Az esztergomi Szent István Gimnáziumban tanultál, ahol énekkaros voltál. Egyenes volt az út az énekesi pálya felé?

Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer énekes leszek, de mindig szerettem színpadon játszani. A gimnáziumi színjátszókörben csinált kisebb darabokat imádtam, de persze a zene is végigkísérte az életemet. Kisgyerekkorom óta zongorázom, és egy ideig terveim is voltak vele, de aztán rájöttem, hogy nem ez lesz az utam, így lekerült a listáról. Az érettségi évében, amikor el kellett döntenem, hogy merre megyek tovább, a Színművészetire nem mertem beadni a jelentkezésemet. Tébláboltam, mígnem az akkori énektanárom, Dunai Éva azt javasolta, hogy mivel tisztán énekelek és szeretek színpadon izegni-mozogni, felvételizzek a Bartók Béla Konzervatóriumba Kovács Brigittához.

Ez már kijelölte az irányt?

Az irányt kijelölte, de ez innentől egy nagyon önbizalomhiányos időszak volt, és sokszor megkérdőjeleződött bennem, hogy egyáltalán énekelhetek-e. Folyamatosan próbáltam megfelelni másoknak és magamnak, kerestem és keresem a pillanatot, amikor a tükörbe nézve egy operaénekest láthatok viszont.

Ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat, telis-tele elemezgetéssel, és én általában véve szeretek mindent és mindenkit elemezni.

Ha ennyit elemzel, van úgy, hogy teljesen „kész vagy” egy szereppel?

Nem hiszem, hogy valaha azt mondhatom, hogy kész van egy karakter, hiszen ugyanaz a figura egy másik rendezésben mindig picit átalakul. Az viszont lehetséges, hogy egy szerepet késznek tudok tekinteni egy adott rendezésen belül. Természetesen mindig lehet picit improvizálni, variálni, „frissen tartani” a kollégák nagy örömére.

Erdős Attila a Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Visszatérve a tanulmányokra: végül felvételiztél a Zeneakadémiára.

Igen. A Zeneakadémián Marton Éva lett a mesterem, aminek borzasztóan örültem, a vele és Gyökér Gabriellával való munka során megtapasztalhattam, hogy mennyire sokrétű és piszok nehéz is a klasszikus éneklés. Ők bizalmat szavaztak nekem, én pedig igyekeztem jó tanuló lenni.

Hol volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy ez a te utad?

A Zeneakadémiai tanulmányaim utolsó évében elénekelhettem Figaro belépőjét A sevillai borbélyból, zenekarral a nagyteremben. Ott éreztem először azt, hogy „birtokomban van” egy ária, és hogy lehet belőlem operaénekes.

A tanulmányaid alatt számos külföldi mester mesterkurzusán vettél részt. Felmerült benned, hogy nemzetközi színpadra lépj?

Bármikor nyitott vagyok külföldi munkákra, ki tudja, mit hoz a jövő, de a kurzusokat tekintve elsősorban tanulni mentem. Összeszedni olyan dolgokat, amelyek hasznomra válhatnak a pályámon, kiegészíteni azt, amit a Zeneakadémián tanultam és tapasztaltam.

Darabokra készülve, próbákon, előadásokon újra és újra előkerül ez a „füzet”, ami nagyon sokat segít.

Operaénekesként végeztél, és az operától aztán elindultál operett irányába is. Hogyan lettél táncoskomikus?

Azt hiszem, hogy a személyiségem, az egész lényem olyan, hogy nagyon könnyen tudok azonosulni a táncoskomikusi szerepkörrel. Szeretek játszani, és a hétköznapokban is arra buzdítok mindenkit magam körül, hogy legyünk vidámak. Mindemellett mindig örömmel próbálok ki új dolgokat, és próbálom az adott feladatot a tőlem telhető legjobban megoldani.

Erdős Attila a Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Veszprémben – akkor még gimnazistaként – musicalekben is kipróbáltad magad.

Sokat köszönhetek a Pannon Várszínháznak, mert ott tapasztalhattam meg először, hogy milyen egy színházi miliő. A gimnáziumot, ahol tanultam, megkereste a színház azzal, hogy diákszínészeket keresnek. Elmentem felvételizni, és Vándorfi László felvett a Hotel Menthol tánckarába. Utána bekerültem még egy Zorán-musicalbe, a Boldog időbe is, úgyhogy másfél-két évig ingáztam Veszprém és Esztergom között. Szép emlékeim vannak ebből az időszakból, nagyszerű barátokra leltem ott.

A Zeneakadémia elvégzése óta párhuzamosan játszol az Operaházban és az Operettszínházban.

Igen, 2017-ben az Operaházban először a Hugenottákba kellett beugranom, és abban az évadban az Álarcosbál volt még betervezve. Közben az Operettszínházban már próbáltam A sevillai borbélyt, ahol Fiorelloként léptem színpadra. Ezután kaptam felkérést a Kékszakállra.

