A Bécsben, az egykori Lobkowitz-palotában található Osztrák Színházi Múzeum bezárása óta jelentős változáson ment át: míg korábban állandó színháztörténeti kiállításnak adott otthont, a felújítást követően a három szinten több időszakos tárlattal várják a látogatókat. Jelenleg a földszinten a Klimt-évhez kapcsolódva a Nuda veritast állítják ki - tehetik ezt azért, mert a festmény tulajdonosa az a Hermann Bahr volt, aki kritkusként, esszéistaként, dramaturgként, rendezőként is működött, és akinek hagyatékát a múzeum gyűjteményének alapját képező Osztrák Nemzeti Könyvtárra hagyta az özvegye -, a legfelső szinten pedig Játékterek címmel maketteken követhető végig a színházi terek, a színház épületének és a színpadnak a fejlődése, változása. Az első emeletet mostanság a zenés műfajok foglalják el: az Anton Dermota operaénekes életét és karrierjét bemutató tárlat mellett Az operett világában merülhetünk el.

Már a lépcsőfeljárónál teátrális, a 2D-t és a 3D-t egymás mellé tevő látvány fogad: egy fotón Hubert Marischka néz ránk Mister X szerepében, a kinagyított kép előtt pedig a Cirkuszhercegnő című, 1926-os előadás csillogó kövekkel kirakott jelmeze. A tárlat, azaz a minden teremben odaillő zenével aláfestett operett-történeti utazás pedig ki mással is kezdődhetne, mint Offenbachhal és kortársaival. A szemnek és a fülnek egyaránt csemegéket tartogató kiállítás bár szigorúan követi az időrendet, kikacsint a mára: a szerzők abszurd iránti érzékét a Monty Pythonhoz hasonlítják, a morbid iránt meglehetősen vonzódó Suppé halálfejes nyakkendőtűjét Damien Hirst is megirigyelhetné (a Theater an der Wien-beli koporsó formájú ágya nem, de egy ugyanilyen alakú dózni befért még a tárlóba).

Ezen a kiállításon a látogató az operettet nem dohos, öreges vagy idejétmúlt műfajként látja. A kurátorok kidomborítják, hogy a szerzők könnyedén bár, de mégis a korabeli társadalom visszásságaira akartak rámutatni, s tették ezt sok humorral és nem kevés erotikával. A termeket végigjárva megérinthet bennünket az a sztárkultusz, ami a bécsi virágkort jelenti: az excentrikustól sem idegenkedő operettistákat, az imádott ideálokat, a csodás férfiakat és a hódító nőket, akiknél az operai hang nem volt feltétel, a tánctudás és a színészi képesség - különösen az ellenkező nemű szerepek, mai szóval a cross-dressing esetén - azonban elengedhetetlen fontossággal bírt.

Összehasonlíthatjuk a párizsi, a bécsi, a londoni, a berlini, a New York-i csillogás és rajongás mértékét. Rácsodálkozhatunk a hangosfilm állította új kihívásokra és új lehetőségekre. Szembesülhetünk a náci hatalomátvétel következményeivel, a Harmadik Birodalom által degeneráltnak tartott művészeti ággal - ez a megállapítás különösen a jazzoperettre vonatkozott -, amit közkedveltsége miatt mégis játszhattak 1938-ig, igaz, a groteszket és a fülledtséget, no meg a társadalomkritikát elfelejthették a comme il faut szerzők. A nemzetiszocialisták azonban ügyeltek arra, hogy a keringőből német nemzeti táncot csináljanak, 1939-ben Clemes Krauss dirigálásával a Bécsi Filharmonikusok szilveszterkor eljátsszák az első Johann Strauss-koncertet - megalapozva ezzel a világszerte közvetített újévi hangverseny hagyományát -, bár a biztonság kedvéért a valcerkirály anyakönyvi adatait 1941-ben korrigálták a Stephansdomban, hogy ne legyen baj a származással.

A haláltáborokban elhunyt és az emigrációba kényszerített művészek hiányát megérezte Bécs. 1945 után megváltoztak az idők: a sztárok allűrjei csökkentek, a stílus visszafogottabbá vált, az énekhang pedig felülírta a színészi és táncbeli képességeket, különösen azért, mert sokan az operából kirándultak át a könnyebb műfajba. Operettlemezek árasztották el a boltokat, a televízió operettfilmeket sugárzott, azonban mindent áthatott egyfajta hamis nosztalgia és erőltetett korrektség. Az újabb kor kihívásaira sokáig kizárólag a musical válaszolt színpadon és filmben, "kitermelve" a maga sztárjait, ez operett azonban úgy tűnik, feltámadt: kiállítás ugyanis a Beastly Bombing című, a Gilbert-Sullivan-i tradíció mentén íródott darabbal zárul, ami Oszama bin-Ladent karikaturisztikus figuraként ábrázolja.

A tárlat nagy erénye az informativitás, ám hiába a jól megválogatott képanyag - különösen a karikatúrákért illeti dicséret az összeállítókat -, a zeneválasztás, a kifejezetten gyerekeknek szóló játékos feladatok integrálása a kiállításba, a modern zenegépként funkcionáló iPadek alkalmazása - az egyiken Kevin Kline-t is hallhatjuk a Penzance kalózaiból énekelni egy részletet -, a színesség, a tetszetős és szellős elrendezés, vállalását mégsem nem tudja teljesíteni. Alig kaparja meg a showbusiness világának a felszínét, az üzleti részéről egyáltalán nem ejt szót, és a glamourt is visszafogottan mutatja be. Szintén hiányos a nemzetközi kitekintés: a korabeli Budapestről teljesen elfeledkeznek az összeállítók, Kálmán Imre, Lehár Ferenc említését nagyítóval kell keresni. A katalógus azonban szép kiállítású, és a kísérőprogramról sem feledkeznek meg: az Operettkávézó keretében hetente-kéthetente a műfaj mai legjobbjaival találkozhat és cseveghet a közönség.