A darabot a Mézesvölgyi Nyár keretében mutattátok be szabadtéren, az évad kezdetével pedig a RaM Színház színpadára költöztetek. Mennyiben más ez az előadás belső térben?
Mindkettőnek megvan a maga varázsa. Zárt térben a közönség közelebb van hozzánk, jobban működnek és befogadhatóbbak az apró színészi játékok. A szabadtéri színház hangulata viszont éppen attól különleges, hogy a szabad levegőn, nagyobb távolságból látják nézők azt, ami történik. Már nyáron váltott szereposztásban játszottuk az előadást, Nádasi Veronika a Mézesvölgyi Nyáron, én pedig a Szegedi Szabadtéri Játékok Újszegedi Színpadán. A többi kollégámhoz hasonlóan igyekszem a RaM-ban is mindent ugyanúgy megvalósítani, mint Szegeden, változtatásra legfeljebb a térformáknál van szükség a színpad méretétől függően.
A darab Almodóvar 1988-as kultikus filmjének színpadi változata. Nem ez az első adaptáció, amiben játszol. A karakterformálásnál segítséget jelent, hogy van egy alap, amihez visszanyúlhatsz?
Nagy hatással volt rám a film. Ráadásul, hogyha ennyire nagy sikerű és jó az alapmű, mint itt, még akár segíteni is tudja a karakterformálást. Egy-egy ötletet, megoldást egyáltalán nem szégyen átvenni, néhol én is megtettem, de nem célom, hogy a filmben látott figurát utánozzam. Nyilvánvalóan Pepa karaktere, személyisége adott, de azon túl
fontos, hogy a színész saját magából, az emlékeiből, tapasztalataiból építkezzen.
Ezért aztán egészen máshogy játszom a szerepet, mint a filmbéli színésznő vagy a másik szereposztásban Nádasi Veronika. Épp ezért vannak olyan nézők, akik többször is szívesen megnéznek egy előadást, más szereposztással, hiszen bár ugyanazt a szöveget mondjuk és ugyanazt a dallamot énekeljük, mégis kicsit más lesz.
Belefér ezekbe az előadásokba, hogy egy-egy saját poént vagy mondatot is belecsempésszetek a jelenetekbe?
Minimális szinten talán igen, főleg, ha prózai vígjátékot játszunk, de alapvetően a darabokat nem véletlenül írták meg úgy, ahogy színpadra kerülnek: kell, hogy kifusson a párbeszéd addig a pontig, hogy már nem tudsz többet mondani szóban, ezért elmondod énekben. Ebből a szempontból szerintem a zenés színház kicsit kötöttebb, mint a prózai.
Említetted, hogy néha veszel át motívumokat az alapműből, de eredendően az a fontos, hogy az ember magából építkezzen. Honnan merítesz akkor, amikor a karakter olyan élethelyzetben van – gondolok itt például Pepa várandóságára –, amihez kevesebb a kapcsolódásod?
Ha nincs saját tapasztalatom valamiről, akkor a környezetemet figyelem meg, onnan merítek vagy a képzelőerőmet használom. Pepa példájánál maradva, egy korombeli nőnek nem nehéz átérezni, milyen érzés lehet, ha kiderül, hogy terhes, még akkor sem, ha nem voltam még ilyen helyzetben.
Az olyan ismert történeteknél, mint a Nők az idegösszeomlás szélén, gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy a néző egy korábbi élmény visszaidézését várja a produkciótól. A Veres 1 Színház előadása viszont mintha vizuálisan is eltávolodna az Almodóvar-műtől.
Valóban, de bizonyos motívumaiban, például a színeiben nagyon is kapcsolódik. Nem is lehetne egy az egyben színpadra vinni a művet, hiszen a film egészen más színészi játékot kíván, mások a terek, illetve ott vannak a vágások, amik a gyors váltásokat teszik lehetővé. Mellette pedig, bár őrületes siker volt a maga idejében, a film mégis csak több mint harmincéves, nincs benne az emberek fejében napi szinten, nem annyira friss az emlék, hogy automatikusan összehasonlítsák a jeleneteket. Nekünk tehát csak azzal kellett törődnünk, hogy a rendező, Tasnádi Csaba elképzeléseit megvalósítsuk.
