Az operarendező, aki a Carmenen és Queenen nőtt föl – interjú Harangi Máriával

Mediterrán tájról származol – így is szokták emlegetni Pécset és környékét, ahol születtél. Mit adott neked ez a vidék?

Különleges kapcsolat fűz Villányhoz, ugyanis apai ágon onnan származnak a felmenőim, és amikor megszülettem, három-négynapos koromban Villányra vittek haza a szüleim, életem első néhány hónapját ott töltöttem, a nagyszülői házban. Felnőttkori választásaimat is meghatározza ez, például ha bor, nekem első helyen a villányi áll. A gyerekkorom Pécsett telt, ott tanultam zenét, kórusban énekeltem, és ekkor kezdtem el színházzal foglalkozni. A szüleim orvosok, édesanyám pszichiáter, rengeteg dolgot tanított nekem az iskolával párhuzamosan. Pécs egy nagyon erős bázist jelent, nyaranta sok időt töltünk ott, van egy kis hétvégi házunk a Mecsek oldalában, ahová szeretünk visszavonulni.

Honnan ered az opera szeretete?

Eleinte nem fogott meg a műfaj, emlékszem, kisgyerekként borsódzott a hátam, amikor a szüleim feltették otthon a Toscát vagy a Rigolettót. Mindig azt mondtam, sikítozik benne a néni. Aztán nyolcéves koromban karácsonyra megkapta apukám a Carment Teresa Berganza és Plácido Domingo előadásában, és

Nem is áll olyan távol a kettő egymástól.

Így van, a Queen zenéje sok rokonságot mutat a grandiózus operai szerkesztéssel és dallamvilággal, Freddie Mercury énekmódja pedig kimondottan operainak mondható. Ő maga is rajongott a műfajért, és az sem véletlen, hogy született egy közös lemeze az egyik legnagyobb operaénekessel, Montserrat Caballéval, akihez szoros viszony fűzte.

Harangi Mária a Carmen-főpróbán Megyimórecz Ildikóval és Heiter Melindával (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Pécs után Budapestre kerültél. Milyen útravalót kaptál itt a mestereidtől?

Szerencsésen alakult, hogy nem egyből a Színművészetire kerültem, hanem az ELTE bölcsészkarán kezdtem el magyar–francia szakra járni. Itt találkoztam Fodor Gézával, aki operaszemináriumot tartott az egyetemen. Meghatározó találkozás volt. Később csodálatos, értő kritikát írt az első operaházi rendezésemről, A gólyakalifáról. Ugyancsak meghatározó volt számomra az Eötvös József Collegiumban eltöltött néhány év, ahol válogatott társaságba keveredtem. A Gellért-hegy oldalában lévő kollégium a nyugalom szigetét jelentette, aminek köszönhetően vidékiként nem kellett rögtön fejest ugranom a főváros forgatagába. Itt ismertem meg Géher Istvánt, az angol-amerikai műhely alapítóját és egykori vezetőjét, aki az általam alapított Drámakör Vízkereszt és T. S. Eliot Átokföldje előadásához dramaturgként csatlakozott. Tőle tanultam meg, hogyan kell egy szöveget alaposan, szóról-szóra kielemezni. Innen aztán, mondhatni, egyenes út vezetett a Színművészetire, ahol Szinetár Miklós indított zenés szakirányú rendezőosztályt. Olyan csodálatos mestereim voltak Szinetár mellett, mint Ács János, Székely Gábor, Balassa Péter, Békés András vagy Petrovics Emil, akiknek máig sokat köszönhetek, mert fontos útravalókat kaptam tőlük. Olyan fajta szakmaiságot képviseltek, amit ma egyre inkább hiányolok a találkozásaim során.

Mit szeretsz leginkább a színházban és a rendezői hivatásban?

Szeretem a munkámmal járó változatosságot. Gyerekként mindig azt mondtam otthon, nem akarok olyan munkát, ahol nyolctól négyig az íróasztal mellett kell ülni. Azt hiszem, sikerült olyan szakmát találnom, amiben jól érzem magam. A mostani élethelyzetemben, család mellett az is sokat számít, hogy jelenleg van egy kiszámítható rendszere is az életemnek az OPERÁ-ban, de közben mégis nagyon változatos, amit csinálok. Játékmesterként nagyon sokat tanulok a saját szakmámról, a rendezésről, mert lehetőségem nyílik kívülről figyelni, hogyan működik egy rendező. Rendkívül tanulságos találkozások ezek.

