Melyek egy jó opera-előadás szükséges és elégséges feltételei? A kérdés látszólag egyszerű, mégis megkerülhetetlen, akár elméletben foglalkozzon valaki a műfaj helyzetével, akár a gyakorlatban szeretne egy jó előadást létrehozni. Ahhoz, hogy a vidéki operajátszásról beszéljünk, sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden esetben valamit, valakik, valakiknek, valamilyen művészi szemlélettel adnak elő, ezeknek a szempontoknak pedig mindegyike kihat arra, milyen mozgástere lehet egy intézménynek.
Ami a műveket illeti, rögtön láthatjuk, milyen fontos szerepet töltenek be a legnépszerűbb, legtöbbet játszott, általában olasz operák ezeknek a színházaknak a repertoárjában. Természetesen vannak üdítő példái annak, amikor egy ritkán játszott mű, netán ősbemutató vidéken arat sikert, minderre azonban inkább csak kiegészítésként, a slágerdarabok mellett van lehetőség, hiszen az évad során játszott művek mennyisége és az elérhető nézők korlátozott köre mind abba az irányba mutatnak, hogy a közönség kedvencei kerüljenek előtérbe. A Traviata elévülhetetlen remekmű, nem is annyira problematikus, hogy feltétlenül világnézeti dilemmákba vagy más, megosztó kérdésekbe kelljen vele kapcsolatban bonyolódni. Habár természetesen számos értelmezése lehetséges, és nem feltétlenül baj, ha egy produkció alkotói megpiszkálják a művel kapcsolatban bennünk élő képet.
Jelenet a Traviatából (Fotó/Forrás: 4K Media Studio – Hegedűs Bence / Győri Nemzeti Színház)
A törzsrepertoár kapcsán azonban felmerül egy másik kérdés: kik is énekeljék ezeket a műveket?
Egy olasz romantikus opera általában igen jelentős hangi adottságokat igényel,
egy pályakezdő vagy esetleg szerényebb képességekkel rendelkező művész többnyire nem alkalmas arra, hogy a főszerepeket megszólaltassa. A mai világban, amikor egy jó énekesért kis túlzással a világ összes operaháza verseng, viszonylag ritka, hogy egy igazán nagy művész bárhol is társulati tagként kösse le magát. Vendégeket kell tehát hívni, ennek minden anyagi és szervezési vonzatával. (Természetesen elméletben lehetséges volna, hogy egy különösen elhivatott színházigazgató vagy zenei vezető megtalálja a szerepre alkalmas, de azt még nem éneklő művészeket – legyen szó kezdőkről vagy olyanokról, akiknek most érkezett el pályájukon ez a fontos lépcsőfok –, és így növelje saját intézménye vonzerejét a felkért előadó szemében. Részben ez történt Győrben is, ugyanakkor úgy látom, nagyon kevés olyan vezető van, aki akár saját maga, akár egy jó művészeti tanácsadón keresztül képes legyen szisztematikusan átlátni a mai Magyarország aktív énekeseit, azok képességeit és karrierútjait.)
A harmadik fontos kérdés, hogy kinek játsszon a színház. Evidenciaként válaszolhatnánk, hogy a helyi közönségnek, a városban és vonzáskörzetében élőknek, ami természetesen megkerülhetetlen feladat. Ugyanakkor örvendetes lenne, ha Budapesten kívül is lennének olyan operai események, amelyekre az egész ország felkapja a fejét. (Most tekintsünk el az esti tömegközlekedés hiányosságaitól, Győr pont üdítő kivétel, ahonnan még nem sokkal tizenegy óra előtt is megy vonat Budapestre.) Ha viszont valaki, akár kocsival, akár egyéb módon felkerekedik egy távolabbi produkcióért, leggyakrabban kétféle motivációból teszi. Vagy van a produkcióban olyan húzónév, aki elég nagy számú közönségre gyakorol jelentős vonzerőt,
vagy az adott intézmény hosszú időn át olyan produkciókat hoz létre, amelyek alapján a nézők magának az intézménynek szavaznak bizalmat.
Talán mondanom sem kell, hogy ez utóbbi jóval nagyobb munkát igényel, az elmúlt években leginkább a populáris műfajoknál láthattunk rá példát.
