Egy olyan karakteres helyszín, mint a Szentmargitbányai Kőfejtő, szükségképpen rányomja a bélyegét az ott játszott produkcióra is, mert bár a szabadtéri előadásokkal kapcsolatban általánosságban is létezik egyfajta elvárásrendszer (népszerű, viszonylag könnyen befogadható művek kerülnek színre ilyen körülmények között), vannak darabok, amelyek jobban illenek a monumentális sziklafalakhoz, és vannak, amelyek kevésbé.
A sivatagi tájnak is beillő, tekintélyt parancsoló háttér remekül megadta a Nabucco ókori történetének alaphangulatát,
a rendező, Francisco Negrin a díszlettervező Thanassis Demirisszel és a jelmeztervező Pepe Corzóval nagyon erős kontrasztot hozott létre a természeti környezet és az arra felépített, futurisztikus látványelemek között, így a darab cselekményéből a két világ szembenállása lett a legfontosabb, szó szerint szembeötlő motívum.
Jelenet a Nabucco előadásából (Fotó/Forrás: Jerzy Bin / Szentmargitbányai Kőfejtő)
A rendező koncepciója szerint a babiloni fogságba eső zsidók egy archaikus, természetközeli kultúrát képviselnek, öltözékükre pasztellszínek jellemzők, vallási szertartásaik egy részét a természetben, kis csoportokban végzik. Ebbe a békés világba tör be az elnyomó hatalom, élénk színekkel (arany, vörös, kék) és meghökkentő formákkal, éles sarkokkal bíró kosztümökkel és építészettel. Szemkápráztató, és mégis életidegen ez a közeg – a társaságunkban tartózkodó, Z generációs fiatalember felismerni is vélte benne egy konkrét anime képi világát. Elmondása szerint még a kivetített óriási kártyalapok is, melyeken a szereplők arca jelent meg, motivikus egyezést mutatnak a hivatkozott rajzfilmmel.
Ahogyan azt a Kőfejtőben már megszokhattuk, ezúttal is látványos vonulások és a színpad egészét betöltő tömegmozgatások ragadhatták magával a néző figyelmét. Nagyon ötletes és hatásos megoldás volt, ahogyan a második felvonás végén a villám belecsapott Nabuccóba, mivel
a fénysugár a feljáró korlátján futott végig, egyetlen óriási, vakító cikkcakkal töltve be a színpadot.
Igazából ennél többet nem is akart elérni a rendező, nem törekedett az opera olyan radikális újraértelmezésére, mint tavaly a Turandotban történt, ehelyett látványos, de egyszerű vizuális szimbólumokkal, a hagyományos operajátszás eszközrendszerét alkalmazva állította színpadra a cselekményt. A hatalmas távolságokat időnként vetítések hidalták át, a királyi család egyes jeleneteit kamera vette, így közelebbről is szemügyre vehettük apróbb rezzenéseiket. Különösen elismerésre méltó, hogy sikerült Nabucco bevonulását egy félelmetes erejű uralkodóhoz méltóvá tenni, hiszen ha már egy rendező a kötött rituálék felől közelít meg egy történetet, azok legyenek működőképesek – ami sok esetben nem történik meg. Hasonlóan erős jelenet volt, ahogyan az utolsó felvonásban a zsidók fehérbe öltöztek, és ezen a jelképes átalakuláson végül maga a király is keresztülment.
Jelenet a Nabucco előadásából (Fotó/Forrás: Jerzy Bin / Szentmargitbányai Kőfejtő)
Az igényes színrevitelhez nagyon erős zenei megvalósítás is kapcsolódott, ami nem teljesen meglepő, mert a produkcióban feltűnően sok jól ismert énekes működött közre. A címszerepet megformáló Lucas Meachem stabil, férfias színezetű baritonhanggal rendelkezik, még ha a vokális produkciója időnként kissé egyhangúvá is vált, alakítását a korrekt és a megbízható jelzőkkel lehet a legjobban leírni. Abigaille nyaktörő szólamával Ekaterina Sannikova jól megbirkózott, az énekesnő sokoldalú szopránjával a szélsőségesebb frázisokat is kielégítően formálta meg, más kérdés, hogy ehhez gyakran kihasználta a hangosítás előnyeit, olyankor nagyon lazán, szinte már markírozva énekelt.
Izmaelt Jinxu Xiahou alakította, igen szép tenorhanggal, ráadásul az ázsiai származású énekesekre gyakran jellemző technikai hibák sem fordultak elő nála,
egyetlen kis rontástól eltekintve lazán és kiegyenlítetten énekelt. Fenena szerepében Monika Bohinec lépett színpadra, az ő dús, telt mezzoszopránja is a produkció erényei közé tartozott, miközben szépen formált zenei íveivel egyszersmind a legstabilabb vokális produkciót nyújtotta. Zakariás karakterének Jongmin Park tiszteletet parancsoló basszusa már az első pillanatban megmutatta a jelentőségét, a fiatal énekes párját ritkító adottságokkal rendelkezik, és még ha a finomabb megoldásain akad is csiszolnivaló, így is szívesen hallgatnánk őt a jövőben is.
Jelenet a Nabucco előadásából (Fotó/Forrás: Jerzy Bin / Szentmargitbányai Kőfejtő)
Színvonalasan teljesítettek az előadás további közreműködői is, Baál főpapjaként Ivan Zinovien, Abdallóként David Jagodic, Anna szerepében pedig Amélie Hois is korrektül énekelt. A sok különböző helyszínen (a színpadon, a zenekar és az énekkar esetén pedig a takarásban) muzsikáló művészt Alvise Casellati karmester fogta össze, aki igen jól megbirkózott az eléggé lehetetlen feladattal, mindössze néha adódott egy kis pontatlanság a szólisták és az együttesek között. Az előadáson a Piedra Fesztiválzenekar és a Bécsi Filharmónia Kórusa működött közre, akik energikus és gazdag hangzású muzsikát szólaltattak meg, kiemelve az olasz zene szépségeit.
Mikor manapság folyton az újdonságot keressük, és az opera-előadásokban is olyasmit szeretnénk látni, amit még soha,
hajlamosak vagyunk alábecsülni egy korrekt, de élvezhető, a szabadtéri hangulathoz illeszkedően hatásos, nem túl mély, de a darabbeli történéseket pontosan követő előadást.
Pedig sokszor a nem túl magasra pozícionált, ám maximálisan teljesített művészi cél többet ér, mint a radikális átértelmezés, amelyet nem sikerül következetesen végigvinni. Ez a Nabucco-előadás pontosan azt adta, amit ígért, a zene szép volt, a látvány hatásos, a szereplők magával ragadóak. Pont ahogyan az operakedvelők jelentős része várja.
Fejléckép: Jelenet a Nabucco előadásából (fotó/forrás: Jerzy Bin / Szentmargitbányai Kőfejtő)
hírlevél
