A rendkívüli események akkor kezdődtek, amikor a főbejárat helyett, a művészbejárón át léphettünk az épületbe. Nem énekeseket vagy balerinákat pillantottunk meg, hanem műszaki igazgatót, kelléktárost. S ez csupán a kezdet volt, ugyanis egy 1 órás, másfél kilométer hosszú "kulisszabarangolásra" volt lehetőségünk vasárnap a Kulturális Örökség Napjai keretében.

Utunkat természetesen hazánk legnagyobb színpadánál kezdtük: az Operaház főszínpada ugyanis mind mérete, mind berendezése tekintetében a legméretesebb. Az érzékeltetés kedvéért, néhány számadat: a színpad hossza 43 m, a mélység és magasság elképesztő méreteket ölt, például a zsinórpadlás első taposórácsa több mint 26 méteren van, ami azt jelenti, hogy a díszletek kb. eddig a magasságig fel is emelhetőek, a szerkezet 53 díszletelemhez elegendő, de ez bármikor megtoldható az 1 tonna súlyra hitelesített emelőkarok segítségével.

Miközben a berendezéseket csodáljuk, halk klasszikus zene teszi élőbbé a színpadot. Azt is megtudjuk, hogy jelenleg varrják az új függönyt, melyet januárban helyeznek fel, s a mostani függöny darabjainak máris szép sorsot szántak a művészek: van, aki a zongoráját szeretné letakarni vele, és van, aki keretbe foglalná.

Mialatt a következő nagyobb állomáshoz értünk, sok érdekesség tárult a szemünk elé: a színpad felülnézetből, öltözők sora, a balett próbaterem és a díszletfestő műhely, ahova egy emelőszerkezet segítségével közvetlenül felhúzhatóak a javításra, festésre váró darabok.

Még néhány fokot kellett megtennünk egy csigalépcsőn, s 35 méter magasan, a csillárpadláson találtuk magunkat. Egy óriási mechanikus szerkezettel húzzák fel és engedik le a 21 mázsás csillárt, 125 éve. E műveletet – mely 30-45 percet vesz igénybe – évente kétszer végzik el, működtetéséhez 6 emberre van szükség. Megépítése óta ragyogóan működik, ezért nem látták értelmét, hogy lecseréljék ezt az Európában egyedülálló eszközt.

Tovább haladunk, s egy múltidéző világba léphetünk, az ország legnagyobb jelmeztárába. Körben több mint 120 éves szekrények állnak, amíg a szem ellát, s azok fölött kis táblák jelzik az opera és balett címeket. Az egyik szekrény kitárul, és a sok-sok régi stílusú ruha katonásan sorakozva ragadja meg figyelmünket.

Nagy élmény kisétálni az ötödik emeleti teraszra, és közelről is megcsodálni a híres zeneszerzők szobor-sorát, melyet messziről, az utcáról jól ismerünk.

Utunkat a nézőtéren zárjuk, ahol különös meglepetésben van részünk: a hatalmas csillár közvetlenül a széktámlák fölött tornyosul. E terem díszítése, kivilágítása és bordó bársonya, önmagában is elvarázsol mindenkit, melynek hangulatához különleges adalékként járul hozzá a leeresztett csillár. Magával ragad bennünket, percekig senki sem szólal meg. Kiérve az épületből többen is fel-feltekintünk, s úgy tűnik, mintha már másképp néznénk rá. Azon a napon mindnyájan egy csoda részesei lehettünk.

Ezzel az eseménnyel a Magyar Állami Operaház nem csupán a már elkötelezett operahíveknek biztosított különleges alkalmat, hanem újabb lehetőséget kínált az ifjúságnak: általános iskolák, gimnáziumok is örömmel hozták el a tanulóikat. Egy ilyen élmény igen meghatározó lehet a klasszikus zene megszerettetésében, ami nagyban hozzájárul a kultúra megőrzéséhez, hiszen a mostani fiatalokból válik majd a jövő közönsége.