Mélissa Petit a Rókácska szerepében (Fotó/Forrás: Monika und Karl Forster /MusikTheater an der Wien)
A MusikTheater an der Wien (amely nemrég még a Musik- előtag nélkül viselte a nevét)
már régóta nem csupán Bécs, de egész Európa operatérképéből kitűnik rendkívül sokszínű, ritkaságokra építő műsorával.
Ha végigtekintünk az alig ismert régi és új zeneszerzők műveiből, illetve népszerű alkotók kevésbé népszerű darabjaiból álló programjukon, Janáček operája, A ravasz rókácska a közismertebbek közé tartozik, a cseh komponista művei iránt az utóbbi évtizedekben fellángolt érdeklődés miatt a darabot sokfelé játszották. Nem így Magyarországon, ahol teljes, szcenírozott előadásban csupán néhány évadot ért meg a hetvenes évek végén, azóta ifjúsági, illetve vizsgaelőadásokon bukkant fel.
Az opera nyújtotta érdekességen túl a bemutató amiatt is számot tarthatott a közönség figyelmére, hogy az idei évadtól új igazgató vezeti az immár átnevezett MusikTheater an der Wient. A norvég rendező, Stefan Herheim a világ legnagyobb operaházaiban hozott már létre nagy sikerű produkciókat. Számos művét DVD-n is kiadták, legutóbb a Deutsche Oper Berlinben rendezett Ringjét, de emlékezetes előadása volt a Salzburgban 2013-ban bemutatott másik Wagner-opera, A nürnbergi mesterdalnokok is.
A zenészcsaládból származó rendező, aki maga is folytatott hangszeres és énektanulmányokat, elsősorban rendkívül érzékeny és muzikális megközelítéseivel vívott ki magának elismerést,
ezen tulajdonságoknak persze természetesnek kellene lennie az operarendezések világában, ám roppant komplex feladatkörről lévén szó, ritka, hogy valakinél a zenei és a színházi készségek ilyen szerencsésen álljanak együtt.
Alžběta Vomáčková és az Arnold Schönberg Kórus (Fotó/Forrás: Monika und Karl Forster /MusikTheater an der Wien)
A ravasz rókácska talányos mű, a felületes szemlélő mesének hiheti, mivel az állatszereplők emberi vonásokat mutatnak benne. Ennek azonban nem csupán a címszereplő tragikus halála mond ellent (maga a szerző egyébként szomorúan végződő vígoperaként írta le a darabját), számos olyan mondat vagy cselekményelem bukkan fel, ami gyerekfejjel nem érthető, de még a felnőtt nézőt is zavarba hozhatja. „Ön az ideális modern nő” – mondja a Rókafi a Rókácskának, amikor az a független életéről mesél. „Itt van neked valami női” – mondja a Rókácska a Borznak, és pontosan azokat a testrészeit mutatja meg neki, amire ebből bárki asszociál.
Az emberszereplők életét meghatározó szerelmi szál és az állatok, a vadászat szimbolikusan kapcsolódó motívumai is a darab szexualitással és női egyenjogúsággal kapcsolatos olvasatát erősíti,
miközben a színre állításokban nem ez a legtipikusabb megközelítés. Stefan Herheim rendezésében azonban a Rókácska valóban modern nő, mindazzal a vonzerővel és fenyegetéssel, amit ez a típus a férfiak számára jelenthet.
A rendező kiindulópontja egy olyan megoldás, amellyel már más produkcióiban is előszeretettel élt: megjelenik a színen a zeneszerző, aki egyszerre írja és megéli a történteket. A Janáček külső vonásaival felruházott énekes az iskolamester és a szúnyog kettős szerepe mellett a kutyát, a kakast és a harkályt is megformálta. Így alakja az előadás egészét átszőtte, különböző funkciókban bukkant fel a Rókácska mellett.
A produkció a színház a színházban eszközével él, egyes részekben az előadás előkészületeit látjuk,
a nyitójelenetben különféle állatfigurákon, köztük egy az egész színpadot uraló, óriási szitakötőn dolgoznak a kórus tagjai. Máskor viszont maga az előadás kerül a nézők szeme elé, de a két sík között nincs éles határ, nem csupán a zeneszerző jelenléte miatt, a Rókácska és az Erdész is fura átjárást képvisel, mivel már a valódi világban is előadásbeli karakterük vonásait mutatják.
