David Adam Moore (Fotó/Forrás: Guy Barzilay Artists)

Hogyan lett énekes?

Texas keleti részén nőttem fel, közel a louisianai határhoz. A családom fele texasi, a másik fele cajun, ami két teljesen más világot jelent a zenében is, nekem viszont természetes volt, hogy tele van a ház zenével, hangszerekkel. Hallott már a cajon kultúráról?

Őszintén szólva nem sokat.

Sok európai nem hallott róla, amint tapasztalom. Francia katolikus telepesek, akik Kanadából települtek át Louisianába, nagyon különleges zenéjük van, sok harmonikával. A középiskola utolsó évében csatlakoztam egy kórushoz, és felfedeztem a klasszikus zenét. Az egyetemen viszont saját zenét csináltam, főleg IDM-et, electropopot, technót. Aztán találtam egy csodálatos tanárt, aki az énektechnika minden csínjára megtanított.

Úgy tudom, igen sokat foglalkozott az énekhang lehetőségeivel – nemcsak gyakorlati, hanem elméleti tudást is szerzett.

Az operaéneklés a hangi atletizálás legmagasabb formája, a hangképző szervek legmagasabb szintű koordinálásra. A tüdőtől kezdve az arcüregig, a szájpadlásig, a nyelvig, a fogakig részt vesznek benne a testrészek, hogy létrejöjjön ez a szinte emberfeletti hang, miközben a zene nem csak technikáról szól, hanem karakterekről, a zene pszichológiájáról. A homo sapiens már rendelkezett azzal a génnel, amely lehetővé teszi, hogy sokfajta hangszínt hozzunk létre.

Dead Man Walking: a főszerepben David Adam Moore (Fotó/Forrás: Guy Barzilay Artists)

Számos kiváló kortárs opera bemutatásában részt vett, amellett az alaprepertoárban is szép tapasztalata van. Más a két terület?

Nem, nem. Minden opera kortárs opera, egyszerűen csak némelyiket többet játszották már! (nevet) Úgy kell előadni mindegyiket, mintha ősbemutatót játszanánk. Az előadói hagyományokat pedig nem szabad egyenlővé tenni a szerzői akarattal. Friss szemmel kell néznünk a klasszikus operákra is.

Legutóbb az Angyalok Amerikában magyarországi bemutatóján énekelt Budapesten. Miért megfelelő műfaj az opera egy olyan témához, mint a melegek helyzete?

Ha megnézzük a műfajtörténetet, régi hagyománya van annak, hogy az opera a társadalom égető kérdéseivel foglalkozzon. Vegyük csak Mozartot – azért őt, mert őt mindenki érinthetetlennek tartja –, aki operát írt Beaumarchais drámájából. Ez a Figaro házassága. Az eredeti drámát a cenzúra rögtön a megjelenés után betiltotta, mert a hatalom nem nézte jó szemmel, hogy van egy történet, amiben a szolga túljárhat a gazdája eszén.

A másik ok, amiért érdemes operában forró témákkal foglalkozni, az az, hogy ez egy rendkívül erős médium. Kimerevíti az időt, a teret, és mivel nem használunk mikrofont, zsigeri élmény. Az énekes hangja közvetlenül lép kapcsolatba a hallgató dobhártyájával, ez egy intim viszony.

Kapcsolódó

Száz év múlva is itt lesz, amivel az ezredfordulón viaskodtunk

Tizenöt évvel a világpremier után Budapesten is bemutatják az Angyalok Amerikában című operát, Eötvös Péter hatodikját a műfajban, amelyben mindenki angyal, és lényegesebb a hallucináció, mint a valóság. De mi a valóság, egyáltalán?

Beszéljünk Jake Heggie nagy sikerű operájáról, amellyel márciusban Budapestre jön. A Ments meg, Uram! (Dead Man Walking) a halálsoron játszódik.

A történet egy 1993-as tényirodalmi könyvön alapul, amelyet Helen Prejean katolikus nővér írt a louisianai Angola börtön két elítéltjéről, Elmo Patrick Sonnier-ről és Robert Lee Willie-ről. Ahogy a filmben, úgy az operában is egy karakterré sűrűsödik ez a két halálra ítélt bűnöző, de az is érdekes, hogy azt a munkát is bemutatja, amit Helen nővér az áldozatok családjáért végzett. Az én karakterem, a főszereplő Joseph szívós, makacs, de végül a nővér elnyeri a bizalmát. Josephet – vigyázat, spoilerezek! – végül kivégzik, de eljut valamiféle megbékélésre.

Dead Man Walking: a főszerepben David Adam Moore (Fotó/Forrás: Guy Barzilay Artists)

Állásfoglalás az opera a halálbüntetés ellen?

Nem kifejezetten, nagyobb kérdésekről szól. De igaz, hogy sokan úgy gondolják, hogy a halálbüntetés még mindig opció lehet, én ezzel nem értek egyet. Van egy mondás: „Nincs gazdag ember a halálsoron.” Akinek pénze van, úgyis megússza.

Úgy tudom, felkereste a börtönt a szerepre való felkészüléshez.

Elmentem arra a halálsorra, ahol a kivégzések zajlottak – az épületnek ezt a részét ma már nem használják –, sőt beszéltem foglárokkal és azokkal a foglyokkal is, akik még ismerték a két elítéltet. Több száz fotót készítettem, amit majd az előadás közben felhasználunk. És hiába, mert még akkor sem volt fogalmam, hogyan érezhették magukat azok, akiket a halálsorra vittek.