Harangi Mária lányai (Fotó/Forrás: Harangi Mária családi albuma / Magyar Állami Operaház)

Említetted, hogy édesanyád sokat adott át neked a pszichiáteri szemléletéből. Szokták mondani, hogy a jó rendező jól érti az emberek lelkét, ez pedig segítségére van a munkája során. Nálad miben mutatkozik meg ez a plusz, amit kaptál?

Gyerekkorom óta sokat hallottam a különböző pszichológiai irányzatokról, ha valamit láttam vagy olvastam, azt gyakran megbeszéltük otthon, így már egészen korán megtanultam odafigyelni a lélektani aspektusokra. Amikor a színművészetis felvételin a Don Carlos-t kellett elemeznem, abban is az apa-fiú viszonyt domborítottam ki, aminél óhatatlanul beszüremlett az otthonról hozott látásmódom. Természetesen a társas kapcsolataimban és a színházi munkában is megjelenik a pszichológia, és noha sosem tanultam az egyetemen, a lelkesedésből szerzett tudásra és a sokévnyi tapasztalatra azóta is jól tudok támaszkodni.

Számos területen alkotsz, az operán kívül rendeztél operettet és musicalt, prózai előadást, bábjátékot és gyerekelőadásokat, a pandémia alatt pedig a színház és a film házasításával kísérleteztél.

Szerencsés vagyok, mert érdekes feladatok találnak meg. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója kért fel egy élőben közvetített előadás megrendezésére, amit egy darab kamera vett folyamatosan Kovács Lotti és Szemenyei János otthonában. Izgalmas kísérlet volt! Ezt követte később az Emberszag című film-szín-játék, amiben Szép Ernő munkaszolgálatos naplója elevenedett meg.

Ennek a díszletét szintén rendező férjed, Romvári Gergely jegyzi. Mi jellemzi a közös munkákat, van köztetek versengés rendezőként?

Jól tudunk együttműködni, szakmai rivalizálás soha nem volt köztünk. A közös munkáink még a gyerekek érkezése előtt kezdődtek, Veszprémben rendeztem a Három a kislány című operettet, amihez Gergő tervezte a díszletet, majd utána egész sor produkcióban dolgoztunk együtt.

Harangi Mária és férje, Romvári Gergely az Operaházban (Fotó/Forrás: Harangi Mária családi albuma / Magyar Állami Operaház)

Az eddigi pályádon végigtekintve feltűnő, hogy Budapesten kívül is sokfelé rendeztél, csak néhány várost kiemelve: Szegeden, Debrecenben, Veszprémben, Székesfehérváron, Tatabányán, Egerben és New Yorkban. Hogy sikerült mindezt összeegyeztetni a családdal?

Erre még leginkább a harmadik kislányom érkezése előtt volt lehetőségem, amikor a két nagyobb még pici volt, és az egész család együtt tudott utazni. Felkerekedtünk, és másfél hónapig Veszprémben, Szombathelyen vagy Miskolcon éltünk. Később felváltva tudtunk csak rendezéseket vállalni a férjemmel, most pedig maximum évi egy fér bele az életembe, mert

Egyes embereket a színház és a zene kapcsol ki leginkább, neked viszont ezek a mindennapjaid részét jelentik. Te hova vonulsz vissza, ha pihenésre, feltöltődésre vágysz?

Időigényes hobbik most nem jöhetnek szóba az életemben, de amikor lehetőségem van rá, szoktam tornázni vagy elmegyek biciklizni Budaörsön, ahol lakom, az apukámtól kapott kerékpáron. Időnként azért kipróbálok új dolgokat is, második éve sütök például kenyeret otthon, képes vagyok hajnalban felkelni, hogy reggel friss péksütemény legyen az asztalon. De ugyanilyen az autóvezetés is, amibe negyvennégy évesen vágtam bele, és nagyon élvezem.

Ez kicsit úgy hangzik, mint egy bakancslista. Vannak egyéb kitűzött céljaid is magánemberként és szakmai szinten?

Nem vagyok álmodozó típus, inkább ahogy az élet hozza. Szeretnék a lányaimmal sok helyre elutazni, megmutatni nekik Franciaországot, ami francia szakosként a szívem csücske. Ami szakmailag izgalmas lenne, az a tanítás, szívesen foglalkoznék rendező szakos hallgatókkal vagy énekesekkel, esetleg gyerekekkel, mert a velük való színházi munka nagyon izgat. Ezért is vagyok nagyon hálás, hogy lehetőséget kaptam jövőre megrendezni egy karácsonyi betlehemes előadást gyerekekkel az Operaház színpadán. Máris van mit várni!

Fejléckép: Harangi Mária (fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház)