Éppen száz éve mutatták be Paul Hindemith Cardillac című darabját. A világirodalom egyik első krimije, E. T. A. Hoffmann Scuderi kisasszony című elbeszélése alapján készült mű idehaza jóformán ismeretlen, a Magyar Állami Operaház adatbázisa egyetlen vendégjátékról tud, és ha elő is adták máshol, kicsi a valószínűsége, hogy túl sokan lennének, akik behatóan ismernék a művet. Kár érte, hiszen a zürichi bemutatóból kiderült, a Cardillac mindenképpen érdemes a figyelmünkre, ha az darab nem is hibátlan, sajátos, sötét atmoszférájával, pszichothrillerszerű vonásaival az operarepertoár izgalmas színfoltja lehet.
A történet középpontjában az aranyműves Cardillac áll, aki
olyan szinten megszállottja saját műveinek, hogy megöli azokat, akik tőle vásárolnak, majd visszarabolja az ékszereket.
A zeneszerző és librettistája, Ferdinand Lion azonban igen lazán kezelték a hoffmanni eredetit. Míg ott Cardillac halála a történet közepén bekövetkezik, és onnantól az a kérdés, hogyan lehet elkerülni, hogy egy ártatlan bűnhődjön a gyilkosságért (anélkül, hogy az aranyműves lánya megtudná, milyen szörnyűségeket követett el az apja), az operában abszolút a férfi alakja áll a középpontban. Ő az egyetlen, akinek neve van, és miután a tömeg végez vele, pusztán annyi ideig folytatódik a darab, amíg megtudjuk, hogyan reagál a közösség a történtekre.
Bretz Gábor mint Cardillac (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)
Cardillac erősen pszichotikus alakja és az a mód, ahogyan a mű – nem annyira tudományos, inkább metafizikai síkon – vizsgálja a személyiségét, a darab nagy erényei közé sorolható. Ebből ered ugyanakkor egyik legnagyobb hibája is, a helyenként költői, de sok helyütt nézetem szerint túlburjánzó és az opera primér hatását ezáltal gyengítő szöveg. Pedig a zene remekül fokozná a drámai erőt, mindjárt a nyitóképben, amikor az emberek agresszióba csapó rettegéssel keresik a köztük járó gyilkost,
olyan fantasztikus tömegpszichózis tanúi lehetünk, amelyhez hasonlót talán csak a Turandotból meg egy-két szláv darabból ismer az operatörténet.
A rendkívül expresszív zene a fojtogató társadalmi szituáció mellett visszatérő motívumként az arany ellenállhatatlan csillogását is megmutatja, a töredezett és erősen ritmikus részek mellett ugyanakkor szépen vezetett dallamokkal is bír.
A zürichi produkcióban Fabio Luisi karmester, az intézmény korábbi főzeneigazgatója a műnek inkább ezt a vonását emelte ki. Helyenként el tudtuk volna képzelni, hogy a Zürichi Opera egyébként kiváló Zenekara még kiélezettebben, húsbavágóbban játsszon, a ritmika legyen még precízebb, feszesebb, a melodikus részekre azonban nem lehetett panasz. Sőt, aki esetleg felvételről ismerte a művet (elérhető néhány változat, a legfrissebb talán az, amely a Bécsi Állami Opera előadásából készült, Cornelius Meister dirigálásával, a címszerepben Tomasz Koniecznyvel), talán most ébredhetett rá, hogy az operának ez az oldala sem elhanyagolható. Remekelt a Zürichi Opera Kórusa is, színpadi értelemben is valódi főszereplőként vettek részt az előadásban, az az elképesztő erő, pontosság és gondosan adagolt feszültség pedig, amivel megszólaltak, egészen különleges élményt jelentett.
Sebastian Kohlhepp a Lovag szerepében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)
Mundruczó Kornél rendezése társadalmi szempontból közelítette meg a történetet, számára Cardillac alakja nem anomália, hanem a közösség bizonyos vonásainak szimbolikus összesűrűsödése. A színhely egy mai bevásárlóközpont (a díszlet ezúttal is Monika Korpa, korábbi nevén Monika Pormale, lenyűgözően részletgazdag alkotása), ahol az emberek minden figyelmét a szép holmik kötik le. Különböző luxusmárkák csomagjaival járkálnak – rendkívül szórakoztató a szatyraikon a kissé módosított, de így is jól felismerhető neveket olvasni.
Az eltorzult értékrend feltűnő példája a Hölgy és a Lovag prológusnak is beillő története (operabeli elnevezésük a trubadúrszerelem korszakát idézi),
ahol a nő már az eredeti cselekmény szerint is csak akkor hajlandó odaadni magát hódolójának, ha az a veszélyt vállalva megszerzi neki Cardillac egyik kincsét. Ebben a produkcióban az elegáns és tehetős nő két késztetés között viaskodik: bár titokban vonzódik a hippi külsejű férfihoz, méltóságán alulinak találja, hogy viszonyt kezdjen vele, a kincs iránti sóvárgása azonban még ezen aggályainál is erősebbnek bizonyul. Izgalmas felhangot ad a felvonás végi gyilkossági jelenetnek, hogy Cardillac majdnem a Hölgyet öli meg, hiszen neki csak az számít, kinél van az ékszer. Ám a pár összevész, amikor a nő már csak a kinccsel törődik, és nem adja meg a férfinak, amit cserébe ígért. Az visszaveszi tőle az ajándékot, amitől tudtán kívül célponttá válik.
