Egy opera sorsa - pláne, ha múlt századi - szinte megjósolhatatlan: hiába a nézők és a szakmai egyöntetű rajongása, az idővel együtt változik az ízlés is, a korszellem, és az üzenetek is átértelmeződnek, vagy épp teljesen aktualitásukat vesztik. Talán ezért vagyunk óvatosak a sokszor elfeledettnek tűnő művek felelevenítésével, de gondos és avatott kezek (fejek) segíthetnek az újraértelmezésben.

Nagy siker volt annak idején Dohnányi Ernő A tenor című operája is, de talán a húszas évek kispolgársága, amelyet parodizál, már nem annyira ismerős a ma közönségének. Vagy mégis? Mindenesetre humora életképes. Főképp, ha a szöveg is átesik némi fiatalításon. Amire szükség is volt, hiszen Carl Sternheim Schippel polgár című vígjátékából anno Góth Ernő írta a német nyelvű librettót, amit Harsányi Zsolt ültetett át magyarra először. A szövegen még úgy is gyakran érezhető az akadozás, hogy Csákovics Lajos igazán megtette a tőle telhetőt az új fordításnál, hiszen többnyire fiatalos, mai nyelven sziporkázik.

A történet igen egyszerű, az opera azzal kezdődik, hogy siratják a tenor énekest, a helyi férfikvartett egyik legjobb hangját, és úgy tűnik, a közelgő versenyen nem is tudnak elindulni. Hicketiernek (Szvétek László) támad egy merész ötlete: a részeges városi fuvolásnak, Schippelnek (Fekete Attila) nagyszerű hangja van, de a kispolgári erkölcsöknek nem éppen megfelelő életmódot folytat, tehát a díszes társaság igazából nem fogadná be őt. Schippel - akinek ugyan lenne kedve énekelni, de társainak barátságára is vágyna - sértődöttségében otthagyja az egész bagázst, amikor megjelenik a lovasbalesetet szenvedett Herceg (Geiger Lajos), aki azonnal szemet vet Hicketier lányára, Theklára (Miksch Adrienn). A dolgot tovább bonyolítja, hogy a lány Schippelt és egy másik - kevésbé alfahím - énekest, Kreyt (Szerekován János) sem hagyja hidegen. A második felvonásban az éj leple alatt történik a bonyodalom: Schippel Thekla ablaka alatt ólálkodik, hangot ad szerelmének, Hicketier és a többiek felháborodására, amit csak erősít, hogy a magas rangú úr oldalán érkező lányt udvariatlanul „a Herceg macájának" nevezi. Az ügyetlen Kreyről kiderül, hogy az apa inkább hozzá adná a lányt, ezért Schippel kihívja Kreyt párbajra. A harmadik felvonásban Thekla, aki a Herceg érzelmeit tudná viszonozni leginkább, elutasítja őt a társadalmi különbségek miatt, mert nem szeretné eltartottként leélni életét - végül is nem sokkal a feminizmus első hulláma után vagyunk. Szerencsére a finálét megelőző párbajban sem esik senkinek bántódása, és végül Schippel nyeri el a lány kezét - micsoda váratlan fordulat.

Dohnányi zenéje nem éppen egységes stílusról árulkodik, szinte töredékesnek mondható, de ez ebben az esetben nem pejoratív. A szöveg egymás után megjelenő gegjei mentén követik egymást a zenei poénok. Gyakran percekig úgy tűnik, mintha nem is Dohnányi írta volna, mintha nem is operazene lenne: egy kis Rahmanyinov, egy csipetnyi Debussy, kevés Puccini, néha pedig konkrét idézetek innen is, onnan is. Annak ellenére, hogy nem érződik a struktúra, jól átgondolt zenei formákkal találkozunk, a végére összeáll előttünk a mű. 

Almási-Tóth András rendezése is érzékeltetni próbálja ezt a különös, már-már elidegenített, de persze humoros, sőt sokszor nevetséges világot. Gyakran gesztusokon, mimikán, mozgásokon mosolygunk (vagy már röhögünk is), ami a színészi mellett rendezői érdem is. Ugyanakkor a jól ismert Almási-Tóthosnak mondható elemek is felbukkannak, és gyakran talán kicsit unalmasakká is válnak: modern, könnyűzenéhez kapcsolható táncos elemek az énekeseknél is, továbbá a tánckar szinte indokolatlannak ható folyamatos szerepeltetése a színpadon. Minden bizonnyal a groteszk, a szürreális hangsúlyozása a cél, de sok bába közt elvész a gyerek alapon időnként nehéz fókuszálni magára a lényegre. A figyelemmegosztást ugyan nehezítette, de a megértést talán segítette az az örvendetes ötlet, hogy a magyar szöveget kivetítőn is lehetett olvasni. Amennyiben a rendező javaslata volt, köszönet érte. A rendezéssel tulajdonképpen teljes összhangban álltak Rózsa István túlcicomázott polgári enteriőrt vagy éppen a Szentivánéji álom sejtelmes-titkos mesevilágát idéző díszletei, valamint Lisztopád Krisztina színgazdag, igazából sem nem historizáló, sem nem aktualizáló, de a szemeket magukra irányító, vidám jelmezei.

A részeges tenor szerepében Fekete Attilát láthattuk-hallhattuk, akinek Presser Gáborra emlékeztető fizimiskája mellett rocksztár-szerű megmozdulásai és megszólalásai - mert formálásban és hangerőben is érződött a karakter kitűnése a többi szereplő közül - tették hitelessé Schippel figuráját. A darab során végig hozta ezt az erőt, esetenként túl is feszítve a húrt, hangjának forszírozása a hangminőség rovására ment. Szvétek László Hicketier szerepében a tőle megszokott buffoként domborított érces hangjával és mulatságos mozgáskultúrájával. A nyámnyila Kreyt - aki külsőre mintha Pavarotti hasonmása lett volna - Szerekován János keltette életre, amúgy szép tenor hangjánál emlékezetesebb maradt évődő, félénk karakterének színészi megformálása. Kiss András Wolkeként egy barátságos-bumfordi behemótot tárt elénk, zengő baritonját azonban nem csillogtathatta meg igazán. Geiger Lajos hórihorgas Hercegként inkább háttérben maradt, de amikor megjelent, magára vonzotta a figyelmet. Kevés megszólalását a Hicketier feleségét alakító Farkasréti Mária is precízen, élettel teli módon teljesítette. Talán a legösszetettebb figura Miksch Adrienn Theklája volt, akiről könnyen elhittük, hogy kisugárzásával szempillantás alatt elcsavarja a férfiak fejét, de a szende kislányt is hozta, ha úgy kívánta a szerep. Mindez árnyalt énekléssel párosult, aminek persze érthető módon drámai oldala volt az erősebb.

Az operazenekart Vajda Gergely dirigálta gondosan, értő kezekkel és nagy svunggal: a nagyobb formák és az aprólékosan kidolgozott részek is jól érvényre jutottak. Az együttes folyamatosan koncentráltan játszott, változatos, élénk színeket keverve ki palettájukon.

Sajnos a premier nem hozott teltházat, meg az egyelőre ismeretlen opera népszerűségét vagy akár a repertoárba visszakerülését sem lehet előre megjósolni, viszont amit ki lehetett hozni az előadásból, azt kisebb zökkenőkkel ugyan, de kihozták. Hiszen egy vígopera elsősorban szórakoztatni szándékozik, abban pedig nem volt hiány.