Március 15-én a szakmai munkásságod elismeréseként neked ítélték az egyik legrangosabb, magyar állam által adható zenei kitüntetést, a Liszt Ferenc-díjat.
Az embernek – annak ellenére, hogy nem ezért csináljuk – jólesik, ha elismerik, bár sosem voltam díjorientált. Ez a kitüntetés azonban mégis más, hiszen a kuratórium nagyon rég nem ítélte oda a díjat operetténekesnek. Pont ezért egy ilyen szakmai díj megnyugvást is ad nekem, és a közönség elismerése mellett visszaigazolása annak, hogy fontos, amit képviselek, érdemes volt évtizedeken keresztül tanulni. Mert ez egy olyan pálya, amin sokszor elbizonytalanodunk, kérdésessé válik, hogy a mai világban van-e értelme a munkánknak.
Aztán rájövünk, hogy ameddig egy pillanatra ki tudjuk rángatni a nézőket a sokszor nyomasztó hétköznapokból, adhatunk nekik néhány reményteli percet, addig kötelességünk tenni a dolgunkat.
De ami fontos, hogy ez a Liszt-díj nemcsak nekem visszajelzés, hanem elsősorban a műfajnak, és azoknak is, akik hittek bennem, feladatokkal láttak el, az anyaszínházamnak, az Operettszínháznak.
Hogy látod most az operett helyzetét?
Évtizedek óta próbálják ráhúzni, hogy poros és avítt, miközben szinte már minden premier állótapsos közönségsiker. Míg itthon bizonyítanunk kellett, hogy ez érték és a magyarok hungarikuma, addig nyugaton, vagy akár a Metropolitenben Lehárt énekelni igenis elismerés. Domingo, Netrebko, Scotto – és még sorolhatnám – is büszkén énekli e nagyszerű zenéket.
Az operett azon túl, hogy egy felnőtteknek szóló mese, amit igyekszünk megtölteni igazi emberi érzésekkel, lélekkel, rendkívül komplex műfaj, és komoly énektechnikát igényel.
Ha a nagy zeneszerzők, például Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc darabjait nézzük, az alaptörténetek mind erős társadalomkritikát és viszonyrendszert fogalmaznak meg, szembeállítva az egyént a tömeggel. Ezek az érzelmi harcok, történetek a saját korukban és most is érvényesek.
Dolhai Attila és Fischl Mónika a Marica grófnőben (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
Mégsem születnek ma új operettek.
A rengeteg impulzus mellett, ami napi szinten ér bennünket, nehezebb befogadni az alapvetően nem hangosított előadásokat, főleg a mai fiataloknak. Emellett a zenés színházban folyamatos változás zajlik, aminek eredményeképpen az operett után, illetve mellett a következő lépés a musical. Amíg az operett a szabályok világa, és klasszikus zenei formák az alapjai, addig a musical az amerikai kultúra gyermekeként lazább, maibbnak hathat, filmszerű vizuális világgal.
A két műfaj a zenés színház különböző, látszólag egymástól távoleső szegmenseit jelenti. Ennek ellenére következhetnek egymásból?
Bizonyos értelemben igen. Ahogy én is a kor előrehaladtával rálátok a saját döntéseimre, egyre jobban tisztában leszek magammal, folyamatosan fejlődöm, úgy a színháznak is újabb és újabb kapukat kell kinyitnia a zene sokszínű világában. Lehetőséget kell teremtenünk rá, hogy akik eddig esetleg tartózkodtak tőle, megtapasztalhassák, hogy az operett mennyire szemtelen és örökérvényű műfaj, ami igenis működik, ha nem porosan, panoptikumszerűen vagy negédesen játsszuk. Fontos a hitelesség, az önazonosság, az egyéniség, az ember saját öniróniája. A primadonna pedig ebben a folyamatban tulajdonképpen egy hipnotizőr, egy elérhetetlennek tűnő szerelmi ajándék a férfinak. Hogy a varázslat létrejöjjön, folyamatosan meg kell újulni: műfajként, emberként és nőként egyaránt.