Az alaptörténet szerint Pepával szakít élete szerelme, Ivan, ez pedig érzelmi válságba sodorja a lányt. Ő jelentette ugyanis számára az ideális férfit. Valódi Pepa részéről a szerelem?
Az idealizálás és a szerelem nem zárja ki egymást, ebbe a hibába bele lehet esni, és nem is feltétlenül lehet a kettőt szétválasztani.
Előfordul, hogy az ember felruházza a másikat olyan tulajdonságokkal, amik nincsenek meg benne.
Pepa nagyon szereti Ivant, de nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy üzenetrögzítőn szakítanak vele. Nem bolond, csak sokkot kap, és nem akar mást, mint válaszokat a miértekre. Ilyen emberekkel, akik játszanak a másik érzéseivel, a való életben is találkozni, nem csak férfiakkal, nőkkel is.
Ha már nők: Pepa mellett fontos figura Candela, illetve Ivan volt felesége, Lucía is, aki a filmváltozathoz képest a musicalben hangsúlyosabb szerephez jut. Hogy kapcsolódik hozzájuk Pepa?
Lucíával igazi kapcsolódásuk valójában csak a darab végén van, addig hallomásból tudnak egymásról – a volt feleség egy kicsit többet. A darab egyik meghatározó pillanata Lucía nagy dala, amiben jobban megismerheti őt a néző, és lényegében kiderül, hogy nem bolond, csak nehezen éli meg, hogy régen imádták a férfiak, ő viszont feláldozta magát, az egész életét egyért, aki lelépett egy másik nővel. Közben pedig megöregedett. Candela viszont bolond, de édesen bolond. Ez az a karakter, ami nagy ajándék lehet, ha jól csinálják. Molnár Gyöngyi pedig nagyon jól csinálja.
Ugyan a képi világ nem, a kissé spanyolos hangzású zene, amin keresztül a szereplőket megismerjük, némiképp mégis visszacsatol az almodóvari világhoz. Ráadásul Varró Dániel dalszövegei nagyon kifejezőek.
A szövegek egyszerűen zseniálisak, és tökéletesen illenek a zenéhez, ami éppen az egyszerűségétől jó.
Nagyon oda kell figyelnünk, hogy át tudjuk adni azokat a kis elrejtett szófordulatokat, gondolatokat, amik fontosak, miközben ritmikailag is rendben kell lennie a dalnak.
De ez nem csak ennek az előadásnak a nehézsége, akármelyik zenés darabnál fontos, hogy jó helyen legyenek a hangsúlyok.
Bár a történet régi, a mondanivalója nagyon is aktuális. Van olyan jelenet, ami valamilyen okból különösen hat rád?
Énekelek egy dalt az előadásban, amihez szomorú kötődésem van. Szeptemberben vesztettem el az édesanyámat, és épp másnap játszottuk az előadást. Sokat gondolkodtam rajta, vállaljam-e ebben a nehéz helyzetben, végül úgy döntöttem, hogy megcsinálom. Mivel már túl voltunk néhány előadáson, nem lett volna szükség rá, hogy előtte a teljes dalt elpróbáljuk, de azt éreztem, hogy most muszáj elénekelnem, hogy „trenírozzam”. A hangbeálláson nem ment. Végül az előadáson sikerült, de nagyon nehéz volt, vissza kellett fognom magam, hogy ne engedjem át magamon teljesen az érzést. Nem bántam meg, hogy bevállaltam,
szerintem édesanyám is azt szerette volna, hogy ez így történjen.
A Nők az idegösszeomlás szélén november 30-án és december 15-én látható a RaM Színházban. Sári Évi a november 30-i előadásban játszik.
További információ és jegyvásárlás ide kattintva! >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Sári Évi a Nők az idegösszeomlás szélén című darabban (forrás: Veres 1 Színház)