Kicsit több mint másfél hónappal ezelőtt a magyar állam Érdemes Művész címet adományozott neked. Hogyan értékeled most a díjat?
Még mindig nehezen fogom fel, hogy kaptam egy ilyen komoly kitüntetést, és kicsit meg is hatódom, amikor erről kell beszélni, hiszen elsősorban nem ezért végzem a munkám. Természetesen jólesik, amikor az embert díjakkal is elismerik, Érdemes Művésznek lenni viszont mégis más. Ez nemcsak nekem vagy a színháznak szól, hanem az egész szakmának, amit képviselek. Közben pedig nyugtatóan is hat rám. Volt egy olyan időszaka az életemnek, amikor mindenáron be akartam bizonyítani, hogy jó színész vagyok, azok számára is, akik esetleg ezt megkérdőjelezték. Mostanra talán már van annyi tudás és tapasztalat a hátam mögött, hogy magabiztosan gondolkodjak a színpadról, és hogy hogyan kell léteznem egy-egy szerepben – emellett persze alig várom, hogy a rendezők meglepjenek új gondolatokkal és eszközökkel.
Egy ilyen cím viszont nagyon erős visszajelzés arról, hogy jó úton járok.
Ugyanakkor felelősség is.
Valóban nagy felelősség, bár most még nem tudom pontosan, hogy ez miben is jelenik meg, vagy mit kéne máshogy csinálnom, mint eddig.
Kell egyáltalán máshogy csinálni?
Ez biztosan alakulni fog még bennem, ahogy például egy produkció is folyamatosan változik, ahogy játsszuk, vele együtt pedig mi és a játékmódunk is fejlődik. Ez egy olyan szakma, ahol mindig tanulhat az ember valami újat, és remélem, hogy képes vagyok még fejlődni. Hálás lehetek a sorsnak, mert eddig is nagyon sok feladatot sodort elém az élet, és a mindenkori igazgatóimtól rengeteg komoly lehetőséget kaptam. A különböző nézőpontok által pedig formálódtam én magam is. Ebben a díjban benne van mindenki, akivel a pályán valaha dolgoztam.
Dolhai Attila az Érdemes Művész díj átadásán (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)
Volt olyan fordulópont az életedben, amiről azt gondolod, hozzájárult ahhoz, hogy megkapd a díjat?
Számos meghatározó előadás és egyéniség volt, ami formált, ha csak a főiskolai évekre gondolok, ott volt Bagó Gizella, Kerényi Imre vagy Szirtes Tamás, Léner Péter, de említhetném Huszti tanár urat is. Mind erős karakterek és gondolkodók, akik hatottak rám. A pályám első tíz évét Kerényi Miklós Gábor színházi világlátása határozta meg, és folyamatosan dolgozhattam különböző rendezőkkel.
Meg kellett tanulnom azt is, hogy kik azok, akiknek a véleményét elfogadhatom, akiknek a kritikája nem visz rossz irányba.
Ezután arra kellett figyelnem, ami igazán fontos: játsszunk, és hogy közönség előtt lehessünk.
A kitüntetés átvétele után nem sokkal új előadásban mutatkoztál be a Budapesti Operettszínházban, a Jekyll és Hyde címszerepében láthat a közönség.
Ez egy nagy vállalás volt, és úgy érzem, hogy a premieren még csak egy részét tudtam megmutatni annak, amit akartam, és ami bennem, illetve a figurában van. Ehhez hozzájárult az is, hogy a bemutató előtt pár nappal megbetegedtem, ez az állapot pedig dilemma elé állított, hiszen nem szerettem volna, ha a közönség félmegoldásokat lát. Miközben készültünk egy erdélyi turnéra is, amit szintén nagyon vártam, és nem akartam lemondani. Végül úgy döntöttem, hogy azt a munkát, amit ezekbe a produkciókba fektettünk, nem hagyhatom elveszni, és igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy az előadások a lehető legjobban sikerüljenek. Érdekes módon éppen a betegség eredményezett egy olyan állapotot, hogy Hyde-ot – amitől jobban tartottam – sikerült könnyebben megszólaltatnom, és inkább Jekyll részei jelentettek nagyobb kihívást.
Dolhai Attila a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Amikor Homonnay Zsolttal egy korábbi interjúban a két figura igazságáról beszélgettünk, Hyde-ot morális igazságosztónak nevezte. Te hogyan látod a karaktert?
Én Hyde-ban inkább a bosszúállót látom, de tágan értelmezve Zsoltnak teljes mértékben igaza van. Ha az előadás rendszerét kivetítjük a saját életünkre, ugyanúgy találkozhatunk olyan szituációkkal, amiknek megkérdőjelezhető a tisztasága vagy jogossága, a jog pedig nem szolgáltat elég lehetőséget az igazság felderítésére.
Egy ilyen helyzet a való életben is szülhet különös megoldásokat, mint a Jekyll és Hyde-ban, ahol a „gonosz én” nem válogat az eszközökben.
Azokkal végez, akik az erkölcsre hivatkozva ellehetetlenítik, hogy hivatalosan is kísérleteket folytasson az édesapja megmentéséért, miközben a saját tetteik morálisan megkérdőjeleződnek.
Ha Hyde bosszúálló, akkor Lucyt miért öli meg? Ő nem ártott neki.
Annál a gyilkosságnál a féltékenység munkál benne, hiszen a lány nem őt szereti, hanem Jekyllt.
Dolhai Attila és Nádasi Veronika a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Jekyll esetében ráadásul látszólag egyszerűbb megtalálni a karakter igazságát, hiszen Vincze Balázs rendezése az apa figurájának beemelésével sok kérdést megválaszol.
