Klasszikus zenét már korábban is lehetett hallani a Sziget Fesztiválon: az elmúlt években az Octopus sátor szolgált kisebb-nagyobb koncertjeivel, interaktív programjaival, komolyzenei wurlitzereivel a klasszikus zenére vágyók helyszíneként, de talán még inkább azok kedvelt sátra volt - mivel magam is szemtanúja voltam egy-két korábbi eseménynek -, akik nyugalmasabb körülmények között szerettek volna egy jót aludni más- vagy harmadnaposan, árnyékban, egy nehéz nap éjszakája után.

A Fidelio Kultúrzóna összművészeti színpadán azonban szinte szájtátva tapasztaltam valami egészen mást, mint eddig (félreértés ne essék, az Octopuson is színvonalas programok zajlottak anno), hiszen a szép számban lévő, éber közönség végigpásztázása - telt sátorral indult a műsor, és sokan még álltak is -, valamint az első hangok után elszállt minden kétségem és előítéletem. Az Operasziget „B" műsorát utoljára augusztus 10-én hallhatták a fesztiválozók, és erre az időre a szinte szomszédos pop-rock nagyszínpad dübörgő basszusait is könnyen ki lehetett zárni, hiszen aki csak betévedt az előadásra, az egyszerűen másra már nem tudott, de semmiképp sem akart figyelni. 

A műsort Köteles Géza karmester és Aczél András rendező állították össze, miután Ókovács Szilveszter főigazgató megadott néhány irányelvet: mindenképpen hangozzanak el a jövő évad repertoárján szereplő darabokból származó részletek, és alapjában véve ismert, népszerű áriák, duettek kerüljenek középpontba, mindez pedig oldott hangulatban, a közönség bevonásával valósuljon meg. „Összeszedtük az operairodalom legnépszerűbbnek gondolt gyöngyszemeit, amelyeket filmekben, reklámokban is lehet hallani, és amelyek kapcsán a közönség egy jelentős részének fogalma sincs arról, hogy éppen operát hall" - fogalmazott Aczél András. „Az volt a vágyunk, hogy visszahozzuk azt a hitet az emberekbe, hogy ez egy pontosan ugyanolyan népszerű populáris műfaj, mint a rock zene." 

Aczél András minimális díszlete - asztalok és székek, egy bárpult, a háttérben pedig az Operaház új arculati fotói közül már jól ismert Opera Café-plakát Jessica Leon Carulla balerinával - elegendőnek bizonyult, sikeresen sugározta ugyanazt laza eleganciát, amelyet az Operaház kreatív kampánya városszerte hirdetett.

Hogy mitől is működött az előadás koncepciója, arra talán Aczél András kulisszatitkokba beavató következő mondata adhat adekvát választ: „Az előadóknak csak elmondtam, hogy milyen lesz a környezet, összeraktam a zenéket egy olyan elképzelés mentén, hogy valahogyan kapcsolódjanak egymáshoz, majd pedig azt kértem az énekesektől, hogy játékban és gondolkodásban dobják el az összes konvenciót, amiket az operában rájuk ragasztottak." Ennek eredménye lett az a spontaneitás és lazaság, amit láthattunk: operás pólóban, rövidnadrágban, papucsban énekeltek a művészek, a műsor pedig mindössze „két darab kétórás próba alatt ledobta magáról az összes úgynevezett rendezői elképzelést, hiszen teljesen feleslegesnek bizonyult mind". Amint elárulta a rendező, kifejezetten megkérte az énekeseket, hogy használják a kellékeket, improvizáljanak, vegyék az adást a közönségtől. „Nagyképű lenne azt mondani, hogy én ezt az előadást rendeztem, inkább csak összerendeztem" - summázta Aczél.

Köteles Géza karmester a zongora mellől vezényelte az Operaház zenekarának öt főből álló „legkiválóbb közreműködőit". Kamarazenei letétben szólt a kíséret (a karnagy átiratában): a zongora mellett bőgőt, klarinétot, fuvolát, trombitát és hegedűt hallottunk, és hangzás terén nem is nagyon ébredt az emberben hiányérzet. Nem mondom, hogy tökéletes volt a hangmérnöki munka, de egy nyitott sátorból, ahová nem egy irányból szűrődnek be a különböző zajok, talán nem is lehet többet kihozni. Köteles Géza a produkció után elmondta, hogy amikor megkapta a felkérést, semmi viszolygást nem érzett, hiszen maga is sokat járt a Sziget Fesztiválra, a kezdetekben bulizó fiatalként, majd fellépni. „A vártnál nagyobb a siker, mindig fél házzal indulunk, a végére pedig nem férnek el az emberek. Olyan hangulat van, mint egy rock koncerten." - számolt be élményeiről a karmester. Ezt a benyomást Kálmán Péter, az Operaház baritonistája csak fokozta: lazán, pörgősen, magyar és angol nyelvet bravúrosan váltogatva konferálta az est műsorszámait, poénjaival igazi zenei stand-up comedyt hozva létre.

