Adott neki monumentális színpadi jelenlétet... Adott neki drámai erőt... Adott neki elementáris humort... Adott neki különleges színészi tehetséget…” – kezdte köszöntőjét Melis György nyolcvanötödik születésnapján Szinetár Miklós, és valóban: az égiek különös kegye kellett ahhoz, hogy a 20. század egyik legnagyobb magyar baritonja operaszínpadra léphessen. Már születésének körülményei is rendhagyóak voltak, ő maga, szintén a jeles évfordulón, így emlékezett vissza, édesapja milyen csodás körülmények között maradt életben a történelem viharai közepette: „Az első világháború végén édesanyám kapott egy értesítést, hogy férje egy budapesti kórházban fekszik. Nézik ott a betegek listáját, közlik anyámmal, hogy sajnos már a halottak között található. Anyám gyógyszerész-kísérőjével lement a pincébe, ahol azt látták, hogy Miska bácsi a halottak között még lélegzik. Édesapám így életben maradt – élete végéig csak bottal tudott járni – és én így születhettem meg, talán néhány percen múlott az egész.”

Melis György 1923. július 2-án született, a Szarvas melletti Csipkár soron álló tanyán, szlovák származású földművescsalád hetedik gyermekeként. Odahaza is jobbára szlovákul beszéltek, ő maga is csak ötéves korában tanult meg magyarul. Az idézett interjúban pedig azt is felidézte, édesanyja milyen boldog volt, amikor már híressé vált fia vendégeként Kodály Zoltánnal „tótul” beszélgethetett, mert azon sokkal könnyebben értett vele szót. A kisfiú tehetségét a szarvasi lelkész fedezte fel, így magasabb fokú tanulmányokat folytatott, majd Budapestre került , előbb a Műegyetemre, azután pedig felvételizett a Zeneakadémiára. Egykori támogatójára élete alkonyáig hálával emlékezett vissza:

»Tetszik tudni, Bachot énekeim szörnyen nehéz, ezért kell oda profi énekes« – győzködtem párttitkárnőnket, aki ezt szememre hányta egy Deák téri János-passió előadása előtt.

Tóth Aladárnak, az Operaház akkori igazgatójának elég volt a zeneakadémiai vizsgaelőadáson hallania az ifjú énekesnövendéket, hogy ösztöndíjasként felvegye az intézménybe. A többi már történelem, felsorolni is sok lenne azt a sok előadást és szerepet, amit a Carmen Moraleseként történő, 1949-es debütálása után Melis György elénekelt. Verdi, Puccini, Mozart számos alakját megformálta – utóbbi esetében különösen Don Giovanniként aratott nagy sikert, de színpadra lépett A sevillai borbély Figarójaként, Don Pasquale szerepében, játszotta Anyegint, külföldön is sikert aratott A kékszakállú herceg várában, utoljára pedig a Bánk bán Tiborcaként lépett az Operaház színpadára, 2005-ben.

„Melis nem ideologikus művész, nem eszmékből, elméletekből kiindulva és azok jegyében formál, hanem a zenei karakterek és a drámai összefüggések sugallatát követve emberek pszichológiáját teremti meg. Ám az emberi-művészi intuíció és tudatosság kivételesen harmonikus együttműködése jóvoltából az operaszerepekben rejlő embertípusokból a psziché olyan lényeges tartalmait és titkait, működésének olyan törvényszerű mechanizmusait és rejtett összefüggéseit hozza felszínre, hogy nemcsak a szerepek »értelmezési tartományát«, hanem egész ember- és világszemléletünket is elmélyíti és gazdagítja. Mégpedig nemcsak az »újdonság« értelmében, hanem abban a magasrendűen szellemi értelemben is, hogy az individuális történés, a személyes érzelmek, szenvedélyek, elhatározások bizonyos jellegzetes mozzanatai általános jelentést nyernek, eszmeivé emelkednek. Melisnél a jellemek, történések, sorsok, szenvedélyek és tettek olyan lényeges belső összefüggéseket mutatnak, hogy

– írta róla Fodor Géza, Melis György, a továbbélő pillanat művésze című cikkében, melyben megpróbálta megragadni az ekkor éppen hatvanéves énekes előadói alkatának legfontosabb vonásait.

De mások, jeles zenészek is megfogalmazták, miben rejlett Melis György egy-egy szerepformálásának varázsa: „Képes arra, hogy három felvonáson át változatos módon éreztesse a szórakozottság, az unottság állapotát, az érdeklődés hiányát a külvilág iránt, egy kiégett ember magányosságát, cinizmusát.

Gondoljuk el, milyen nehéz ez akkor, amikor mindehhez szépen is kell énekelni, finom rajzú frázisokat, hozzá a plasztikus, szép szövegejtésnek azzal az igényével, amely Melisre oly jellemző. S micsoda művészi bravúr, ahogy végül lángra lobban! A kései magáratalálás nagy pillanatai. Vezénylés közben borzongást érzek” – emlékezett vissza Anyegin-alakítására Erdélyi Miklós, Petrovics Emil pedig így emlékezett, milyen volt Melis György Falstaffként: „»Mondo ladro« – sóhajtja keserű humorral Falstaff, miután kimászott abból a koszos vízből, amelybe ez a rabló világ belökte. De a gáláns kaland csúfos kudarca nem veheti el Sir John Melis lovag - életkedvét és szárnyaló képzelőerejét. Ő indítja az operát – és Verdi életét is – lezáró híres fúgát, amely féktelen jókedvvel ünnepli az emberi élet és sors bolondos, kiszámíthatatlan, szépséges és fájdalmas kacskaringóit. Ebben a szerepben tette rám a legnagyobb hatást.

Melis Györgyöt már pályája delelőjén számos díjjal jutalmazták: 1962-ben kapott Kossuth-díjat, a Liszt Ferenc-díjat három alkalommal is odaítélték neki. 1959-ben érdemes, majd 1967-ben kiváló művész lett, 1989-től a Magyar Állami Operaház örökös tagja.

amelyet évente kap meg egy olyan művész, aki éneklés közben is tisztán, szépen ejti a szöveget. Szülővárosában, amelynek kóruskultúráját egész életében támogatta, emlékét ma utca és szobor őrzi, a Szarvasi Vízi Színház pedig júliusban  operagálát rendez a tiszteletére. De most, a kerek évforduló alkalmából alighanem sokan fognak még alakjával, művészetével foglalkozni, mi pedig akkor tesszük a legjobbat, ha meghallgatjuk azt a sok szép felvételt, ami hátramaradt utána.

Fejléckép: Melis György A trubadúr Luna grófjaként (forrás: Magyar Állami Operaház)