Az apa jelenléte valóban nagy segítség, de felmerül a kérdés, hogy ez feljogosítja-e a férfit, hogy bármit megtegyen. A válasz egyértelműen nem. Jekyll a saját magán végzett kísérletekkel akar eljutni a megoldásig. Viszont ettől még az önfeláldozásért nem jár feloldozás. Az apai motiváció addig tart, amíg Jekyll eljut odáig, hogy bele mer vágni a kísérletbe. Aztán elszabadul a gonosz, ami ellen már nem tudott védekezni. Ha mindenképpen keresni szeretnénk valamit, ami feloldozást adhat neki, az a rendíthetetlen hite abban, hogy a kísérlete sikerülni fog.
Az előadás másik fontos kérdése, hogy bemerészkedhet-e az ember Isten felségterületére. A végkifejlet – hogy Jekyllt az édesapja kíséri a mennyországba –, választ adhat erre a kérdésre?
Közvetlenül talán nem, viszont
felvet egy másik, hitbéli kérdést, mégpedig hogy számít-e, mit teszünk az életünk során, hogyha az út végén elég egy mondatban elmondani, hogy bocsáss meg, Uram, vétkeztem.
De felmerül az is, hogy mit nevezünk egyáltalán Isten felségterületének. Hiszen bizonyos nézőpontból mondhatjuk, hogy a tudósok, akik az ismeretlent kutatják, minduntalan ezt teszik. Másrészről viszont szerintem oda sosem fogunk tudni belépni, mert amikor kinyitunk egy-egy újabb ajtót, és felfedezünk valamit, mindig rájövünk, hogy arról, amit meg szeretnénk ismerni, valójában még alig tudunk valamit. Ez egy olyan titok, amibe – ezt egy ponton túl el kell fogadnunk – képtelenek vagyunk belelátni. Ennek ellenére fontos, hogy az ember menjen tovább, fejlődjünk, és az lenne az ideális, ha az eredményeket jóra használnánk.
Dolhai Attila a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
A pandémia alatt te is egy számodra addig ismeretlen területre merészkedtél, hiszen Szétszakítottak címmel drámát írtál, amelyből most Iványi Marcell rendezésében játékfilm készült.
A filmet június negyedikén a közmédia egyik csatornáján láthatják majd a nézők. Már az utómunkák zajlanak, a kész változatnak pedig új címe lett: Örök hűség. Nemcsak ez, a történet is kicsit átalakult, hiszen a Nemzeti Filmintézet pályázatán – Kiss-B. Atilla vezetésével – már egy profi filmes csapat segítette a munkát. Kikerültek belőle dalok, és írtunk hozzá újakat, illetve sokkal egységesebb lett. Iványi Marcell és a forgatókönyvíró, Németh Ákos felrajzoltak egy komoly dramaturgiai ívet: egy idillikus családi környezetből indulunk, és a film végére a szereplők eljutnak valahová. Amikor megérkeztünk az első forgatási napra, elvarázsolt a felépített lakásbelső, minden apró részlet a helyén volt.
A drámát megtörtént eset alapján írtad. Van benne fikciós történetszál?
Ibolya története, illetve a szerelmi szál az én gondolatom. Dér Zoltán naplója egy beszámoló, ami dramatizálás nélkül közli, hogy mikor mi történt. Emellett nélkülöz minden romantikát – úgy vélem, ő egy igen szemérmes ember volt –, mégis izgalmas elképzelni, hogy milyen lehetett az, amiről nem ír.
A női lelket, a női jelenlétet is a történet részévé akartam tenni.
Az érzelmi viszonyt eszközként használtam arra, hogy a nézőt könnyebben megérintse, amit lát, hogy legyen egy olyan történet, aminek az alakulásáért izgulhat, és ami még tovább bonyolítja az eseményeket. Hétköznapi hősöknek írtam meg a szereplőket, akiknek megvan a maguk tragédiája, és lehet velük azonosulni.
Miért volt lényeges, hogy a női lélek megjelenjen a történetben?
Ibolya személyében szerettem volna egy olyan társat adni a főszereplő Miklósnak, aki képes a férfit a saját nőiességével, eleganciájával, erejével és ösztönével erősíteni. Ez megteremti az egyensúlyt a két fél között. Erős női karakterben nincs hiány, hiszen a műben az édesanya testesíti meg a gondoskodást, kitartást, az aggódó szeretetet. A tragédia nőre és férfira egyformán hat, hiszen a megélt fájdalmak az embert és az emberséget érintik.
Férfiként írsz a női lélekről. Hogyan közelítettél hozzá?
Engem is anya szült, van egy szerelmem – a feleségem –, és három lányom. A tőlük kapott szeretet, vágy, gondoskodás, aggodalom mind alapja a műben felmerülő női karaktereknek. Ezek a figurák, mint a nők általában, emocionálisabbak és sokkal nyitottabbak, mint a férfiak, jobban ki tudják fejezni, ami a lelkükben van. Mindenképpen szerettem volna megmutatni a nők fájdalmát, a veszteség feldolgozásának folyamatát – hogy a nézők ne csak azt lássák, ahogy a férfiak reagálnak a világ pusztulására. Láttatni akartam, hogy miben rejlik az erejük, azt a hitet, ami tovább lendíti őket a nehézségeken. Máshogy látják a világot, nekünk pedig olykor érdemes ellesni tőlük néhány dolgot. Mert a hősök nem mindig férfiak.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Dolhai Attila a Jekyll és Hyde-ban (fotó: Art&Lens Photography)
hírlevél
