintően, ugyanakkor kitartóan szükséges adagolni. Ami azt illeti, ebben a megközelítésben lehet valami: mint kiderült, az Operába csakugyan nagyon sokféle ember jár, olyanok is, akik a szünetről húsz perc késéssel visszaérkezve állítják fel az embert a helyéről, majd fennhangon végigbeszélgetik az előadás hátralévő részét. Mindazonáltal a nézőtér lényegében teljesen megtelt szerdán este, ami legalábbis reményre adhat okot a műfaj történetének oly dicsőséges évszázadaiban keletkezett alkotások iránti érdeklődésre vonatkozóan. A jelenlévők nagy számát bizonyos fokig, persze, kétségkívül Vashegyi György, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus fellépése vonzotta az Andrássy útra. Az elmúlt években nem egy, zeneileg alaposan kidolgozott barokk operaprodukció koncertszerű előadását köszönhették nekik az érdeklődők, a június 26-i este pedig ráadásképp azzal is kecsegtetett, hogy - a Müpában megszokott Vashegyi-előadásokhoz képest újdonságként - színpadi látvány és mozgás varázsolja még összetettebbé az élményt.

A zenei, táncos és látványelemeket sokrétű, koncentrált interpretáció segítségével egymásra vonatkoztató produkció azonban nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. A 17-18. századi zenés színpadi művek értelmezési lehetőségei és buktatói ugyanis alapjában véve nem a dallam- és harmóniavilágban rejlenek a mai befogadó számára, hanem a struktúra idegenségében. A barokk opera ahelyett, hogy az érzelmi reakciók ellenállhatatlan sodrását követve bontaná ki a cselekményt, retorikai alakzatok segítségével mutat rá bizonyos fogalmakra, jelenségekre. Ezekben a kompozíciókban nem az esemény fontos, hanem az arra érkező válaszreakció, amely azonban soha nem személyes, mindig reprezentatív (a szerelmes szerelmesként reagál, az intrikus intrikusként, a bölcs bölcsként). A történet színpadra állítását ugyanis nem az eljátszás, hanem az ábrázolás igénye indokolja, nem az egyes szereplők alakjának életre keltése a cél, hanem a cselekményben rejlő példázat és erkölcsi tanulság intellektuálisan izgalmas és sugárzóan elegáns felmutatása. Mindezt igen kötött szerkezeti elemek szolgálják: áriák, recitativók, nagyszabású, statikus képek, absztrakt, de az egyes figurákat, illetve azok hatalmi viszonyait érdekesen jellemző tánctételek, amelyek, jóllehet a mai operalátogatók számára merevnek tűnhetnek, a kompozíciók alapvető jelentőségű tartóoszlopai. Ha valaki kizárólag a cselekmény emocionális logikájának ritmusára kívánja építeni egy barokk opera előadását, keveset törődve a műfaj által alkalmazott formulákban rejlő, önmagukra többszörösen is reflektáló ötletekkel, asszociációs lehetőségekkel, azt kockáztatja, hogy olyan produkciót hoz létre, amely a történések erejéhez képest inadkvetának mutatja a műalkotás formáját.

Az Operaház Rameau-előadása ebből a szempontból felemásnak hatott. Káel Csaba azon ötlete, hogy az egész koncepciót a ragaszkodás, a szeretet, a vágy és a szerelem univerzális hatalmára építse, képzeletbeli bolygókra helyezve a cselekményt, alapjában véve szerencsés ötletnek bizonyult. Szendrényi Éva színpompás díszletei, Haamer Andrea fantasztikus jelmezei valójában korántsem keltettek olyan futurisztikus benyomást, amilyennek a tervek alapján tűntek, és az egyes képeket megmozgató fényfestéses technika is érdekes alternatíváját kínálta a barokk színpad csillogó, látványos és némiképp zsúfolt világának. Míg azonban a képi benyomások illeszkedni tudtak az egyes figurák identitását és sorsát koreografikus viselkedéseminták és érintkezési formák segítségével jelző cselekmény sajátosságaihoz, a színpadi mozgás a két címszereplő kézmozdulatainak elidegenítő hatásán kívül jószerével egyáltalán nem járult hozzá a történet egyes fordulatainak értelmezéséhez. Ezekre csak a zene reagált - látható tükörkép nélkül. Különösen problematikusnak bizonyultak a tánctételek: a terjedelmes jeleneteket kitöltő, a barokk táncok karakterétől nagyrészt független mozgás (Kerényi Miklós Dávid munkája) valójában alig-alig reflektált a cselekményre. Thészeusz alvilágból való visszatérését a kórus különös, örömteli ünnepélyességet egyáltalán nem sugalló balettjelenetek mellett, magányosan dicsőítette hosszú perceken át (miközben a szavakon kívül semmi nem jelezte, hogy a király hősiessége előtt hódolnak), Diana buján zöld bolygóját pedig lépten-nyomon furcsa, alighanem a szent liget paradicsomian szelíd faunáját életre keltő, színes, rojtos sztaniolpapírra emlékeztető jelmezekben táncot lejtő szörnyecskék lepték el, csaknem állandó, alig-alig célzott jelenlétükkel némiképp elmosva az egyes párbeszédek szerkezeti és tartalmi jelentőségének tiszta határait.