Violetta és Alfredo: Fischl Mónika és Boncsér Gergely (Fotó/Forrás: 4K Media Studio – Hegedűs Bence / Győri Nemzeti Színház)
Mindezek tekintetében nézzük, milyen is lett a győri Traviata-bemutató! Az énekeseket illetően a legteljesebb mértékben elmondható, hogy sikerült olyan neveket választani, akik a szélesebb közönség számára is vonzerővel bírnak. A címszerepet Fischl Mónika formálta meg, aki az utóbbi években változatos műfajokban mutatta meg hangi és előadói képességeit. A jelen produkció iránti érdeklődés is mutatja, hogy nem szabad alábecsülni a könnyedebb műfajok közönségét, ha valakiben meglátják a jelentős művészt, készségesen megnézik őt bármilyen más produkcióban, akár operában is.
Az énekesnő pedig rászolgált a bizalomra, úgy tűnik, Violetta szerepe a legjobbkor találta meg
– Olaszországban ugyan énekelte már a darabot, de a magyar közönség nagy része most találkozhatott vele először Traviataként. Koloratúrszopránról lévén szó, a biztos magas hangokon és a tökéletes könnyedséggel énekelt futamokon nem lepődtünk meg (habár plusz csúcshang nélkül, a kottában foglaltaknak megfelelően adta elő az első felvonásvégi áriáját), de mindemellett az énekes a szólam többi kívánalmának is magas színvonalon felelt meg. Hangja minden lágéban különleges szépséggel szólt, és a harmadik felvonás sokkal puritánabb zenei világát is képes volt művészi tartalommal megtölteni.
A férfi főszerepekben olyan énekeseket hallhattunk, akik viszont idehaza is gyakran formálják meg az olasz repertoár hőseit és antihőseit, sőt mindketten szerepeltek az Operaház idei Traviata-szériájában is. Alfredóként Boncsér Gergely lépett színpadra, aki kanyargós úton jutott el mostani jó formájához, egy ragyogó pályakezdés és egy későbbi hangi válság után néhány éve ismét szép, igényes produkciókat hallhattunk tőle (nagyszerű volt például tavaly az operaházi Manon Lescaut Des Grieux-jeként is). Mostani produkciójával is nagyobbrészt elégedettek lehettünk, a hang stabilan szól, képes kitölteni a frázisokat, a magasságok nem igényelnek különösebb erőfeszítést, és az előadás során a tenorista érzelmi hőfoka is egyre magasabb lett. Kissé talán a hangszínt, némi nazalitást kifogásolhattunk, de ez nem rontotta le számottevően a művészi élményt.
Boncsér Gergely mint Alfredo (Fotó/Forrás: 4K Media Studio – Hegedűs Bence / Győri Nemzeti Színház)
Germont szerepében a Kossuth-díjas Kálmándy Mihály lépett színpadra, akinek telt, zengő baritonja már önmagában élményt tud jelenteni. Ezúttal a magasságai egy kissé mintha erőltetetten szóltak volna, de utána mindig képes volt szépen továbbvezetni a szólamot. Érdekes szerepformálási megoldás, hogy milyen idealista módon, már-már naivan jelenítette meg a férfi főhős apját, miközben Germont egyáltalán nem problémamentes figura, szerintem és jó pár előadás koncepciója alapján igencsak manipulálja a fiatalokat.
Kálmándy Mihály azonban olyan hitelessé tudja tenni az idős férfi minden megszólalását,
hogy a közönség egy pillanatra sem érezhette úgy, hogy az nem a legigazabb belső késztetésből hozta meg döntéseit.
A három vendég mellett a további szerepekben a Győri Nemzeti Színház saját művészgárdája lépett a színpadra. Floraként Lázin Beatrix ízléses mértéktartással énekelt. Annina alakját pedig Hagen Orsolya öltötte magára, aki nagyon kellemes kisugárzással rendelkezik, ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy érezhessük a Violetta és a komornája közti meghitt kapcsolatot. A kisebb szerepek előadói viszont sajnálatos módon igen ingatag teljesítményt nyújtottak, sok esetben azoknak a művészeknek is akadtak csúnya melléfogásai, akik az est más részeiben tisztességesen teljesítettek. Kár érte, mert egyébként az előadás egészét magas színvonalú zenei megvalósítás jellemezte a Győri Nemzeti Színház Zenekara, Énekkara és Silló István karmester jóvoltából. Persze előfordultak apróságok, amelyekről lehetne vitatkozni, egy-egy hangsúly vagy tagolás, amelynek megítélése ízlés dolga is, de összességében a muzsikusok kidolgozott hangzással, értőn adták elő a darabot.