Az énekes-házigazdának először csak a hangját hallottuk az erősítők felől, miután a zenekar már elkezdte játékát, ezért azonnal mindenki keresni kezdte a hang forrását. Dulcamara belépője szólt Donizetti Szerelmi bájitalából: Kálmán Péter könnyed színészi játékkal formálta meg a kuruzslót, aki közvetlen módon közeledett a közönség soraiban ülőkhöz, hogy kínálgassa portékáját. Műsorvezetés közben Kálmán a Turandot Nessun dormája kezdő akkordjaira őrjöngő sikítást és tapsvihart kért Horváth István megszólalása előtt, hiszen így ment ez akkor is, amikor Pavarotti adta ráadásnak az áriát. Majd szintén pop-rock koncerthez illő hangulatot teremtett az öngyújtók és világítós mobilok előkerestetésével és fényük ritmikus ringatásával Offenbach Barcarolle-jának aláfestéseként. A Hoffmann meséi slágerduettjét Keszei Bori és Megyesi Schwartz Lúcia adták elő.

Szegedi Csaba A sevillai borbélyból Figaro belépőjével mutatkozott be. Magabiztos kiállásával, és persze a virtuóz „Figaro itt"-ekkel és „Figaro ott"-okkal hatalmas sikert aratott. Majd következett a Seguidilla a Carmenből Megyesi Schwartz Lúcia kacér interpretációjában.

 Az ezután elhangzó „Ki nem járt még operában?" kérdésre többen is őszintén felemelték a kezüket, és amint Szegedi is elmondta, már az első előadás után ketten is jelezték neki, hogy „korábban azt hitték, az opera unalom és szürkeség, de egy következő operaházi előadásra családostul mennek majd el". Ahogyan Köteles Géza fogalmazott: „A missziónk része az, hogy megértessük, a zenészek is ugyanúgy emberek: ugyanúgy élünk, mint mások, és ez, bár magasztos, azért nem a mindennapoktól oly távol eső műfaj, hogy eltartott kisujjal kelljen hallgatni."

Keszei Bori szívhez szóló O mio babbino carója után a fergeteges hangulatot Kálmán és Szegedi duettje fokozta a Don Pasquale Hadaró kettősével, az est vége felé pedig hazai vizek következtek: Kodály Székelyfonójából az A csitári hegyek alatt megható duettjét Rőser Orsolya Hajnalka énekelte Horváth Istvánnal, amelyet szinte szünet nélkül követett a Háry János Toborzója Szegedi Csabával - ezt már a publikum is olyan lelkesen énekelte, mintha mindenki kész lett volna beállni a seregbe. És amikor már azt gondoltuk, hogy nincs tovább, akkor koronázták meg a művészek az estet Johann Strauss Denevérjének Csárdásával Rőser Orsolya tolmácsolásában, majd, hogy a díszletként funkcionáló bárpultnak ismét juthasson egy kis szerep, Verdi Traviatájának Bordalával búcsúztak, ami oly hatásos finálénak bizonyult, hogy utána az álló ováció sem maradhatott el.   

 „Fiatalok vagyunk, és nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a műfajt terjesszük, hogy mi énekesek se csak házon belül vegyük ki ebből a részünket, hanem jöjjünk ki a Szigetre, és mutassunk valami olyat, amire biztosan nem számít senki" - vallotta a kihívásokat szerető Szegedi Csaba a koncert után. Kálmán Péter hozzátette, hogy már sokfelé járt a világban, és „az opera kihalófélben van", ezért mindenképp fontos az embereket közel hozni hozzá, hogy „lássák, ez nem egy sznob műfaj, ami elrugaszkodott a világtól, hanem lehet vicces és jópofa is". Majd megemlítette: „Az mindent elmond, hogy az előadás végén őrjöngenek és tombolnak."    

Tehát azt, hogy az opera műfajának van helye a Szigeten, valamint lehet fiatalos és trendi, már nem csak a Magyar Állami Operaház művészei tudják...