Fontos, hogy ne csak tradíciók legyünk, hanem utánozhatatlan személyiségek, akik, miközben a néző érzi az esendőségüket, ízig-vérig nők, és akik küzdenek, kiállnak magukért.
Az igazi nőnek mindig titka van, ami az őszinte önelfogadásból, önismeretből, önazonosságból fakad, felvállalva az esendőséget is, hisz minden törés megerősít és értékesebbé tesz. Ezek az alapigazságok pedig a musicalre is éppúgy vonatkoztathatók. Ezt a tapasztalatot jó lenne később a következő generációnak is átadni.
Fischl Mónika a Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Tervezek belekezdeni, hogy azt a tudást, amit az évek során magamra szedtem, továbbadhassam. Sokat gondolkodom rajta, hogy van-e ennek létjogosultsága, közben pedig nagyon fontosnak tartom, hogy képesek legyünk megújulni és rácsodálkozni a dolgokra akár az életben, akár a színpadon. Muszáj, hogy a művészben mindig ott éljen az örök gyermek, aki ha kell, képes magán nevetni. Persze, mindenki más, valaki a megélt élményekből építi fel magát, valaki pedig csak akkor tud alkotni, ha lelkileg rendben van. Én az előbbiekhez tartozom, igyekszem minden szerepembe beletenni egy kicsit magamból. Sokszor a bel canto éneklést is feláldozom azért, hogy a zsigereim mélyéből tudjak megfogalmazni valamit. Ösztönlénynek tartom magam a színpadon és az életben egyaránt.
Miközben megérkezett a következő színésznemzedék, a nézőtéren is egyfajta generációváltás történik.
Igen, ez már évek óta zajlik, ezért is szerencsés, hogy az operett és a musical közeledett egymáshoz, hangzásban és hangerőben mindenképp. Azok a fiatalok, akik anno a musicalekre bejöttek a színházba, a színészek miatt elkezdtek más műfajú darabokat is nézni, és úgy tűnik, tetszenek nekik ezek a típusú előadások is. És ez igaz a különböző társadalmi rétegekre is, elég, ha csak megnézzük a Budavári Palotakoncert közönségét: az Oroszlános Udvar eleve csodálatos helyszín, amivel egy olyan közegbe tudtuk emelni a műfajt, amit már régóta megérdemelt, és ahol mindenki számára élményt nyújt a koncert. Eközben tényleg megérkezett a következő nemzedék – minden téren. Az év elején Győrben énekeltem Melindát a Bánk bánban, egy lány pedig, aki erre a pályára készül, a tizenöt előadásomból nyolcban megnézett. Másnap a Csárdáskirálynőt játszottam az Operettszínházban, amire szintén eljött. Fontos, hogy legyenek ilyen elhivatott emberek.
Eddigi pályafutásod során számos alkalommal találkoztál a Csárdáskirálynővel, a jelenleg játszott változat egyik érdekessége pedig, hogy Vidnyánszky Attila most rendezett először operettet. Hogyan nyúl egy alapvetően prózai rendező ehhez a darabhoz?
Valóban sok feldolgozásban játszhattam, az első találkozásom a darabbal 1998-ban volt, akkor Halasi Imre vitte színre. Ezt többféle rendezés követte Magyarországon és külföldön egyaránt. Eleinte én sem tudtam, hogy az új változat esetében mire számítsak, ezért kicsit kétkedve álltam a próbafolyamat elé, de kellemesen csalódtam. Attila nagyon nyitottan állt felénk, kíváncsi volt a véleményünkre, és hagyta, hogy belevigyük az ötleteinket. Ehhez Berzsenyi Krisztina gyönyörű jelmezeket tervezett, és Cziegler Balázs gramofon-díszlete is nagyon látványos.