Lázin Beatrix mint Flora (Fotó/Forrás: 4K Media Studio – Hegedűs Bence / Győri Nemzeti Színház)
Akadt azonban a zenei produkció esetében egy probléma, amelyet szándékosan a téma végére hagytam, nehogy a feketeöves operarajongók a cikk elején hagyják abba az olvasást. A Győri Nemzeti Színház opera-előadásai ugyanis hangosítással mennek. Ez még akkor is kellemetlen volna, ha az erősítés minősége kifogástalan lenne (nem az, de nem is annyira vészes), és bár a nézőtér alakja igen szokatlan, négyszögletes, de erősen emelkedik,
nehéz elképzelni, hogy ne lehetne valamilyen megoldást találni az akusztikai rendellenességekre.
Az opera és mindenfajta klasszikus zene élő műfaj, ebből csak a legvégső esetben szabad engedni.
Az előadás számos aspektusa után a színpadi megvalósítás értékelésével maradtunk még adósok. A Traviatát Bakos-Kiss Gábor, a színház igazgatója állította színre, és ahogy a darabválasztásban, úgy tűnik, ebben is arra törekedett, hogy a produkció minél kevésbé legyen megosztó. Így láttunk egy nagyjából klasszikus, egészen mutatós produkciót (Árva Nóra tervezte a díszletet, Berzsenyi Krisztina a jelmezeket), néha jobban, néha rosszabbul sikerülő közlekedésrendészettel. Felbukkant pár jól sikerült megoldás, amely árnyalta az adott jelenetet – például amikor Alfredo lakája a második felvonásbeli tenorária alatt próbálja fellegekben járó urára ráadni a ruhadarabjait, vagy amikor Violetta azt mondja Germont-nak, „öleljen meg, mintha a lánya volnék”, de ahogy a férfi mellkasára borul, az csak mereven áll, kifeszített karokkal. Emellett előfordul néhány, Willy Decker rendezése óta szinte közhellyé vált szimbólum is a produkcióban, így az erotikát jelképező piros (itt bordó, stilizált szájat formázó) kanapé vagy a Grenvil doktor sápadt képében a Violetta életében folyton jelenlevő halál. Összességében azonban a rendező viszonylag ritkán ad hozzá vagy vesz el a produkció hatásából, az viszont már az egész hazai operajátszás látlelete, hogy ez legalábbis semleges, ha nem egyenesen pozitív érzetet hagy maga után.
Jelenet a Traviatából (Fotó/Forrás: 4K Media Studio – Hegedűs Bence / Győri Nemzeti Színház)
A Győri Nemzeti Színház sikerrel vette az operabemutatóval járó kihívásokat, egyszersmind arra is ráirányította a figyelmet, hogy mint minden énekelt műfajnál,
elsősorban a művészek hangminősége és technikai-stílusbeli tudása határozza meg, hogy a néző elégedetten fog-e távozni az előadás után.
Ezzel természetesen nem a műfaj összművészeti jellege ellen szólnék, hiszen épp komplexitása adja rendkívüli értékét. Ám kicsit olyan helyzet ez, mint az emberi igények elhelyezkedése a Maslow-piramisban, egy szintnek teljesülnie kell ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjuk fogalmazni a további elvárásainkat. Igen, lehetne egy kicsit gondolatgazdagabb a produkció, kicsit összeszedettebbek a mellékszereplők, és jobbak az akusztikai körülmények, de összességében mégis egy olyan előadást láthattunk, amely megérdemelte a közönség bizalmát.
Fejléckép: Violetta és Alfredo: Fischl Mónika és Boncsér Gergely (fotó/forrás: 4K Media Studio – Hegedűs Bence / Győri Nemzeti Színház)
hírlevél