Zenei szempontból ugyanakkor, bár a kórus és a zenekar nem egyszer küzdött szinkronizációs problémákkal, és a színpad hátterében elhelyezkedő szólisták hangja is meglehetősen tompának hatott, élvezetes előadást hallhatott a közönség. Jeffrey Thompson nagyszerű, szólamának patetikus érzelmi túlfűtöttségéhez illően egzaltált, de mértéktartóan formált, hajlékony éneke, olvadékony hangjának csillogó és édes árnyalatai, Szutrély Katalin érzékeny Aricie-ja, Kovács István méltóságteljes Thésée-je, Vizin Viktória büszke Phèdre-je és a Vashegyi György irányítását élénk figyelemmel, hajlékony, muzikális, friss játékmóddal követő zenekari szólamok egyértelműen azt hirdették: barokk operát igenis érdemes játszani.

Programkereső

Legnépszerűbb

Tánc

Szergej Polunyin elvesztette a józan eszét?

Először a mellkasára tetováltatta egy politikus arcképét, majd homofób és kirekesztő üzeneteket posztolt Instagram oldalán. A táncvilág komoly aggodalmát fejezte ki a táncos mentális állapota miatt.
Vizuál

Pont a Mona Lisánál nem működik a Mona Lisa-hatás

Leonardo da Vinci híres portréjához számos rejtély kapcsolódik a hölgy személyétől a mosoly okáig. Az egyik legutóbbi kutatás annak járt utána, tényleg követi-e a tekintetével a titokzatos asszony a nézőit.
Tánc

25 éve halt meg Róna Viktor, aki még Nurejevvel is jó barátságot ápolt

Adottságai egyáltalán nem predesztinálták a balettművész-pályára, szorgalmának köszönhetően mégis világhírnévre tett szert az 1994. január 15-én elhunyt Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas balettművész, aki Rudolf Nurejev pályájának is meghatározó alakja volt.
Klasszikus

Nem gyöngyszem, gyémánt – 25 éve hunyt el Cziffra György

Huszonöt éve, 1994. január 15-én hunyt el meg Franciaországban Cziffra György zongoraművész, akit gyakran emlegetnek Liszt Ferenc méltó, sőt egyetlen igazi örököseként.
Klasszikus

Gilbert Varga debütáló koncertje

Vezető karmesterként első alkalommal dirigálja a Pannon Filharmonikusokat a Maestro január végén a Müpában.

Támogatott mellékleteink

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház premier

A Liliomfi zenés változatát mutatja be a Madách

A Liliomfi musicalváltozatát mutatja be március 23-án a Madách Színház. A zenés komédiát Szigligeti Ede műve alapján Szente Vajk írta, zenéjét Bolba Tamás szerezte.
Zenés színház gyász

Elhunyt a világhírű Wagner-énekes, Theo Adam

A német operaénekes, korának egyik nagy Richard Wagner- és Richard Strauss-előadója 92 éves volt.
Zenés színház magazin

Ma ünnepeljük a magyar musical napját

Azért esett a választás erre a napra, mert 1961. január 12-én mutatta be a Petőfi Színház az első magyar musicalt, az Egy szerelem három éjszakáját.
Zenés színház opera

Megházasodott Jonas Kaufmann

Elnézést a bulvárhírért, de sok Jonas Kaufmann-rajongó olvas minket, ezért nekik fontos lehet. A világhírű tenor elkelt!
Zenés színház magazin

Egy női párbaj és egy gyorsan megírt operett története: Luxemburg grófja

Újra látható az Operettszínházban Lehár Ferenc klasszikusa, a Luxemburg grófja, főszerepben Fischl Mónikával. Az ünnepelt énekesnőről és az öregecske udvarlójáról, és persze az igaz és nem annyira igaz szerelemről és a nagy tévedésekről szóló operett, a műfaj egyik legmulatságosabb története.