Mélissa Petit a Rókácska szerepében (Fotó/Forrás: Monika und Karl Forster /MusikTheater an der Wien)
Nem ez azonban az egyetlen megoldás, amely a darab műalkotás voltára reflektál. A kórus és a tánckar az előadás második felére az operairodalom leghíresebb szerelmespárjaivá alakul. Megjelenik Aida és Radames, Cso-cso-szán és Pinkerton, Turandot és Kalaf, Otello és Desdemona, Papageno és Papagena, Siegfried és Brünnhilde, és még sorolhatnánk mindazokat a hősöket és hősnőket, akik befogadják maguk közé a Rókácskát, végigkísérik szerelmének kibontakozását és házasságát. A második felvonás gyönyörű duettje is a mű kétarcú jelenetei közé tartozik, egyfelől a társadalom által meg nem rontott lények őszinte egymásra találását követhetjük benne végig, másfelől a klasszikus opera határait is feszegeti, hiszen azáltal, hogy állatok éneklik, a jelenet leveti magáról a realizmus legutolsó foszlányait is.
A Rókácska alakjában Herheim elsősorban a minden korlátot elutasító, szexuálisan is szabad nőt jelenítette meg, aki nem tűri a férfiuralmat, sorra leckézteti meg az elnyomókat, és lázítja fel ellenük a többi nőt, legyen szó az Erdészről, a Janáček-Iskolamester-Kakasról vagy a Borz-Lelkészről. Utóbbi jelenetében
a kórus tagjai a különböző nőjogi tüntetések résztvevőire emlékeztetnek, akik meztelen mellükre írnak üzeneteket a saját testük feletti önrendelkezésről.
Ebben az összefüggésben az állatok a szabadon, félelem nélkül megélt ösztönök világát képviselik, a Rókácska az Erdész házánál átélt varázslatos éjszakai jelenetben veti le emberi vonásait és ruháját, később pedig a Rókafival való egymásra találásuk közben alakulnak át fél-emberiből állativá mindketten. Ebből a szabadságból következik a fiatal nő elképesztő erotikus kisugárzása, amivel valamennyi férfit megbolondítja. Ugyanakkor vadsága, zabolázhatatlansága miatt egyszersmind fenyegetést is jelent nekik, uralni, vagy ha nem lehet, elpusztítani akarják.
Ezekben a törekvésekben hoz radikális fordulatot a harmadik felvonás. Míg a cselekmény szerint az eddig színre lépő férfiak mind csak vágyakoztak egy közös nőideáljuk, Terynka iránt, a Rókácskát pedig hiába próbálták csapdába csalni, nem jártak sikerrel, az ekkor színre lépő csavargó-orvvadász Harašta lesz az, aki a lányt is elnyeri, és a rókát is lelövi (a szexuális utalás megint igen egyértelmű). Stefan Herheim rendezésében a felvonás drámai bevezetőzenéjében
az operai párok férfi szereplői végeznek partnerükkel, hogy aztán azokat lekaszabolja egy Harašta által vezetett kombájn, amelynek motolláján hangjegyek szerepelnek.
Nagyon erős kép, akárcsak a megnyúzott-feldarabolt test, akire a férfi Terynkaként hivatkozik, halála után ennek helyére fekszik be a menyasszonyi ruhás Rókácska. A lázadás elvesztette minden játékosságát, hirtelen kérdésessé válik, hogy lehetséges-e ezt az agresszív, elnyomásra épülő világot megdönteni.
Jelenet A ravasz rókácska előadásából (Fotó/Forrás: Monika und Karl Forster /MusikTheater an der Wien)
Az opera befejezése ugyanakkor optimista kicsengésű, bár megjelennek ugyanazok a motívumok, mint a nyitójelenetben, az Erdész hozzáállása, látásmódja változott meg, észreveszi a világ szépségeit.