Mennyire állnak hozzád közel az olyan modern operett-feldolgozások, mint például a Székely Kriszta rendezte Kékszakáll?

Amikor felmegyek a színpadra, az a feladatom, hogy amit a rendező elképzelt, azt a lehető legjobban meg tudjam valósítani. Kriszta például az ’50-60-as évek miliőjében képzelte el a Kékszakállt, tehát nekem ebben kellett létrehoznom Popolanit. A keretet megadta, a karakteren belül viszont szabadon mozoghattam, és nyitott volt az ötleteimre.

Vidnyányszky Attila Csárdáskirálynője viszont vállaltan hagyományosabb kereteket szab.

Attila is viszonylag szabadon kezelte a karaktereket, ő az eredeti szövegkönyvből kiindulva rakta össze a saját elképzelését. Ez nem azt jelenti, hogy ami a darabban elhangzik, az száz évvel ezelőtt is úgy volt. Sőt, itt-ott modern szöveg vagy poén került az előadásba, ami még pont elfér egy operettben, hiszen a műfaj megengedi magának, hogy valamilyen formában a jelen korra reagáljon.

Emellett szeretett kísérletezni a jelenetekkel, ezért a hármas szereposztásnak köszönhetően egy-egy próba után mindig újabb és újabb dolgok kerültek bele a darabba.

Amikor Bóni karakterét elkezdted felépíteni, visszanyúltál az elődökhöz?

Visszanéztem őket, és azt próbáltam megtalálni, ami mindegyikőjükben ugyanaz és Bóni lényegét adja. Nem az apró játékok érdekeltek, hanem az a lelkiállapot, ami Kaucsiánó Bóni grófot jellemzi. Az „egyetemes” Bóni-életérzést kerestem.

És milyen Bóni?

Egy biztos pont már a darab elejétől kezdve, akivel a közönség azonnal tud azonosulni, mert nincsenek titkai, nincs mit szégyellnie, őszinte szeretettel néz mindenki szemébe. Vele minden olyan bolondnak tűnik, és az az érzése a nézőnek, hogy az ő környezetében semmi sem olyan nehéz. Azt gondolom, hogy minden ember szeretne egy ilyen barátot. Bóni pedig belép, és azt mondja, hogy a barátotok vagyok, és nem azért, mert annak kell lennem, hanem azért, mert a lényemből fakadóan, ösztönösen az vagyok.

Erdős Attila a Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Eredetileg a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutattátok be a darabot, majd egy kicsit módosított formában az Operettszínházban. Bóni karaktere mennyiben változott?

A legnagyobb különbséget talán abban látom, hogy a Margitszigeten egy nagyobb világot kellett hirtelen magamhoz ölelnem. A kőszínházban kicsit magunk vagyunk, adott egy intimebb szféra, és a két bemutató között eltelt időben leülepedett a darab, dolgozhattunk még egy picit a karakteren.

Most online térbe költözik az előadás, ami abból a szempontból nehézséget jelent, hogy adott pontokon időről időre interakcióba léptek a nézőkkel. Hogyan oldottátok meg ezeket a helyzeteket közönség nélkül?

Ahány szereposztás, annyiféle megoldás létezik. A közönséggel az Edwineknek és a Bóniknak van interakciója, ott el kellett gondolkodni, hogy milyen lehetőségeink is vannak. Én megengedtem magamnak némi jelen korunkra való reflektálást, a karmesterrel való játék pedig most nehezebben volt kivitelezhető a zenekar elhelyezkedése miatt. Éppen ezért segített az előző szereposztás felvétele a kameraállásokat tekintve, hogy tudjam, mit fog látni a közönség, hogyan érdemes csinálni a jelenetet ezeken a pontokon.

Nem a Csárdáskirálynő az egyetlen közvetítés, amelyben láthat a közönség, február elején ugyanis online is bemutatásra került a János vitéz. Bagóként egy kicsit összetettebb karaktert kellett játszanod, hiszen a humor mellett megmutatod a drámaibb, szerelmesebb oldaladat is.

A minap épp Schumann Dichterliebe-dalciklusát énekeltem a Zeneakadémia nagytermében, ami rendkívül intim, szerelmes és fájó pillanatok megjelenítésére ad lehetőséget. Alapvetően az emberek vidámnak ismernek, és sokszor eszükbe sem jut, hogy egy kicsit komolyabb is tudok lenni, pedig kifejezetten szeretem a borongósabb, szomorú karaktereket is. Bagó ugyan a darab elején még részeges és kicsit bolondnak tűnhet, viszont később elmélyül a szerepe. Viszonylag rövid szerepről van szó, amiben három hangsúlyos énekelni való van, köztük az Egy rózsaszál szebben beszél című dal, ami minden alkalommal különleges pillanatot teremt. Ugyanakkor a vidámabb darabokkal dolgozni sokkal felszabadítóbb.

Fejléckép: Erdős Attila a Csárdáskirálynőben
(fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.