Jelenet a Cardillacból, díszlettervező: Monika Korpa (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)
Az előadás központi motívumát a szereplők által viselt maszkok képezik. Cardillac egész fejét elfedő gumi álarcban gyilkol, legfontosabb munkája pedig, amit mindenki meg akar szerezni, egy drágakövekkel gazdagon díszített szájmaszk, amely szó szerint képes csillogó külsőségek mögé rejteni az ember identitását. Amikor az aranyműves egy gyilkossági kísérlet alkalmával majdnem lelepleződik, a háttérben a tömeg szintén gumimaszkban jelenik meg, előrevetítve az opera befejezését, amikor a férfit saját kincseivel verik agyon. A darab zeneileg gyönyörű, de dramaturgiailag igen nyugtalanító, himnikus zárójelenete Mundruczónál a keresztény szertartások szentáldozásává változik: Cardillac lánya és annak kedvese szolgáltatják ki a szentségeket. Cardillac aranyát, ami által
a férfi egyfajta áldozatként jelenik meg, ugyanakkor halálával az emberek immár korlátok nélkül hódolhatnak istenüknek, a pénznek.
Ez a befejezés némiképp felidézheti Tobias Kratzer Rajna kincse-rendezésének végét, a régi helyébe lépő új istenekkel, ezáltal pedig az emberiség kapzsiságán túlmutató kérdéseket is feltesz arról, hogy a tradicionális vallások hanyatlásával milyen torz utakon tud megnyilvánulni az embernek az abszolútum iránti vágya.
Láng Dorottya a Hölgy szerepében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)
A jól működő és gondolatébresztő rendezés mellett az előadás legnagyobb erősségét a kivételesen nagyszerű szereposztás jelentette. A címszerepet Bretz Gábor formálta meg, aki mind a hang, mind a személyiség erejével képes volt kellő súlyt adni a karakternek. Pedig az énekszólam sokszor valóban próbára teszi az előadót, Cardillac extatikus pillanatai nagy teherbírást igényelnek. A kiváló basszbariton azonban nemcsak stabilan, de kifejezetten szépen énekelt, jól meg tudta mutatni hangja kettős erényét: képes volt gazdagon, puhán, szép dallamíveket formálni, ugyanakkor – az ezzel nem is annyira ellentétes – nyers erőt is kifejezni.
A produkció másik kiemelkedő teljesítményét a Tiszt, vagyis Cardillac lányának udvarlója szerepében Michael Laurenz nyújtotta. Az énekest legutóbb a bécsi Arabella Matteójaként hallottam, életrajza szerint emellett nagyrészt karaktertenor szerepeket formál meg, így meglepett atombiztosan szóló, drámai erejű és a magasságokat megingathatatlanul zengető hangja. Kedvesét Anett Fritsch alakította, aki a német repertoár érzékeny szopránja, szépen csengő hanggal. Ezúttal azonban az is kiderült róla, hogy milyen jól elboldogul a modern zene által támasztott kihívások közepette.
Anett Fritsch mitn Cardillac lánya és Michael Laurenz a Tiszt szerepében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)
A szerelemnél a kincs után jobban vágyakozó Hölgy szerepét Láng Dorottya énekelte, aki amellett, hogy roppant hihetően játszotta a csupán felszínes élvezeteknek hódoló nőt, ismét sok örömteli pillanatot okozott különlegesen gazdag, telt mezzoszopránjával, amely a drámaibb pillanatokban sem veszít kompaktságából. Szintén meglepetést okozott Lovagként Sebastian Kohlhepp, akiről ugyan már Mozart-szerepeiben is kiderült, hogy tenorjában van még tartalék, ilyen nehéz, ráadásul nagy hangot igénylő szólamot még nem hallottam tőle. Produkcióját maximális elismerés illeti. Valamivel kevésbé emlékezetes, de azért korrekt énekteljesítményt hallhattunk a Cardillacot felkereső, babonás Aranyműves szerepében Stanislav Vorobyovtól, valamint a Parancsnokot megformáló Brent Michael Smithtől.
Paul Hindemith operája rengeteg pici áthallással idézi meg a német zene nagyjait, és teszi ezáltal is saját operáját az egyéni deviancián túlmutató, az emberi lét kérdéseit firtató történetté. Mundruczó Kornél rendezése a zárójelenetig kerülte a reális világon túlmutató elemeket. A produkció állítása szerint az embernek nincs szüksége magasabb indokra, hogy belebolonduljon a pénzbe.
Fejléckép: Bretz Gábor mint Cardillac és Sebastian Kohlhepp mint a Lovag (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)
hírlevél