Stefan Herheim színre állításainak nagy erénye, hogy számos mai rendezővel szemben nem akar mindenáron kiábrándítani,
produkcióiban helyet kap a szépség és az emberi értékek. Janáček óriási szíve előtt az Erdész és az Erdészné, valamint a Béka szólamát éneklő kisgyermekük egymásra találnak, akárcsak az újra színre lépő operai karakterek. Ennyi lenne a megoldás? A szeretet, az egymás felé fordulás, és persze a zene és általában a művészet ereje mindent helyre hozhat? Bár az ember nem lehet biztos benne, titokban reméli, hogy ilyen egyszerű megtalálni a boldogságot. Janáček elragadó szépségű zenéje katartikus erejű színpadi kép kíséretében zárja az előadást.
A címszerepet a fiatal francia szoprán, Mélissa Petit formálta meg. Az énekesnő hangja kissé teltebb, mint amilyet a darab közkeletű felvételein hallhatunk, ugyanakkor kellően hajlékony ahhoz, hogy megmutassa a szólamban rejtőző misztikus árnyalatokat.
Alakítása emellett üdítően eleven, pimasz, erotikus volt, attól függően, hogy a Rókácska éppen melyik tulajdonságával vezet mindenkit az orránál fogva.
Az Erdészt Milan Siljanov formálta meg, aki valamivel kevésbé tűnt ki a produkcióból, ám a kulcsfontosságú zárójelenetben képes volt átadni azt a humánumot és filozófiai mélységet, ami a feloldást hozó befejezéshez szükséges. Nagyszerűen játszott ugyanakkor Janáčekként és számos más szerepben Ya-Chung Huang. A tenorista sebezhető, kissé teszetosza karaktert jelenített meg, anélkül, hogy nevetségessé vált volna. A saját világában bolyongó és azt végül megváltó zeneszerző inkább a megértésünket és az együttérzésünket váltotta ki.
Jelenet A ravasz rókácska előadásából (Fotó/Forrás: Monika und Karl Forster /MusikTheater an der Wien)
Két magyar közreműködő is szerepelt a produkcióban. Bakonyi Marcell basszusának legjavát adta, emellett alakításával is kellően félelmetessé tette Haraštát. Páll Leventét idehaza nem szoktuk hallani, úgyhogy öröm volt látni, amint Borzként és Lelkészként is megbízható csapatjátékosként tette hozzá a magáét az előadáshoz. Jana Kurucová a Rókafi szólamát kiegyenlített, gazdag hangon szólaltatta meg, emellett sokszínű karaktert formált. Alžběta Vomáčková a darab valamennyi asszonyszereplőjének szerepében jellegzetes kiállásával nyújtott emlékezetes produkciót, amivel a különböző figurák eltéréseit, de hasonlóságait is kiemelte. Az előadás kis szerepeit az Arnold Schönberg Kórus tagjai játszották. A kiváló bécsi együttes rendszeres közreműködő a MusikTheater an der Wienben, fennállásának ötvenedik évfordulóját is az intézményben ünnepelte, épp az előadás másnapján. Az tehát nem meglepő, hogy
az énekkari művészek A ravasz rókácskában is nagyszerűen énekeltek – külön-külön és együtt is –, mindemellett az igen mozgalmas előadás színpadi akcióban is energikusan vettek részt.
A Bécsi Szimfonikusokat a fiatal litván karmester, Giedrė Šlekytė vezényelte, bár a darab elején kicsit gyorsnak tűntek a tempói, később érzékletesen közvetítette a zene éteri szépségét és varázslatos hangzásait, és összességében is jól kézben tartotta a produkciót.
A MusikTheater an der Wien mindig is különleges helyet foglalt el az ínyenc operarajongók szívében, az intézmény pedig jó és még jobb produkciókkal szolgálta meg az érdekes darabválasztások keltette bizalmat. Öröm volt megtapasztalni, hogy ilyen előzmények után a színház művészi vezetése most is jó kezekben van,
egyszersmind egy olyan formátumú operarendező-egyéniség dolgozik Budapesttől elérhető távolságban, akihez foghatónak talán csak 2010 előtt követhettük rendszeresen a munkásságát.
Érdemes újra meg újra Bécsbe látogatni.
Fejléckép: Ya-Chung Huang (Janáček), Milan Siljanov (Erdész) és Mélissa Petit (Rókácska) (fotó/forrás: Monika und Karl Forster /MusikTheater an der Wien)
hírlevél
