Akkora érdeklődés kísérte az Eötvös Péter Valuskájának létrejöttéről, próbáiról és premierjéről szóló dokumentumfilm, Kalmár András Az utolsó opera című művének magyarországi bemutatóját, hogy két alkalommal is vetíteni kellett, a BMC Könyvtárában minden talpalatnyi helyet elfoglaltak az érdeklődők. Az Eötvös Péter Kortárszenei Alapítvánnyal gyakran dolgozó rendező körülbelül félórás filmjét először Berlinben láthatta a közönség, az alapítvány legutóbbi mesterkurzusán létrejött, négy fiatal zeneszerző által írt új kortárs opera előadása előtt. A budapesti bemutatót követően a jelenlévők rövid beszélgetést is hallhattak, az alkotót Molnár Szabolcs zenetörténész kérdezte.
A film elején egy 2021-es beszélgetés részletét láthatjuk. Mint utóbb kiderült,
Eötvös Péter az épp aktuális kurzusa kapcsán készült felvétel során kezdett új művének terveiről, első magyar nyelvű operájáról mesélni, amely annyira felkeltette a rendező érdeklődését, hogy úgy gondolta, a téma hosszabb filmet is megér.
A komponista elmondja, sokáig bénítóan hatott rá A kékszakállú herceg vára, úgy érezte, ha a librettóban csak egyetlen szó is szerepel, amit Bartók megzenésített, számára is rögtön azok a hangok fognak társulni hozzá. Amikor megkapta a Magyar Állami Operaház felkérését, többek között azért választotta Krasznahorkai László regényét, Az ellenállás melankóliáját témául, mert szövege nagyon erősen különbözik Balázs Béláétól, ezért úgy vélte, ebben az esetben ki tudja majd zárni a nemkívánatos Bartók-hatásokat.
Kalmár András rendező és Molnár Szabolcs zenetörténész beszélgetése az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon (Fotó/Forrás: Kégl András / Budapest Music Center)
Az élet keresztülhúzta a film alkotóinak terveit, így ez az egyetlen jelenet a dokumentumfilm során, ahol maga Eötvös Péter nyilatkozik. Látjuk persze őt, ahogyan figyeli a Valuska próbáit, általában a bal válla mögül veszi a kamera az eseményeket, néha az arckifejezését is megmutatják, a premier kapcsán pedig néhány megindító pillanat tanúi lehetünk.
Mégis ott lebeg az egész alkotásban az a fájó hiány, hogy a legilletékesebb, akinek beszélnie kellene arról, hogyan éli meg a történéseket, nem szólal meg.
A képek, a nyilatkozatok, a finom metaforikus utalások mind körülrajzolják ezt a hiányt, jelölik határait, de betölteni természetesen nem tudják, sőt keretezésükkel csak még érzékelhetőbbé teszik.
Az első jelenet kedélyessége után mindjárt drámai kontrasztot teremt, hogy a következő megszólaló, Szennai Kálmán karmester (aki eredetileg a harmadik-negyedik előadástól vette volna át Eötvös Pétertől a sorozatot, ám a körülmények miatt már a premiert is ő vezénylete) rögtön a zeneszerző betegségéről beszél, ahogyan teszi ezt Varga Bence rendező és az opera közreműködői is. Érezhető, hogy senki nem tudja igazán, hogyan lehet erről a témáról megfelelően szólni, nagy hallgatások szakítják meg a nyilatkozatokat, van, aki próbál optimista lenni, mások igyekeznek racionálisnak tűnő módon megmagyarázni, hogy a szeretet és a munka során létrejövő pozitív energia jó hatással lehet a betegre. A legmegrendítőbbek talán Devich Botond díszlettervező szavai, aki arról beszél, milyen nehéz ilyen körülmények között valódi művészi párbeszédet folytatni a zeneszerzővel, hiszen ha valamiben nem értettek egyet, utóbb lelkiismeret-furdalást érzett, miért nem engedett.
Miért nem lehetett a közönségnek kiosztott plakátokat pontosan olyan módon elkészíteni, ahogy Eötvös akarta? – tépelődik.
Az énekesek közül megszólal a címszerepet éneklő Haja Zsolt, valamint Miksch Adrienn (Pflaumné), Szabóki Tünde (Tünde) és Hábetler András (Tanár úr), akik beszámolnak arról, a zeneszerző milyen pontosan figyelembe vette a hangi adottságaikat a komponálás során. Haja Zsolt részletesen is magyarázza, hogy Eötvös megkérdezte tőle, milyen magas hangokat írhat a szólamába, melyik regiszterben szól a legjobban a hangja. A Narrátor és Hagelmayer prózai szerepét megformáló Szalontay Tünde elmeséli, hogy még az ő alakításához, beszédéhez is mindig volt valamilyen hozzáfűznivalója Eötvös Péternek, annyira gondos figyelemmel kísérte a produkció legapróbb részleteit is.
Jelenet a Valuskából (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
„Hó pedig többé nem lesz” – halljuk az opera végén. A film utáni beszélgetésben is szó esett arról, milyen nagy jelentőséggel bír az itt megszólaló a B-A-C-H hangsor, és hogy épp ezek az utolsó hangok, amelyeket Eötvös Péter énekszólamban leírt. Az utalásnak persze nagy szerepe van az opera cselekményében is, mégis túlmutat azon. És hogy valóban ne vesszen el a remény, a filmben is látjuk a havas Budapestet, illetve a bemutató helyszínét, az Eiffel Műhelyházat, ahol szintén fehérbe borultak az utcák. Ha emlékeznek az olvasók, abban az évben, december elején váratlanul hosszú ideig megmaradó hó borította be a várost, ennek állított emléket a felvétel. A film rendezőjének beszámolója szerint ez a körülmény váratlan áldás volt számukra, és azonnal minden követ megmozgattak, hogy dokumentálni tudják.
Az, hogy ez a mű elkészült, és bemutatták, mégiscsak helyreállította a világ rendjét
– summázta a tanulságot Molnár Szabolcs.
A film végén a premier megindító jelenetét láthatjuk, amelyről akkor mi is beszámoltunk: a színpadon a szereplők és az őket felállva ünneplő közönség együttesen tapsolja meg az előadást tolószékéből megtekintő zeneszerzőt, aki szeretettel fogadja, és egyben a közreműködők felé hárítja az elismerést. És még egy különleges pillanat, amibe bele is leshetünk, de mégsem tolakodóan: a premier után Krasznahorkai László beszélget Eötvös Péterrel, aki a gesztusok és szófoszlányok alapján valamiféle visszajelzést vár az írótól, de hogy pontosan mit is osztanak meg ők egymással, az titok marad.
2024. március 24. – áll a film végén, ugyanolyan módon, ahogy korábban az egyes jelenetek felvételének időpontját láthattuk. Aztán megjelenik előtte még egy dátum: 1944. január 2. Sötét. Az életmű lezárult.
Fejléckép: Részlet Az utolsó opera című filmből (forrás: Budapest Music Center)
hírlevél