Fischl Mónika a Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
A darabban a Monarchia és a régi pesti világ áll szemben, a gramofon széthullása pedig azt mutatja meg, ahogy ez a látszólag stabil rendszer tönkremegy. A mű az 1914-es világháborús borzalmak árnyékában született – mi Gábor Andor fordítását használjuk, ez közelít leginkább az eredeti, német szöveghez –, miközben a helyzetei gond nélkül vonatkoztathatóak a mai viszonyokra is. Ugyanis
semmi sem változik az emberek világában.
Biztos kevesen gondolták, hogy 2022-ben megéljük, hogy pár száz kilométerre tőlünk harcok dúlnak, és egy világháború veszélye fenyeget minket. Ilyenkor szükség van arra a fajta attitűdre, ami az operettekben, például Bozsik Yvette rendezéseiben megjelenik.
Bozsik Yvette is – aki az Operettszínházban a János vitézt és a Marica grófnőt jegyzi – egy különleges színházi látásmódot képvisel.
Yvette-nek van egy nagyon sajátos szeretetnyelve, ami egyaránt megjelenik a János vitézben és Marica grófnőben. Az ő figyelme mindig az emberség megőrzésére irányul, a világnak pedig nagy szüksége van arra, hogy azokat a rezgésszinteket, amiket ezek az előadások közvetítenek, megérezhesse. Az emberben él az az ösztön, hogy jelet hagyjon a világban, ezek a darabok pedig alkalmasak rá, hogy a mostani válságos időben, amit a covid és a háború közelsége hozott, kinyissák a remény kapuit – ha csak pár órára is.
Erre a képre erősít rá a Marica grófnő tündérkertje?
Yvette a móriczi Tündérkerttel egy éteri világot hozott létre, ahol a szerelmesek ugyanúgy egymásra találnak, mint Shakespeare-nél a Szentivánéji álomban. A két főszerelőt végig egy angyal és egy démon kíséri, különleges megvilágításba helyezve a történetet, és egyben létrehozva egy egyedi színpadi nyelvezetet.
Ezek a természetfeletti lények hol segítik, hol pedig gátolják a főhősöket, ami annak a gondolatát is erősíti, hogy mennyire fontos rátalálnunk a saját hitünkre, spirituális világunkra, ami egy rendkívül gazdag világ, és képes átsegíteni minket a rosszon.
Miközben a Marica grófnőben erősen jelen van a spiritualitás, a Csárdáskirálynő világa látszólag földhöz ragadtabb. Ugyanakkor mindkét primadonna – Marica és Szilvia – egyaránt sokat tapasztalt nőként jelenik meg. Máshogy közelítesz a két karakterhez?
Mindenképpen fontos, hogy bele tudjak helyezkedni abba a világképbe, időszakba, amiben az adott darab játszódik, miközben elengedhetetlen, hogy hozzá tudjam adni saját magamat, a tapasztalataimat – hiszen Maricának érett nőként kell megjelennie a színpadon. Persze, Szilvia is hasonló, viszont benne még ott van a fiatalos, erőteljes, harciasan küzdő nő, míg Maricát sokkal határozottabbnak, erősebbnek és megfontoltabbnak érzem.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy amikor először kértek fel Szilvia szerepére, túl fiatalnak érezted magad hozzá. Most jó időben talált meg?
Igen, már van miből építkeznem. Úgy gondolom, ahhoz, hogy hitelesen át tudjak adni valamit, meg kell élni bizonyos dolgokat az életben. Nehéz lenne megmondani, hogy pontosan miben játszom másként Szilviát, azt hiszem, leginkább az érzések és gondolatok változtak. Ami a húszas éveimben még csak egy elgondolás volt arról, hogy milyen lehet egy-egy helyzetben benne lenni, azt ma már tapasztalatból, teljes őszinteséggel tudom beleépíteni a szerepbe.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Fischl Mónika a Marica grófnőben (fotó. Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
